Skip to main content

A vihar kapujában

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Ki a lavórból!?

Az MDF centruma természetszerűen az egységet hangsúlyozta. Maga a miniszterelnök azonban korántsem hangsúlyozta túl. „Ez az összetételű elnökség többségében kifejezi azt a politikát, amit vállalok…” (Idézi a 168 óra.) Világos beszéd: az egység annyit jelent, hogy a miniszterelnöknek, a kormánynak biztos többsége van az MDF-elnökségben, a vele szembefordulókat csak öt fő képviseli, akiket mindig, minden alkalommal le fognak szavazni. Hiába kapott Csurka dörgedelmes tapsokat, az MDF-vezetésen belül elfogyott a mozgástere, nem tudja többé ijesztgetni és zsarolni a kormányt. Ami korántsem jelenti azt, hogy a miniszterelnök készebb lesz kompromisszumokra az ellenzékkel. Ellenkezőleg: megerősödött pozíciójában még hajthatatlanabb lesz. Nem Csurka nyomása, hanem saját meggyőződése okán.

A miniszterelnök legközvetlenebb bizalmi – és a kormány erős – embere bruderkedve fölényes a legyőzött ellenféllel. „Nem kívánok bajvívó szerepre vállalkozni Csurka Pistával szemben” – mondja Boross Péter amabilis hangon. (Magyar Hírlap) „Kedvére valónak” tartja, hogy a leszavazott ellenfél megőrzi az arcát. Értsd: újra meg újra be lehet húzni neki, csak hadd mozogjon. „Egészséges jó magyar viták” lesznek majd az elnökségben, „s utána mindenki aláveti magát az egyezségnek”. Jelentem, értettem.

Az „egységet” csak a csurkista lelkű, ám Antall-hű mezei hadak – feltehetőleg ők alkotják az MDF-tagság többségét – vélik vitákban született szívbéli egyetértésnek. Az ő képviseletükben szól Szabó Lukács: „Nem értettem egyet… azzal, hogy Antall és Csurka, az MDF két meghatározó embere ne lenne hajlandó egy csónakban hosszasan együtt evezni.” (168 óra) Holott Antall kerek perec megmondta: ez a csónak – koszos lavór. De neki se kell hinni, ha szét akarja pattintani az édenünket. A véres napokról álmodó Horváth Lajos még ártatlanabbul mondja ki: „a veszekedő szülők között megszeppenve ülünk mi, gyerekek. Aztán nagy örömmel láttuk, hogy Csurka István azt mondta, ő együttműködik, együtt marad a család.” (168 óra)

Maga Csurka korántsem annyira derűs. „Szép egyedül” – mondja az előadói emelvényen, mint egy Csehov-hős. A lakitelkiek hagyták magára, a régi harcostársak, Csoóri, Lezsák, sőt, a maga végtelenül óvatos modorában még a posztja szerint marcona hadügyminiszter, Für Lajos is. Belőlük kényszerítette ki az ő meg az Antall vagy-vagy a népi vidékeken olyannyira nem kedvelt elhatárolódást. Mit számít ehhez képest, hogy eggyel több vagy kevesebb csurkista van az elnökségben? De hát kik? Mert a drámaíró is gőgös ember ám, nemcsak a miniszterelnök. Nem a vészféket akarják húzogatni, ígéri. „Szolgálattételre jelentkeztünk.” (Pesti Hírlap) Boross világa következik, nem a talpasoké.

A helyzethez csak az MDF fenegyereke nem vág jó arcot, Balás István. Ő nyíltan hatalmi harcról beszél, és a Monopoly-csoport nevében tevékenységük folytatását ígéri. (168 óra) Egyúttal ismét felhasználja az alkalmat, hogy belerúgjon ellenlábasába, Kónyába. A Számvetés és távlatok című programiratot röpdolgozatnak nevezi, mint egy fideszes. Epésen ki is emel belőle egy mondatot. „A privatizáció milliók élményévé lett.” De ez csak olyan, mint amikor a körülfogott végvár hetyke hadnagya párviadalra hívja ki a győztesek kapitányát.

A csata abszolút kárvallottjai, a bálanyák, az elvi liberálisok, akik az elmúlt hónapokban nyilatkozataikban és cikkeikben szabályszerűen elhatárolódtak Csurkától. Kulin, aki ismét az elnökség tagja lett, nem tartozik közéjük, ő már a miniszterelnöki centrum embere. Ugyanazt mondja, mint Boross, csak nem úri-katonás, hanem értelmiségi nyelven: „Csurka Istvánék valamennyi észrevételét és érvét meg kell hallgatni, és meg kell vitatni, dönteni pedig az elnökség egészének kell.” (Pesti Hírlap) Furmann viszont mélabús, a jövőben a Liberális Fórum Alapítvánnyal kíván foglalkozni, azaz kifelé tekinget a pártból, talán a politikából is. „Tagok legyünk vagy szabadok?” – teszi fel a kérdést Mile Lajos, elszántan és tisztességesen.

