nwa [Nagy W. András]

Nyomtatóbarát változat

Igazság szerint a rovat rendes, évközi címe – „a hét üzenetei” – is eléggé fellengzős és nagyképű. Ez a mostani meg kifejezetten a római pápához való. Nem is vállaltam volna, ha társaim nem győznek meg: ilyenkor, karácsony előtt már végképp senkit nem érdekel a heti belpolitika.

Ha ez igaz, akkor a Magyar Demokrata Fórum nagyon balszerencsés. Most, az utolsó héten rendezte meg gyűlését, amikor az már senkit sem érdekel…

Szívesen elmondtuk volna pedig, hogy miként az SZDSZ, pár héttel korábban, Tölgyessy Péter igénye szerint, éppenséggel az ő feljövetelével, „patriótább” lett, úgy most meg a Für Lajossal, Lezsákkal erősített Fórum lett „népibb”. Úgy lesz ez népibb, ahogy a másik patriótább – mondják erre az örök rosszhiszeműek.

Víziótlan világ

Nagy, egységes, boldog világokról általában a totalitárius mozgalmak szeretnek elábrándozni. A demokráciák inkább csak a rend kedvéért mondogatják, hogy az ő rendszerük az igazi. A misszionárius hevület nem az ő kenyerük.

Azonban a lemondásnak is megvannak a maga fokozatai. Sokan bizony túlzásnak tartják, amit Amerika és az Európai Közösség ebben az évben visszavonultságból produkált. Szinte azt mondhatnánk, a test – még vagy már – kész, de a lélek erőtlen.

Az Egyesült Államok, az egyetlen még pályán maradt szuperhatalom például hihetetlen haditechnikai fölénnyel döngölte futóhomokba a nagyravágyó bagdadi diktátort, Szaddám Huszeint. Hogy azután nemcsak Irakban, de még Kuvaitban se nyomja egy centiméterrel sem előrébb a demokrácia szekerét. Minden úgy jó, ahogy van.

Aligha hinnénk, hogy a régi, magabiztos, valamilyen küldetéstudattal azért csak átitatott amerikaiak kiküldtek volna egy ekkora hadsereget, ekkora költséggel, csak azért, hogy a végén az égvilágon semmilyen ideológiai hasznot se húzzanak a győzelemből. Ez az armada, hogy megszolgálja a kiküldetési költségeit, hazafelé tartva nyugodtan megdönthetett volna még tíz-tizenkét afroázsiai zsebdiktatúrát.

Ezt, persze csak úgy tréfából mondjuk. Ezzel szemben a vezető demokráciák mintha tényleg nem lennének meggyőződve róla, hogy ennek a világnak az tesz jót, ha minél nagyobb benne a létező demokráciák darabszáma és minél kevesebb diktátor, generalisszimusz, szultán és papkirály üli meg a népeket. Minek annyi demokrácia? Úgysem maradnak meg, nem lesznek stabil alakzatok, csak a markukat nyújtják, meg elárasztanak menekültekkel.

Hála a szovjet utópia végelgyengülésének, a különböző rangú-rendű diktátorok így is szép ütemben hullanak. Még a dél-afrikai változás, az apartheid fellazulása is a szovjet hanyatlás eredménye, ha csak másik olvasásban is. Nem pedig a demokratikus világvíziók különleges, perzselő erejének!

A recesszióval küszködő, félénk lelkű Amerika örömtelenül, diadalérzet nélkül figyeli a Szovjetunió széthullását is. Ma már nem meri mondani, de korábban számos jelét adta, hogy legszívesebben újból összefércelné a beteg testrészeket.

Ennyire retteg tőle, hogy de facto senki nincs, aki megköthetné a kezét, hogy újfajta „világcsendőri” lehetőségekkel szembesülhetne, ha merne.

Az egyesülő Nyugat-Európa pedig végképp iszonyodni látszik minden külső kihívástól. Mint természeti törvényre, emberi kézzel el nem mozdítható kősziklára, úgy néznek a nagy hirtelen nacionalistává átvedlett jugoszláv kommunista vezetőkre.

Vajha, annak idején az Osztrák–Magyar Monarchiával szemben is olyan tanácstalanul álltak volna az európai döntéshozók, mint manapság a jugoszláviai konfliktussal. Akkor talán ma már nem is folynának harcok a Dráva meg a Száva mentén.

Vissza a globális víziókhoz!

A világ azonban nemcsak politikából áll. Például az elmúlt időkben az ENSZ és különböző szervezetei, a Worldwatch Intézet, a Római Klub és mások számos elemzést, prognózist tettek közzé bolygónk általános „egészségi állapotáról”, az ökológiai szituációról, a légkör, a vizek, a talaj szennyezettségéről, az élelmiszer-termelés kilátásairól és így tovább.

Az elmúlt három évtizedben nem akadt még egy év, amikor ezeknek az előrejelzéseknek és javaslatoknak kevesebb figyelmet szenteltek volna, mint 1991-ben.

Ami végeredményben érthető. Teljes gőzzel folyik a világpolitikai átalakulás, elménket a szovjet bomlás, a szerb–horvát háború, a nyugati integráció, a keleti fragmentáció hírei nyűgözik le. Attól azonban, hogy az ukránok kiválnak, a horvátok függetlenednek, az ózonlyuk a fejünk felett nem lesz kisebb, az afrikaiak étrendje fehérjékben gazdagabb. Közben pedig, ha jól érzékeljük, a különféle zöld és globálhumanitárius mozgalmak ereje és lendülete is visszaesik.

Pedig hát mikor lehetne felkarolni ezeket a kezdeményezéseket, ha nem most? A fegyverkezési verseny és szuperhatalmi vetélkedés elmúltával határozottan javultak a ráció működési feltételei.

Helyesebben szólva: javulhatnának, ha nem rendelnék szisztematikusan alá a napi érdekeknek, nem kevernék össze a vitális fontosságú komoly dolgokat a komolytalan hatalmi lökdösődéssel. Utóbbira nézve egész éves, szép példa a bősi erőmű vitája. Ahol senkit sem érdekel már, hogy mire jó, kell-e az egész, s mi lesz a következménye, hanem mindenkit csak az, hány centit megy előre Carnogursky, hányat oldalra Meciar, hányat felfelé Vavrousek?

Szegény emberek demokráciája

Az aktuálpolitikusoknak inkább azon kéne a fejüket törniük, hogyan lehetne a demokráciát és jogállamot lakályosabbá tenni a visegrádi hármak országaiban. Az egyiknél így, a másiknál úgy, de mindenütt zavarok vannak.

Azt a nem nagyon rövid időt, amit társult tagként az európai váróteremben kényszerülünk eltölteni, valami átmeneti modell kigondolására kellene fordítani.

Mindenekelőtt, egyebekben kényszerűségből is, le kellene számolni a tévhittel, hogy a demokrácia a gazdasági jólétben, nem pedig az emberi méltóságban gyökerezik. A periklészi görögök nem néztek videót, Tell Vilmos szomszédai sem földgázzal fűtöttek, az amerikai telepesek is előbb szálltak ki a tengerparton, mint ahogy a Ford-kocsik leértek a futószalagról.

Nincs annyira direkt összefüggés, mint ahogyan azt mifelénk hirdetik; nem annyira képtelenség, hogy éppen itt, a visegrádi hármaknál jöjjön létre valami szerényebb jövedelmű emberek számára kitalált politikai demokrácia és részvétel.

Amivel nem azt akarjuk mondani, hogy vékony bukszával jobb demokratának lenni, mint vastaggal.

• A hét üzenetei