Az Ybl bank sorsát, több más botránybankhoz hasonlóan, a szívén viselte lapunk (Beszélő, 1991. 33., 1992. 28., 29., 30. szám, Népszabadság Vendégoldal, 1992. június 27.). Tulajdonosa, a Hepta–Gewinn–Autoklinik-csoport (honi csoport, némi német háttérrel) nem saját vagyonából jutott az Ybl-ben többségi részesedéshez ’91 nyarán, hanem váltómanipulációkkal, s egyszersmind a megvásárolt bank tőkéjét megcsapolva. Oly jól időzítve vették rá a vagyonügynökséget (ÁVÜ) a többségi pakett eladására, hogy sikerült megfúrni a privatizáció tőkeemeléses útját, amely a bank biztonságát növelhette volna. Ugyanez a csoport részesedést szerzett az ÁVB nevű középbankban (Általános Vállalkozási Bank) és más vállalkozásokban is, amely körülmény összeütközésbe került az utóbb életbe lépett pénzintézeti törvénnyel. Az ÁVB-vel szemben a bankfelügyelet, ahogy Mádl dr. a parlamentben rejtélyesen beszámolt róla, már ez év április végén „célzott vizsgálatot” végzett, s ekkor már „napvilágra kerületek az Ybl bank felé mutató kérdéses ügyek”; májusban pedig, folytatta a miniszter, fény derült arra, hogy már márciusban feltűnően megugrott az Ybl forgalma, igencsak megnövelte aktivitását a bankközi pénzpiacon. Ez túlzottan kockázatos hitelezési üzletmenetre utalt, amihez mohó forrásgyűjtéssel kellett előteremteni a fedezetet.
Tulajdonképpen a tőkehiány miatt keletkezett réseket igyekezett az Ybl a forgalom fölpörgetésével betömni. De honnan szerezte be ehhez a pénzt, kik voltak az Ybl hitelezői? Jó részben, mint erre még visszatérünk, költségvetési szervek és intézmények, amelyek a nekik törvényileg megszavazott, és rendszeresen kiutalt pénzekkel sáfárkodtak, „jó gazda módjára”. A hitelezők pénze azonban bentragadt a bankban, mert egy május végén megkezdett vizsgálat után július végén, a Bankfelügyeleti Bizottság (ahol bankfelügyelet mellett többek közt a PM és az MNB is ott ül) augusztus elején felszámolási eljárást kezdeményezett az Ybl ellen (és egy vele szintén összefonódó takarékszövettel ellen is). Mádl dr. írásos beszámolója szerint június 30-án (amikor is a Magyar Nemzeti Bank megszüntette a további finanszírozást), az Ybl hitelállománya a következőképen oszlott meg:
– vállalkozók, vállalatok
és magánszemélyek 5,1 milliárd Ft
– bankok, pénzintézetek 2,2 milliárd Ft
– MNB 0,9 milliárd Ft
takarékszövetkezetek 1,1 milliárd Ft
– központi költségvetési
szervek és önkormányzatok 2,1 milliárd Ft.
Még nem tudni, írja jelentésében a miniszter, hogy ezekből az összegekből mennyi lesz a hitelezők vesztesége (az 5 millió forint alatti kisbetéteseken kívül, akiknek kielégítését államilag garantálták). De várható, hogy nagy átlagban pénzük 80 százalékát elveszítik a hitelezők. Másutt Mádl dr. azt a „számszerűsítést” veti papírra, hogy a költségvetési szervek és az önkormányzatok legjobb esetben 2 milliárdot veszítenek majd. (Az állami veszteségeket növelik még ezen kívül az MNB bukott befektetései, a hitelezők kompenzálásához szükséges többletkiadások, és esetleg annak állami tulajdonú banknak a ráfizetése, amelyik valamiképp fölvásárolja az Ybl csődjét.) A legrosszabb esetben esetleg 3 milliárdot is bukhatnak a költségvetési intézmények, ámbár e várakozást akkor értjük, ha azt is megmagyarázzák, miként nő az imént említett 2,1 milliárd 3-ra.
Enyhén szólva igencsak hiányos és pontatlan a Mádl-dolgozat. Nem derül ki, például, hogy pontosan milyen személyi összefonódás honolt az Ybl és a másik két csődbejutott bank között. Talán e ponton is az általános bizodalom védelme lebegett a bankfelügyelet előtt: e bizalom persze alaposan megrendülne, ha más kapcsolatok is kiderülnének. Egyedül csak a vezérigazgatónő, Jamniczky Zoltánné nevét olvashatjuk a jelentésben. Ő a bűnbak. Ő ellene úgyis büntetőeljárást indítottak már (s tudomásunk szerint mások ellen is), emellett a bankfelügyelet 500 ezer forintra is megbírságolta (tudniillik, olvashatjuk, „véleménye és tapasztalata az, hogy a személyre szóló kisebb összegű büntetés is hatékonyabb, mint a bankot sújtó nagyobb összeg”), továbbá ígéretét vették a vezérigazgatónőnek (mármint még májusban, jóval a felszámolásról szóló döntés előtt), hogy számolja föl a törvényileg meg nem engedett tisztségeit más társaságokban. Utóbbit megpróbálták később ellenőrizni Mádl dr.-ék, de nem sikerült.
Nem felelős Mádl dr. szerint sem a bankfelügyelet, amiért nem avatkozott közbe időben az Ybl felelőtlen gazdálkodásának és visszaéléseinek megakadályozására, és nem felelősek azok a költségvetési szervek sem, akiknek révén az adófizetők pénze az Ybl-ben ragadt. Soós Károly Attila természetesen ezt a kétféle felelősséget firtatta interpellációjában: szerinte a bankfelügyelet „felelőtlensége, mondhatni hanyagsága, netán kényelmessége” közvetett vagy közvetlen módon, de hozzájárult a történtekhez. Ami pedig a költségvetési szerveket illeti, ők a törvények szerint csak a számlavezető bankjukban tarthatják fölös pénzüket, vagy állampapírokat vehetnek rajta. Amikor az Ybl-nek hiteleztek, állítja az interpelláló képviselő, „színlelt állampapírvásárlási ügyletekbe” bonyolódtak. Tették ráadásul április–májusban, sőt némelyek még júniusban is, amikor a csőd már köztudomású volt.
„Ha igaz lenne – vitázik Mádl dr. –, amit a képviselő úr állít (mármint a köztudomásról – a szerk.), legalábbis a pénzintézeti szférában közismert lett volna az Ybl bank helyzete, akkor az ott elhelyezett pénzügyi betétek nem haladták volna meg a 3 milliárd Ft-ot.” (És ha úgy féltették a pénzüket, hogy nem merték kivenni onnan? Erről sincs semmilyen adat.) Szakmai körökben az Ybl, úgy tudjuk, már egy évvel korábban sem állott makulátlan hírben. A bankfelügyelet csak utólag, a bizonyítékok alapján intézkedhet – védekezik tovább a miniszter. Az összeférhetetlenségekre legfeljebb a cégbíróságoknál bukkanhatnak rá, de itt rossz a nyilvántartás, ráadásul sajnos a törvény nem adott mérlegelési jogot a bankfelügyelet kezébe a működési engedély kiadásánál. Különben is nagyon könnyű eltüntetni a „mögöttes érdekek” (az összefonódások) nyomait. „Nincs olyan ellenőrzési rendszer – mutat rá a jelentés a bűnbakra –, amely megakadályozhatná, hogy egy bankot »ellopjanak«, ha azt a bankot belülről, a menedzsment akarja »ellopni«…” A felügyelet két malom között őrlődik: érheti az a vád is, hogy túl későn intézkedik, de az is, hogy elhamarkodja a dolgot, és így azt mondhatják, hogy „maga csinálja a csődöt” (mindkét irányból támadva beperelték már a felügyeletet). A felügyelet egyébként – dobja odébb a labdát Mádl dr. – már július 8-án javasolta az Ybl felszámolását a Bankfelügyeleti Bizottságban, de ebbe akkor az MNB nem ment bele. Egy szó, mint száz, a jogállamiság béklyói megkötik a szegény felügyelet kezét. Ám a jelentés készítője nemigen merészkedik a közgazdaságtan, a tájékozottság vagy a ráérzés jogon kívül eső (mégsem feltétlenül törvényellenes) szféráiba.
A színlelt állampapírvásárlás vádjára is a jogállamiság jogias szellemében felel meg a miniszter: a törvényellenesség szerinte nem bizonyítható. Az Ybl-lel kötött „szerződések nem tartalmaznak konkrét határidőt arra vonatkozóan, hogy a bank mikor köteles megvásárolni a kötvényeket”, mármint amire a költségvetési szervek megbízást adtak. Mádl dr. ugyan nem közöl sokkal többet az „állampapírvásárlás” feltételeiről, ám egy érintett központi apparátusban úgy informáltak minket: a szerződés tartalmazta azt is, hogy sikertelen állampapírvásárlási kísérlet esetén az Ybl a rábízott pénzt betétté alakíthatja át. Ám Mádl dr. szerint „A bank csődje szempontjából mindenképpen indifferens, hogy a költségvetési szervek ügyletei a jogszabályoknak megfelelőknek… minősíthetők-e, és a tétel fordítva is áll.” Vagyis egymás csődjétől függetlenül járhatnak el a jó gazda gondosságával. Jogilag makulátlan felfogás ez.
Sem Kupa úr, sem Balsai úr, sem Boross úr nem tett feljelentést azok ellen a pénzügyi vezetők ellen, akik feltehetően szabálytalanul, gondatlanul bántak a közpénzekkel. De akkor ki a felelős?
Hivatkozott cikkek
Kapcsolódó cikkek
- Beszélő [10]