Maradt a régiben?

Az ellenzék már hetekkel korábban azt jósolta, Antall megőrzi pozícióját, de azon az áron, hogy Csurkához közeledik, s végül is az ő programját hajtja végre, ahogy ez a tv-vezetők ellen indított rendőri eljárás során történt. Orbán Viktor kissé óvatosabb volt, ő úgy vélte, csak hetekkel az országos gyűlés után derül majd ki, merre is mozdul az MDF politikája. Az eredmények ismeretében a kérdést – figyelemre méltó – az MDF-fel való együttműködés perspektívájából veti fel: a kooperációnak az Antall-féle párttal továbbra is gátja Csurka nézeteinek jelenléte, mondja sajnálkozva. (Új Magyarország) Áder János nem tulajdonít akkora jelentőséget Csurka jelenlétének, inkább azt hangsúlyozza, hogy Antall többsége szilárd. A kérdés, mondja Orbánhoz hasonlóan, az, miként alakul a jövőben a vezetés és a tagság viszonya, „ki tudja a kezében tartani” a helyi szervezeteket. (Magyar Hírlap) Fodor Gábor párttársaival ellentétben úgy látja, hogy az MDF „a Csurka-féle politikai irányba rohan”; „továbbra sem történt meg az elhatárolódás Csurka István eszméitől”. (168 óra) Ugyanezen interjú befejező részében viszont „fontos jelnek” tartja, hogy végül „Antall József részéről mégis megszületett – lehet így mondani – az elhatárolódás”.

Az elhatárolódást a többi ellenzéki politikus egyértelműen meg nem történtnek tekinti. Gál Zoltán szerint az elnökségben „összezártak bizonyos embereket anélkül, hogy valójában tisztázták volna a lényegi különbségeket.” (168 óra) Horn Gyula kifogásolja, hogy nem ítélték el „a népnemzeti körök országos találkozóján elhangzott szélsőjobboldali, kirekesztő, nacionalista kijelentéseket”. (Magyar Hírlap) (E véleményektől lényegesen különbözik Szűrös Mátyásé; az elnökség az MDF-en belüli erőviszonyokat tükrözi, véli, de a kormány a centrumpolitika mögött áll. A koalíció választási esélyét latolgatva – meglepő egy ellenzéki, szocialista politikustól – a Pesti Hírlapban kijelenti: „Magyarországon egy jobbközép politikát képviselő párt garantálhatja a stabilitást.”)

Semmi sem tisztázódott, nem történt fordulat, folytatódik a párt jobbratolódása, zuhanása – ezt prognosztizálják az SZDSZ politikusai is. Antall gyengült, Csurka erősödött – mondja Hack Péter. „Ha a miniszterelnök nem akar nekik (ti. a csurkistáknak) kormányzati pozíciót biztosítani, akkor programban kell engednie.” (168 óra) „Minden maradt a régiben… maradtak a régi politikai problémák… Csurka István továbbra is bennmaradt” – mondja. A változatlanságot, a politikai problémák tisztázatlanságát hangsúlyozza Tamás Gáspár Miklós, és reményeit a Fórum – épp szétvert – derék liberálisaiba helyezi. (Pesti Hírlap) „Semmiféle érdemi probléma nem oldódott meg” – véli Pető Iván. „Antall és Csurka nézetkülönbségeinek valódi tartalmáról nem folyt érdemi vita”, a megmaradt feszültségek „az eddiginél is jobban korlátozzák a miniszterelnök kormányzási lehetőségét.” (Magyar Hírlap)

Az elhatárolódás számonkérése mintha egy rögzült szöveg ismétlése volna. Hiszen Antall a Pesti Hírlapnak adott interjújában piszkos lavórnak nevezte azt a csónakot, amelyben állítólag együtt kellene ülnie Csurkával, és a csurkai MDF-et disznóólhoz hasonlította. Sőt! Ennél súlyosabb szitokszavakat is használt, azt mondta például, csak az demokrata, aki nem tudja elképzelni a nemzeti értékek védelmét jogállamiság, parlamentáris demokrácia és szociális piacgazdaság nélkül; Csurkáról ugyebár tudjuk, hogy a parlamentarizmus és a piacgazdaság kérdésében fenntartásai vannak. Mindegy, az elhatárolódás mégsem volt igazi, mert „a nézetkülönbségek valódi tartalmáról nem folyt érdemi vita” (Pető), és „a gyűlésen a hatalmi stabilitás érdekében Csurkát gyakorlatilag újra visszafogadták.” (Magyar Bálint, Új Magyarország)

Kelet-közép-európai jobbközép

Vajon mit kellett volna tenniük? Az országos gyűlés előtt Antall kijelentette: ha nem választják meg a párt elnökének, a miniszterelnökségről is lemond. Miután elnökké választották, de Csurkát és néhány követőjét is beválasztották az elnökségbe, mégis le kellett volna mondania a pártelnökségről, otthagynia a kormányt, feloszlatni a parlamentet, csakhogy ne legyen egy testületben a riválisával, akinek kampányát „nyílt, agresszív, frontális támadásnak” nevezte a demokrácia ellen, amely nem eszmékért folyik, „hanem valóságos hatalmi és pénzügyi célokért”. (Pesti Hírlap, jan. 22.) Ki tételezi fel, hogy a fagyos mosolyok ellenére nem fog mindent megkísérelni, hogy kikészítse Csurkát, ahogy kikészítette Torgyánt is, és a jelen erőviszonyok azt ígérik: a kísérlete sikerülni fog.

Az ellenzék mintha azt várta volna: ha Antall, a konzervatív, „jobbközép” politikus egyszer végre elhatárolja magát a szélsőjobboldali Csurkától, igazából már jobboldali se lesz. Ott helyben – a népnemzeti többségű országos gyűlés kellős közepén – elítéli a népnemzetiek nacionalizmusát… s talán még a Demokratikus Chartát is aláírja.

Nem, tudomásul kell venni, Antall akkor is jobboldali marad, ha elhatárolta magát Csurkától. Jobboldali: nem angol konzervatív, hanem nemszeretem kelet-közép-európai módra: parlamentarizmusa összefér a tekintélyelvűséggel, felvilágosultsága a klerikalizmussal, a sajtószabadság elvi tisztelete az újságírók megvetésével és megrendszabályozásuk vágyával. Antall (Boross) rendszerében a rendőrök megverik a cigányokat és hajléktalanokat, sőt, esetleg a tüntetőket is, kirúgják a közszolgálati munkahelyekről a máskéntgondolkodókat, és kényelmes álláshoz juttatják a kormánypárti képviselők bárgyú unokaöccseit, de nem rendeznek pogromot, nem fosztják ki, sőt, rendőrrel őriztetik a „korrupt, harácsoló ingyenélők” villáját, és nem égetik el máglyán az ellenzéki újságokat. (Bár belügyminiszterünket, ha úgy hozza a sors, egy Csurka-kormány belügyminisztereként is el tudom képzelni.) Ezek, valljuk meg, jelentős különbségek. Csak azt ne várja senki, hogy attól, ha Antall (vagy Boross) távolabb lép Csurkától, közelebb kerül az SZDSZ-hez. Tamás Gáspár Miklós ámul a miniszterelnök nem enyhülő konfrontációs szemléletén, de – helyesen – tudomásul veszi, hogy „az SZDSZ radikalizmusa nem elviselhető” számára.

A fideszes Rastignacok rámenős liberalizmusa azonban – végszükség esetén – talán igen. Orbán Viktor kacér sajnálkozása az együttműködés gátja miatt („tudta, hogy köztünk nem vala gát” – írja klasszikus nemzeti költőnk) az együttműködés gavalléros szándékát tételezi fel a másik oldalon is. Ehhez azonban Antalléknak nagyot kellene dobbantaniuk. Mert az elmúlt két év során a fiatal demokrácia barátai kénytelen-kelletlen csak egybesodródtak természetes és kevésbé természetes szövetségeseikkel.

A szekcióülések merev, antiliberális állásfoglalásai éppen a Fidesz számára legkényesebb kérdésekben (oktatás, médiapolitika) kétségessé teszik, hogy megvan-e az MDF-ben a dobbantáshoz a szándék, az erő és az elszántság.

Akkor pedig mégis igazuk lehet azoknak, akik úgy látják, hogy Antall politikájának mozgástere – Csurkával vagy Csurka nélkül – nem bővülhet lényegesen. Akkor az MDF jövője kibogozhatatlanul összefonódott a népszerűségét vesztett koalícióéval.






































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon