K. F.

Nyomtatóbarát változat

A halál grimasza, hogy Vas István alig egy héttel élte túl Aczél Györgyöt. A köztudat összekötötte őket, nemcsak nevük közszói jelentésének összecsengése miatt, hanem azért is, mert jó személyes kapcsolatban voltak. Ez a kapcsolat a háborús időkből származott, amikor Aczél még nem nagy hatalmú politikus, hanem – úgy mondják – vagányosan bátor ellenálló volt.

Vas István egész életében az maradt. Holott nem állhatta az ellenállókat: szkeptikusan nézte ifjúkora kommunistáit, és szkeptikusan vette tudomásul aggastyánként, hogy ifjú hívei csapatából demokratikus ellenzék lett.

Átélt vagy nyolc rendszerváltást, és mindegyiket utálta. Utálta, de árnyaltan, így a remény sem bűvölte el, hogy a következő rendszer majd jobb lesz. A politikai rendszerek hatalma véges, időben és kiterjedésben is. Az élet fölöttük van meg alattuk. Ezért utálni sem érdemes őket végtelenül. Van az embernek egyéb öröme is.

Életének nyolc évtizede alatt a józan, mindennapi ész nemigen örvendett nagy megbecsülésnek. Lenézték a tüzes lelkű világjobbítók, meg a mindent jobban tudó bölcselők, megvetették a mély népiek és a magas modernek. Vas István azonban valamennyiüknek ellenállt, és bebizonyította, hogy az alábecsült normális ész segítségével igenis meg lehet érteni és le lehet írni a dolgokat. Csak ész kell hozzá.

Költészetében (amelynek része prózája is) esztétikai érték, hogy igaza van: a meggyőzettetés a józan ész által érzéki gyönyörűség forrása.

Életművét az teszi naggyá, hogy majdnem mindig mindenben igaza volt. Egy olyan korban – egy sor olyan korban –, amelyben többnyire senkinek semmiben nem volt igaza.

• Búcsú