Skip to main content

Búcsú

Vallai Péter (1946. november 25. – 2012. november 7.)

A Vallainak ma van a születésnapja. A Vallait épp két napja temettük. Ki tudja, mit kell erről gondolni, a sűrű egybeesések délutánján megrendülni vagy csakazértis röhögni Vallaihoz-illőbb-e, tény, hogy a Vallait az egyház, a színház és az irodalom búcsúztatta, utolsó vagy utolsóutáni útjára ők kísérték.

A Vallait nyilván legtöbbünk Petrit mondani hallotta, tízmillió (esetleg tizenöt) magyarnak ő volt Petri magyar hangja, a hangzó Petri. Nála mindig volt néhány Petri-vers, háthára, jól jöhet az valamikor, egy szereplő nem lesz ott időben, nem jön el a felolvasóestre, vagy ott van, de berúgva, vagy valamiért vérig sértve van ott, be kell ugrani helyette.


Sokat voltunk együtt temetéseken is. Könczöl Imre várpalotai temetésén, anyámén, Vági Gáborén, Gelléri Andrásén, Csengey Dénesén, Pándi Pálén. Egy főhivatalnok azt mondta valakinek rólunk: ne számítsanak semmi jóra, hiszen semmi gesztust nem tettek. Majd elgondolkodva hozzátette: ha csak azt nem számítom, hogy ott voltak a Pándi temetésén. Akkoriban sokat nevettünk ezen; még nem tudtuk, vagy inkább csak nem tudatosítottuk a temetések protokollját.

De ez egy protokollmentes temetés.


(Könczöl Csaba 1947–2004)


Kétféle ember van. Az egyik végigéli az életét, dolgozik és teljesít, környezete elismeri vagy sem, szereti vagy sem, ám soha nem volt feltűnő, hogy különösebben lennének tulajdonságai. Egyszerűen csak volt. A másik típusba olyanok tartoznak, akiknek elsősorban és mindenekelőtt tulajdonságai vannak és voltak. Ők is dolgoznak, teljesítenek, gyereket nevelnek, ám alapvetően a környezet velük kapcsolatos élményei mindig is tulajdonságaikhoz kötődnek. Ezek az emberek a tulajdonságemberek.

Könczöl Csaba ilyen ember volt.



2004 augusztusában, életének 69. évében váratlanul és tragikus hirtelenséggel elhunyt Holtzer Loránt. Utolsó írását Mindszenty 1944-es veszprémi püspökségéről lapunk előző számában olvashatták. Különleges egyéniség volt. A mérnök és közgazdász szenvedélye a XX. századi magyar történelem kutatása volt. Nyugdíjba vonulása után döntött úgy, hogy hátralévő éveit e szenvedélyének szenteli.

In memoriam Horváth Tamás (1969–2001)


„A Poprád havas hátán kisdiákok korcsolyáztak, és az odvas fa, amely a tervrajzon megjelöltetik, most is azon a helyen állott, csak valamivel kisebb lett. A kolostor tornyán állanak a kopott óramutatók, mert még ma is ott ült az egyik mutatón az az öreg varjú, amely talán már Szindbád gyermekkorában foglalt ott helyet. A kőfalról, amely az ódon kolostort határolta, már lekopott a vakolat, de ahol a vakolat megmaradott az esőverte, szürke falon, vörös krétával és szénnel írott nevek voltak láthatók.


A hetvenes években a hátrányos élethelyzetekkel küszködő emberek sorsát ajánlotta a közönség figyelmébe. A Fekete Vonat ingázóiét, Cséplő Gyuriét, a Pártfogoltét.


(…)

HBA könyvének 295. oldalán olvasható, hogy feltehetőleg mintegy 65 esztendeje ismerjük egymást. Nem kontinuusan, de bármikor ezen időszak során több ízben a percek tört része alatt tudott András az idegeimre menni, és ezt még mindig tudja.



(…)

Glatz Ferenc mondotta egyszer nyilvánosság előtt: „Ahogyan Hegedűs B. András az 1956-os Intézetet kitaposta, az nem volt közönséges és mindennapi tett.” Valljuk meg őszintén: nem hittük akkoriban, 1989-ben, 1990-ben, hogy ki kell taposni. Nem nekünk, 1956-nak jár az. Valljuk meg, ki kellett taposni. És valljuk be őszintén, nem sokan mozdultunk meg (e köszöntő írója tán legkevésbé), hogy kitapossuk. András elsőnek, legkeményebben, legszívósabban.



Alulírott ünnepelt természetesen nem tehet mást, mint megköszöni barátainak és bajtársainak, kollégáinak és tanítványainak mindazt, amit róla elmondtak. Néhány tényre, eseményre másképpen emlékezem, de ennek aligha van jelentősége. Két megjegyzést mégis kell tennem: Kardos József egyetemi tanár és Szent Korona-kutató, akkor a felügyelő minisztérium személyzeti főnöke nem távolított el állásomból, hanem csak meghallgatott a Charta-aláírás ügyében, és rosszallását fejezte ki. A hóhérmunkát az intézeti vezetők végezték el.

Részlet Murányi Gábor interjújából Hegedűs B. Andrással


Nem volt igazán vita azon, hogy a TIB[1] az EKA[2]-n részt vegyen-e vagy ne vegyen részt. Fölmerült. Vásárhelyi Miklós határozottan ellene volt, olyan határozottan, hogy tulajdonképpen ez nem adott vitára lehetőséget, mert nyilvánvaló, hogy ha részt veszünk, akkor leginkább neki kellett volna a TIB-et képviselnie.

Mint elnöknek.


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon