Nem tudom, miért Örkény István ismert egypercesének címe jutott először eszembe e sorok írásakor. Talán azért, mert a nácik dr. Ádám Györgyöt is meg akarták ölni, mint dr. K. H. G.-t (K. Havas Gézát), de az ő esetében ez nem sikerült nekik. Sőt, erkölcsi, intellektuális és szakmai fölényével ő győzte le a mai magyarországi nácikat, még akkor is, amikor pert vesztett ifj. Hegedűs Lóránt vagy kiadója, Metes György, vagy akár az őket felmentő bírák ellen.

Először és utoljára Budapest VIII. kerületében, az Üllői út és a Szabó Ervin tér sarkán találkoztam Cseh Tamással, három év körüli fiam társaságában: épp újságot akartunk venni.

Majd másfél évtizeddel ezelőtt az ELTE nemrég indított esztétikai doktoriskolájába kiváló fiatal tudósok jelentkeztek. Mind Pécsett végeztek, mindegyiküknek a tarsolyában egy-egy jellegzetes Kisbali-téma lapult, remekül előkészítve, a kutatás céljait, határait világosan kijelölve. Majd a sor végén egyszer csak beslattyogott a mester is, hogy doktorálna nálunk. Lacikám – mondtam –, ennek egy föltétele van: ha tanítasz bennünket.

Nehéz szívvel állunk itt, barátunk koporsójánál, fölkészületlenül, hiszen erre, ami alig egy hete, és oly váratlanul történt, semmilyen módon nem lehetett fölkészülni. Nehéz fájdalmunkat méltó szavakba önteni azért is, mert Lacitól, a magafajta hitetlen racionalistától, ahogyan egy korai írásában önmagát jellemezte, mi sem állt távolabb, mint a szentimentalizmus és a misztika.

Azt hiszem, mindenki, aki csak kicsit is közeli kapcsolatban volt El Kazovszkijjal, hálás lehet e kapcsolatért a sorsnak, s nemcsak amiatt, mert jelentős művészt ismerhetett meg, hanem elsősorban azért, hogy láthatott egy ritka különleges embert, egy olyan különlegesen öntörvényű figurát, aki rögtön első megjelenésében, valamint minden gesztusában azt képviselte: a mitikus erők, íme, közöttünk élnek és hatnak – aki egész életével és alkotó művészetével bizonyította: az ember nem kitalálja a mí­to­szokat, hanem ő maga a mítosz.

Lassan tíz éve, hogy Fejtő Ferenc köszöntésére egy neki szánt rövid levélben azon gondolkoztam, Miért kíváncsi F. F.? Apám sorsának, majd Fejtőék anyámhoz való mérhetetlen hűségének köszönhetően Ferit és Rózsit gyerekként ismertem meg.

Egyszer csak megjelent, és ott volt teljes lényével közöttünk, ráadásul közvetlenül mellettem. Mellettem kapott helyet a parlamenti patkóban.

Hegedűs B. Andrást 1956 tavasza óta ismerem, s az ismeretség ez esetben természetes módon egybeesett a barátsággal. Megismerkedésünk ugyanis életünk egyik – s talán legfontosabb, máig meghatározó – fordulópontján a politikai (és azon túli) egyetértés jegyében történt, közvetlenül a reményt adó XX. kongresszus után. Az egyetértés a Petőfi Kör működésének hónapjaiban, amikor sokszor találkoztunk, de elég keveset beszélgettünk, annyira kicsiszolódott közöttünk, hogy hamarosan az egyik legnehezebb próbát is kiállta.