Skip to main content

Osztályszög, osztályzsák / Szociális demokraták / Közvetlen demokraták / El a kezekkel Doina Cornea asszonytól!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Megfelelek kritikusaimnak! – hetvenkedtem két héttel korábban, ugyanitt. Csak épp a leggyakrabban elhangzó észrevételről feledkeztem meg. Nem értem Hornt, nem tisztelem és támogatom eléggé! De igenis tisztelem és támogatom! Mármint Horn Gábort, a független szakszervezeti liga eddigi elnökét… Szívesebben vettem volna, ha most hétvégén – vagy akármelyik másikon is – nem Horn G., hanem Horn Gy. veszít el egy választást! Akkor talán a magyar szakszervezeti mozgalom legjelesebbje, Forgács Pali bácsi is maradt volna még a pályán…

Osztályszög, osztályzsák


„Kifelé a szakszervezetből!” – indítványozza egy 1988 elejéről származó röpirat. Lapunk, a Beszélő munkatársai és támogatói ugyancsak könnyen el tudták volna igazítani a szerzője után kutakodó politikai rendőrséget. Hőn szeretett főszerkesztőnk, Kőszeg Ferenc fogalmazta ugyanis, régi jó ellenzéki szokás szerint háromszor olyan hosszúra, mint kellett volna…

Ez is oka lehet, hogy mire a munkavállaló a végére ért, felfogta, miről van szó, és elkezdett jönni kifelé, teljesen megváltozott az alapszituáció. Túl voltunk a rendszerváltáson. Akkor már megint befelé kellett volna menni, az újfajta, független szakszervezetekbe és munkástanácsokba, sorsukra hagyván a régimódi, gáspárista államszakszervezeti maradványokat.

A nagyon öntudatos, előrelátó és demokratikusan kiiskolázott munkavállaló persze magától is errefelé tapogatózott. Megsejtette, hogy zord idők közelednek, jó lesz megtenni az önvédelmi előkészületeket. Csak éppen hasonszőrűeket, osztályos társakat nem nagyon talált a vállalkozásához… A kádári, majd posztkádári vállalatvezetők, személyzetisek és munkaügyisek dolgozói ideálja semennyire sem emlékeztetett azokra, akik az első független szakszervezeti sejteket és munkástanácsokat alakították. Nem támogatták, ma sem támogatják a szervezőmunkálatokat.

Ez, mondjuk, várható volt. A magas állami székben ülő demokratikus politikusnak viszont jól szervezett, független, demokratikus érdekképviseletre, civil háttérre van szüksége. Gondolná az ember, de nem a politikus! Kormányférfiaink és kormánypárti politikusaink csak a vállukat vonogatták, mikor szakszervezeti ügyekkel szembesültek. Ráér, nem fontos! Még a munkástanácsokkal sem tudtak mit kezdeni. Pedig többségüket a Fórummal szövetségben alapították, igaz, még az MDF korai, „balos” időszakában. A szakszervezeti választások még mindig előttünk vannak, holott az ellenzék – élén, hőn szeretett főszerkesztőnkkel, már megint – ’90 tavasza óta idevágó tervezetekkel bombázza a parlamentet.

Közrejátszott, bizonyára, hogy e korai, rendszerváltó nagy időkben még nem bontottak zászlót a kormányzathoz és a jobboldalhoz közelebb álló keresztényszociális szerveződések. Az állampárti maradványszervezetnél már csak egy új, független, baloldali szakszervezet lehet rosszabb – vélekedhetett, sovány választékát áttekintve, a kormányzat. Különben sem jó a Tőkét, a befektetőt szervezett Munkával riogatni – egészíti ki az előrelátó államhivatalnok.

Úgyhogy fent sem segítették, lent is akadályozták a szabad és független szervezkedést. A Liga, mióta csak létezik, szinte egyesével, kettesével organizálja a tagságát. Így tornázta fel magát a több százezres tartományba. Nem csoda, hogy közben a szervezők, a kulcsemberek idegei is megkoptak kicsikét. Vagy pedig elirigyelték a politikus kollégáikat. Ha a pártemberek olyan jókat veszekszenek, még a legfőbb kormányzó pártban is, akkor nekik, szakszervezetieknek, miért kellene csendben maradniuk.

Szociális demokraták


Azért, mert kettős tisztséget töltenek be, kétszeres felelősséggel.

