Skip to main content

Találkozás

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Negyvenféle telet ismerek már. S minthogy Krisztus-váró korba lépek lassan, úgy indulok el minden útra, hogy hátha összefutunk valahol.

– „Éheztem, szomjúhoztam, jövevény voltam, mezítelen voltam, beteg voltam, fogoly voltam…” – citálnak éneklő orrhangon, rezgő tokával, Uram, de én láttalak a Szetától kapott nagykabátban, lyukas cérnakesztyűben, reklámszatyorral, piszkabottal kezedben kukázni. Te jöttél rossz kis Zastaván, traktoron, gyalog, zihálva át a zöldhatáron, s csüggtél a menekülttáborrá átvedlett munkásőrlaktanyákban telefonhíren, rádión.

De ni, magam is hogy jártam harminckilencedik karácsony vigíliáján. Leballagtam harmadik emeleti panellakásomból a műanyag vödörrel a szeméttárolóba. Egy urat (csak így kis u-val) találtam a konténer mellett üldögélve. Vedlett kucsma a fején. Két viharkabátot viselt, az egyiket nyilván ing helyett. Dróttal erősített gumicsizmája mellett szedett-vedett cókmókja, s a disznós gazdák vevőköre számára kukázott szárazkenyeres zsák. Borostás álla, mint a rosszul kisütött töpörtyű, törölt orrnyereggel szimatolt bele a halkonzerv- s papírpelenka-illatú éjszakába.

Maga faragta karácsonyfa előtt ünnepelt. Egy cirokseprű nyelébe lyukakat vájt, melyekbe itt-ott talált fenyőgallyakat dugott, s az ágakra sztaniolba csavart kenyérbelet cérnázott. Merengve üldögélt a felhalmozott hullámpapír trónuson, mely megbontva ágya lesz talán, s hátát a felszálló meleg vizes csöveknek vetette.

Meglehetősen hervadtnak tűnt, s rávettem egy néhány napos kórházi pihenésre. Készülődve boldogan lubickolt órákon át. Sírt, hogy kilenc hónapja nem aludt már ágyban. A kórteremben is mindenki együttérzett vele. Az első napokban begyűjtötte az összes kakaómaradékot. Még harmadnap is el volt bűvölve.

Azután panaszkodni kezdett a hitvány kosztra, s hogy nem adnak neki enni, hogy a többiektől nem tud aludni, hogy minek hoztam ide, nincs is semmi baja, mégis idétlen vizsgálatokkal zaklatják. Aztán minden látogatás alkalmával pénzt kért. Borbélyra, újságra, kávéra, miegyébre. Mindnyájan megkönnyebbültünk, mikor egy vidéki szociális otthonban helyet találtunk neki.

Három hónap múlva egy kora este becsöngetett. Kétszáz forintot kért, hogy majd megadja, és nagyon restelli, de csak én vagyok neki, és kérlel, hogy ne vigyem többé semmiféle szociális otthonba. Kizárólag nekem bizalmasan megsúgta, hogy jelenleg a Nyugati pályaudvaron lakik. Nem láttam azóta.

De minthogy Krisztus-váró korba lépek lassan, úgy indulok el mindenféle útra, hogy hátha összefutunk valahol, s a szentkarácsonyra váró csontpattintó adventi télben Jeremiást mormolom:

„Izrael reménysége, megszabadítója a nyomorúság idején! Miért vagy e földön úgy, mint valami jövevény és mint valami utas, aki éjjeli szállásra tér be?”

– Lemegyek majd, Uram, a betlehemi szeméttárolóba. Hátha ott talállak szelíd patkányok közt, papundekli bölcsőben ringatózva.




















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon