Kőszeg Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Ki a lavórból!?

Az MDF centruma természetszerűen az egységet hangsúlyozta. Maga a miniszterelnök azonban korántsem hangsúlyozta túl. „Ez az összetételű elnökség többségében kifejezi azt a politikát, amit vállalok…” (Idézi a 168 óra.) Világos beszéd: az egység annyit jelent, hogy a miniszterelnöknek, a kormánynak biztos többsége van az MDF-elnökségben, a vele szembefordulókat csak öt fő képviseli, akiket mindig, minden alkalommal le fognak szavazni. Hiába kapott Csurka dörgedelmes tapsokat, az MDF-vezetésen belül elfogyott a mozgástere, nem tudja többé ijesztgetni és zsarolni a kormányt. Ami korántsem jelenti azt, hogy a miniszterelnök készebb lesz kompromisszumokra az ellenzékkel. Ellenkezőleg: megerősödött pozíciójában még hajthatatlanabb lesz. Nem Csurka nyomása, hanem saját meggyőződése okán.

A miniszterelnök legközvetlenebb bizalmi – és a kormány erős – embere bruderkedve fölényes a legyőzött ellenféllel. „Nem kívánok bajvívó szerepre vállalkozni Csurka Pistával szemben” – mondja Boross Péter amabilis hangon. (Magyar Hírlap) „Kedvére valónak” tartja, hogy a leszavazott ellenfél megőrzi az arcát. Értsd: újra meg újra be lehet húzni neki, csak hadd mozogjon. „Egészséges jó magyar viták” lesznek majd az elnökségben, „s utána mindenki aláveti magát az egyezségnek”. Jelentem, értettem.

Az „egységet” csak a csurkista lelkű, ám Antall-hű mezei hadak – feltehetőleg ők alkotják az MDF-tagság többségét – vélik vitákban született szívbéli egyetértésnek. Az ő képviseletükben szól Szabó Lukács: „Nem értettem egyet… azzal, hogy Antall és Csurka, az MDF két meghatározó embere ne lenne hajlandó egy csónakban hosszasan együtt evezni.” (168 óra) Holott Antall kerek perec megmondta: ez a csónak – koszos lavór. De neki se kell hinni, ha szét akarja pattintani az édenünket. A véres napokról álmodó Horváth Lajos még ártatlanabbul mondja ki: „a veszekedő szülők között megszeppenve ülünk mi, gyerekek. Aztán nagy örömmel láttuk, hogy Csurka István azt mondta, ő együttműködik, együtt marad a család.” (168 óra)

Maga Csurka korántsem annyira derűs. „Szép egyedül” – mondja az előadói emelvényen, mint egy Csehov-hős. A lakitelkiek hagyták magára, a régi harcostársak, Csoóri, Lezsák, sőt, a maga végtelenül óvatos modorában még a posztja szerint marcona hadügyminiszter, Für Lajos is. Belőlük kényszerítette ki az ő meg az Antall vagy-vagy a népi vidékeken olyannyira nem kedvelt elhatárolódást. Mit számít ehhez képest, hogy eggyel több vagy kevesebb csurkista van az elnökségben? De hát kik? Mert a drámaíró is gőgös ember ám, nemcsak a miniszterelnök. Nem a vészféket akarják húzogatni, ígéri. „Szolgálattételre jelentkeztünk.” (Pesti Hírlap) Boross világa következik, nem a talpasoké.

A helyzethez csak az MDF fenegyereke nem vág jó arcot, Balás István. Ő nyíltan hatalmi harcról beszél, és a Monopoly-csoport nevében tevékenységük folytatását ígéri. (168 óra) Egyúttal ismét felhasználja az alkalmat, hogy belerúgjon ellenlábasába, Kónyába. A Számvetés és távlatok című programiratot röpdolgozatnak nevezi, mint egy fideszes. Epésen ki is emel belőle egy mondatot. „A privatizáció milliók élményévé lett.” De ez csak olyan, mint amikor a körülfogott végvár hetyke hadnagya párviadalra hívja ki a győztesek kapitányát.

A csata abszolút kárvallottjai, a bálanyák, az elvi liberálisok, akik az elmúlt hónapokban nyilatkozataikban és cikkeikben szabályszerűen elhatárolódtak Csurkától. Kulin, aki ismét az elnökség tagja lett, nem tartozik közéjük, ő már a miniszterelnöki centrum embere. Ugyanazt mondja, mint Boross, csak nem úri-katonás, hanem értelmiségi nyelven: „Csurka Istvánék valamennyi észrevételét és érvét meg kell hallgatni, és meg kell vitatni, dönteni pedig az elnökség egészének kell.” (Pesti Hírlap) Furmann viszont mélabús, a jövőben a Liberális Fórum Alapítvánnyal kíván foglalkozni, azaz kifelé tekinget a pártból, talán a politikából is. „Tagok legyünk vagy szabadok?” – teszi fel a kérdést Mile Lajos, elszántan és tisztességesen.

Maradt a régiben?

Az ellenzék már hetekkel korábban azt jósolta, Antall megőrzi pozícióját, de azon az áron, hogy Csurkához közeledik, s végül is az ő programját hajtja végre, ahogy ez a tv-vezetők ellen indított rendőri eljárás során történt. Orbán Viktor kissé óvatosabb volt, ő úgy vélte, csak hetekkel az országos gyűlés után derül majd ki, merre is mozdul az MDF politikája. Az eredmények ismeretében a kérdést – figyelemre méltó – az MDF-fel való együttműködés perspektívájából veti fel: a kooperációnak az Antall-féle párttal továbbra is gátja Csurka nézeteinek jelenléte, mondja sajnálkozva. (Új Magyarország) Áder János nem tulajdonít akkora jelentőséget Csurka jelenlétének, inkább azt hangsúlyozza, hogy Antall többsége szilárd. A kérdés, mondja Orbánhoz hasonlóan, az, miként alakul a jövőben a vezetés és a tagság viszonya, „ki tudja a kezében tartani” a helyi szervezeteket. (Magyar Hírlap) Fodor Gábor párttársaival ellentétben úgy látja, hogy az MDF „a Csurka-féle politikai irányba rohan”; „továbbra sem történt meg az elhatárolódás Csurka István eszméitől”. (168 óra) Ugyanezen interjú befejező részében viszont „fontos jelnek” tartja, hogy végül „Antall József részéről mégis megszületett – lehet így mondani – az elhatárolódás”.

Az elhatárolódást a többi ellenzéki politikus egyértelműen meg nem történtnek tekinti. Gál Zoltán szerint az elnökségben „összezártak bizonyos embereket anélkül, hogy valójában tisztázták volna a lényegi különbségeket.” (168 óra) Horn Gyula kifogásolja, hogy nem ítélték el „a népnemzeti körök országos találkozóján elhangzott szélsőjobboldali, kirekesztő, nacionalista kijelentéseket”. (Magyar Hírlap) (E véleményektől lényegesen különbözik Szűrös Mátyásé; az elnökség az MDF-en belüli erőviszonyokat tükrözi, véli, de a kormány a centrumpolitika mögött áll. A koalíció választási esélyét latolgatva – meglepő egy ellenzéki, szocialista politikustól – a Pesti Hírlapban kijelenti: „Magyarországon egy jobbközép politikát képviselő párt garantálhatja a stabilitást.”)

Semmi sem tisztázódott, nem történt fordulat, folytatódik a párt jobbratolódása, zuhanása – ezt prognosztizálják az SZDSZ politikusai is. Antall gyengült, Csurka erősödött – mondja Hack Péter. „Ha a miniszterelnök nem akar nekik (ti. a csurkistáknak) kormányzati pozíciót biztosítani, akkor programban kell engednie.” (168 óra) „Minden maradt a régiben… maradtak a régi politikai problémák… Csurka István továbbra is bennmaradt” – mondja. A változatlanságot, a politikai problémák tisztázatlanságát hangsúlyozza Tamás Gáspár Miklós, és reményeit a Fórum – épp szétvert – derék liberálisaiba helyezi. (Pesti Hírlap) „Semmiféle érdemi probléma nem oldódott meg” – véli Pető Iván. „Antall és Csurka nézetkülönbségeinek valódi tartalmáról nem folyt érdemi vita”, a megmaradt feszültségek „az eddiginél is jobban korlátozzák a miniszterelnök kormányzási lehetőségét.” (Magyar Hírlap)

Az elhatárolódás számonkérése mintha egy rögzült szöveg ismétlése volna. Hiszen Antall a Pesti Hírlapnak adott interjújában piszkos lavórnak nevezte azt a csónakot, amelyben állítólag együtt kellene ülnie Csurkával, és a csurkai MDF-et disznóólhoz hasonlította. Sőt! Ennél súlyosabb szitokszavakat is használt, azt mondta például, csak az demokrata, aki nem tudja elképzelni a nemzeti értékek védelmét jogállamiság, parlamentáris demokrácia és szociális piacgazdaság nélkül; Csurkáról ugyebár tudjuk, hogy a parlamentarizmus és a piacgazdaság kérdésében fenntartásai vannak. Mindegy, az elhatárolódás mégsem volt igazi, mert „a nézetkülönbségek valódi tartalmáról nem folyt érdemi vita” (Pető), és „a gyűlésen a hatalmi stabilitás érdekében Csurkát gyakorlatilag újra visszafogadták.” (Magyar Bálint, Új Magyarország)

Kelet-közép-európai jobbközép

Vajon mit kellett volna tenniük? Az országos gyűlés előtt Antall kijelentette: ha nem választják meg a párt elnökének, a miniszterelnökségről is lemond. Miután elnökké választották, de Csurkát és néhány követőjét is beválasztották az elnökségbe, mégis le kellett volna mondania a pártelnökségről, otthagynia a kormányt, feloszlatni a parlamentet, csakhogy ne legyen egy testületben a riválisával, akinek kampányát „nyílt, agresszív, frontális támadásnak” nevezte a demokrácia ellen, amely nem eszmékért folyik, „hanem valóságos hatalmi és pénzügyi célokért”. (Pesti Hírlap, jan. 22.) Ki tételezi fel, hogy a fagyos mosolyok ellenére nem fog mindent megkísérelni, hogy kikészítse Csurkát, ahogy kikészítette Torgyánt is, és a jelen erőviszonyok azt ígérik: a kísérlete sikerülni fog.

Az ellenzék mintha azt várta volna: ha Antall, a konzervatív, „jobbközép” politikus egyszer végre elhatárolja magát a szélsőjobboldali Csurkától, igazából már jobboldali se lesz. Ott helyben – a népnemzeti többségű országos gyűlés kellős közepén – elítéli a népnemzetiek nacionalizmusát… s talán még a Demokratikus Chartát is aláírja.

Nem, tudomásul kell venni, Antall akkor is jobboldali marad, ha elhatárolta magát Csurkától. Jobboldali: nem angol konzervatív, hanem nemszeretem kelet-közép-európai módra: parlamentarizmusa összefér a tekintélyelvűséggel, felvilágosultsága a klerikalizmussal, a sajtószabadság elvi tisztelete az újságírók megvetésével és megrendszabályozásuk vágyával. Antall (Boross) rendszerében a rendőrök megverik a cigányokat és hajléktalanokat, sőt, esetleg a tüntetőket is, kirúgják a közszolgálati munkahelyekről a máskéntgondolkodókat, és kényelmes álláshoz juttatják a kormánypárti képviselők bárgyú unokaöccseit, de nem rendeznek pogromot, nem fosztják ki, sőt, rendőrrel őriztetik a „korrupt, harácsoló ingyenélők” villáját, és nem égetik el máglyán az ellenzéki újságokat. (Bár belügyminiszterünket, ha úgy hozza a sors, egy Csurka-kormány belügyminisztereként is el tudom képzelni.) Ezek, valljuk meg, jelentős különbségek. Csak azt ne várja senki, hogy attól, ha Antall (vagy Boross) távolabb lép Csurkától, közelebb kerül az SZDSZ-hez. Tamás Gáspár Miklós ámul a miniszterelnök nem enyhülő konfrontációs szemléletén, de – helyesen – tudomásul veszi, hogy „az SZDSZ radikalizmusa nem elviselhető” számára.

A fideszes Rastignacok rámenős liberalizmusa azonban – végszükség esetén – talán igen. Orbán Viktor kacér sajnálkozása az együttműködés gátja miatt („tudta, hogy köztünk nem vala gát” – írja klasszikus nemzeti költőnk) az együttműködés gavalléros szándékát tételezi fel a másik oldalon is. Ehhez azonban Antalléknak nagyot kellene dobbantaniuk. Mert az elmúlt két év során a fiatal demokrácia barátai kénytelen-kelletlen csak egybesodródtak természetes és kevésbé természetes szövetségeseikkel.

A szekcióülések merev, antiliberális állásfoglalásai éppen a Fidesz számára legkényesebb kérdésekben (oktatás, médiapolitika) kétségessé teszik, hogy megvan-e az MDF-ben a dobbantáshoz a szándék, az erő és az elszántság.

Akkor pedig mégis igazuk lehet azoknak, akik úgy látják, hogy Antall politikájának mozgástere – Csurkával vagy Csurka nélkül – nem bővülhet lényegesen. Akkor az MDF jövője kibogozhatatlanul összefonódott a népszerűségét vesztett koalícióéval.

• Belföld