A brit Munkáspártnak addig ment jól, amíg munkásból lett politikusok vezényelték – írta Ralf Dahrendorf. – Csak azután jöttek a „pedagógusok”, és balos, ideológiai pártot csináltak a korábban realista, pragmatista testületből.

Minálunk, Magyarországon, legalábbis a független szakszervezetben, a Ligában, nem ez történt. Itt épp a „pedagógus” Horn Gábor, akinek, Dahrendorf szerint az ideológiát kellett volna hoznia, kötött nagyon is földhözragadt, realista megállapodást Nagy Sándorral az MSZOSZ-vagyon elosztásáról. Felismerve, amit a médiavitába bonyolódott képviselők és politikusok nem képesek felismerni, hogy tudniillik elfogyott a türelmi tartalék, nem lehet tovább feszíteni ugyanazt a húrt, elege lett e nemzetnek…

Másfelől meg, aki pedagógus, legyen pedagógus! Merjen kiállni az osztály elé, foglalja el a tragikusan megüresedett szociáldemokrata katedrát!

Nagyon hiányzik a balközép, mellesleg a jobbközép is. Az ember szinte már nem is az agyvelejével, hanem a belső fülével, Corti-féle szervével érzékeli a politikai egyensúly hiányát. Igazi balközépről, szocdem, pártról, amíg közöttünk kísért Bácskai, Baranyai úr, Petrasovits asszony emlékezete, még ábrándozni sem szabad… És Horn úr, Horn Gy. úr nómenklatúrapártjának folytonos, makacs és kéretlen ajánlkozása sem hozza meg Corti-szerveink nyugalmát…

A többiek, a Fidesz, az SZDSZ, az MDF, a kereszténydemokraták, újabban már a Palotás-párt, az Agrárpárt valahányan középen keresik a boldogságukat, vagyis hát a Tőke barátságát. De hányan akarnak már ott, a centrumban lenni? Egy ilyen kis országnak, mint a mi hazánk, nem lehet akkora közepe, hogy mindenki odaférjen… Miközben a balközépnek, a belátó, piacbarát Munkának egyetlenegy valamirevaló pártja sincs.

Amíg nem akad jobb, addig a szocdem, és középbal politikai gondolatnak is a független szakszervezet, a Liga marad a legfőbb hazai menedékhelye. Már ezért sem szabad, hogy hangos szó, civakodás verje fel az azilum nyugalmát…

Közvetlen demokraták


„Értsük meg már végre, elvtársak; itten nem arról van szó, hogy instruálni vagy nem instruálni! Hanem hogy marxista forradalmárnak kötelessége támogatni ezt a kezdeményezést!”

Az idősebb urat, aki ezt ilyen szépen előadta (a létminimum alattiak akciójáról beszélt, egy balos összejövetelen), ránézésre inkább az MSZMP, nem pedig az MSZP táborába sorolnám. Azelőtt bármi lehetett. Rendőr, munkásőr, államvédelmista, belügyi pártreferens, igazgatásrendészeti előadó. Akár esztergályos, mozdonyvezető, kórházi műtősegéd is. Valószínűleg sosem volt gazdag vagy sikeres ember.

Akár így, akár máshogyan, már nem volt annyira mulatságos jelenség, mint két vagy három évvel korábban. Még mindig munkásmozgalmi paródia, jelmezes és nosztalgikus utánzás leginkább, amit csinál. De már nem kizárólagosan! Tényleg rosszul él, tényleg a partvonalon túlra lökték. Jobban el tudja hinni magát „marxista forradalmárnak”, mint amikor állampárti segéderőként ő nyomott el másokat. Akárcsak a szegénység, a munkanélküliség, a tűzfalakra és aluljárókra festett „Munkát, kenyeret!” követelés, ez az úr is kezd valódi és hiteles vonásokat magára ölteni.

Rendben is van, kell a radikális baloldal. Már amennyiben felszabadítani, nem pedig elnyomni óhajt másokat.

De persze még jobban kell a felvilágosult, piackonform középső baloldal. Amelyik a Munka és Kenyér mellett a Szabadságot, Egyenlőséget, Szolidaritást is a tűzfalakra képes festeni…

El a kezekkel Doina Cornea asszonytól!

Ilyen képességgel rendelkezik a mai Romániában Cornea asszony. Akinek a nevét egykoron, a román forradalom előestéjén együtt ordítottuk a Tőkés Lászlóéval. Most perbe kívánják fogni, mivel akadályozta a bányászruhába öltözött szekusok szabad működését… El a kezekkel Cornea asszonytól!













































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon