Mink András

Nyomtatóbarát változat

Nehéz szívvel állunk itt, barátunk koporsójánál, fölkészületlenül, hiszen erre, ami alig egy hete, és oly váratlanul történt, semmilyen módon nem lehetett fölkészülni. Nehéz fájdalmunkat méltó szavakba önteni azért is, mert Lacitól, a magafajta hitetlen racionalistától, ahogyan egy korai írásában önmagát jellemezte, mi sem állt távolabb, mint a szentimentalizmus és a misztika. Márpedig a halál arcát látva a gyenge és megrettenő lélek hajlamos ezekbe menekülni. Hiszen az ész, amellyel megáldattunk, értelmet követel abban, amiben nem lehet értelmet találni, és ezt az ellentmondást szinte lehetetlen áthidalni.

Bár a fölháborodás, a düh és a kétségbeesés jogát te sem tagadod meg tőlünk, Laci. „A »tűnő idő«, az elmúlás tudata egyesíti a »mit?« kérdésben a felháborodást és a fájdalmat, »a lélek dühét« és a szív keservét. Ami egyedül vigaszt és reményt látszik nyújtani, az nem más, mint az ész: azaz a felháborodásban és félelemben kimondott »mit?« a tudás kérdésévé  alakul át. A fölhördülést nyugodt vizsgálódás követi...” – írtad majd húsz évvel ezelőtt a Be­szé­lőben a Költői kérdés című sorozatban megjelent Berzsenyi-kommentárodban. Bár így lehetne. Ám a ravatalod mellett állva mé­g­is mardos a kétség, vajon nyújthat-e az ész vigaszt. Mert magyarázat talán akad hirtelen távozásodra – te, lehet, úgy mondanád, a matematikai valószínűség kö­nyörtelen szélsőértéke volt az, ami elbánt veled –, de mindebben értelmet fellelni a legfelvilágosultabb ész számára is lehetetlennek látszó feladat.

A Beszélőben, helyesebben a Beszélőből ismertelek meg közel húsz éve, már jóval azelőtt, hogy személyesen találkoztunk volna. Talán ez a magyarázata annak, hogy halálod híre óta hiábavalóan próbálom felidézni magamban, mikor találkoztam veled először. A hetilap kezdeteitől ott voltál. Írásaidban, azokban a műfajokban, amelyeket a lapnak és magadnak kitaláltál, ott munkált a legnemesebb értelemben vett tanári ambíció. A puha diktatúra a szabad gondolatot, ha éppen nem tiltotta és üldözte nyíltan, a legjobb esetben is az akadémiai lét karanténjába igyekezett szorítani. Azok közé tartoztál, akiket felvillanyozott a lehetőség, hogy ebből a szűkre szabott közegből kilépve tehetnek valamit azért, hogy Magyarországon megszülessen a demokratikus közélet kultúrája és politikája. Szellemed igazi, kimeríthetetlen bősége talán abban a rejtvénysorozatban mutatkozott meg leginkább, amely hosszú éveken át hetente újabb és újabb feladványokkal irányította a közönség figyelmét a napi történések mögött föltáruló mélyebb erkölcsi, etikai, politikai összefüggésekre, tanulságokra. Játékban ennél fontosabbat, mé­lyebbet, szellemesebbet és zseniálisabbat még senki nem talált ki. Azokban a remekbe szabott miniatúrákban, amelyeket feladványaidhoz fűzött kommentárjaidban közreadtál, a napi aktualitás illesztési zavarok nélkül találkozott az egyetemes és magyar szellemtörténet klasszikusaival. Ezt a mutatványt hétről hétre megismételni csak felfoghatatlan tágasságú műveltséggel és találékonysággal volt lehetséges.

Korod és generációd egyik legtehetségesebb alakja voltál: filozófiatörténész, filológus, esztéta, eszmetörténész, kultúrtörténész, akiből szinte rabelais-i áradással és bőkezűséggel ömlöttek a sziporkák, gondolatok, elemzések, a közéleti sandaságot és képmutatást leleplező meglátások, a frenetikusan szellemes anekdoták. Sokunkba ivódott bele örökre a kép, amint ülsz a petényi ház kertjében egy karos kerti székben, és széles gesztusokkal, fénylő kobakkal, ritkuló, ámde rendületlenül lengő hajjal és szakállal szórakoztatod a körülötted ülőket a legváltozatosabb témák kapcsán, legyen az egy petényi választási gyűlés vagy a lutheránus teológia rejtelmei. Rabelais már csak azért is jut rólad eszembe, mert mindez tökéletesen mentes volt az akadémiai bornírtságtól, sznobériától, fontoskodástól, rangkórságtól vagy az önelégült pökhendiségtől. Tobzódtál a gondolatokban, és egyszerűen örültél annak, ha láttad, bennünket is felcsigáz mindaz, amiről beszélsz. Úgy gondolom, grandiózus tévedés, miszerint szerző nincs is, hogy nem a szerző, hanem a szöveg számít. Az ember mindenekelőtt szerzőket olvas.

A szerző olyasvalaki, akit azonnal és sietve fölkeresünk, föllapozunk, bárhol és bármikor futunk is össze vele. Mert tudjuk, hogy a jelentékeny elme soha, semmi kapcsán nem szülhet jelentéktelent. A Beszélőben so­kan voltak szerzők, talán azért, mert – főleg a legalitás első időszakában – nehezen tudták volna magukat el­képzelni másutt. Te közéjük tartoztál, és fájdalmasan korán csatlakoztál azokhoz, akik idő előtt elhagytak bennünket.

Hadd említsem most azt a vállalkozást, a Petri Gyurival folytatott beszélgetéseket, amelynek jószerencsém folytán személyes tanúja is lehettem. Az ötlet gazdája és a sorozat motorja te voltál. A szövegek kötetben is megjelentek – ez az én legjobb könyvem, mondanám, pedig nem is én, hanem te, helyesebben ti ketten szerzettétek –, de most mást mondanék, amit a szövegekben szinte lehetetlen volt visszaadni. Azt a sziporkázó, olykor szikrázó összekacsintást, egymást szinte félszavakból is értő, egymást inspiráló, végtelenül szabad kalandozást szeretném felidézni, ami minden alkalommal elkápráztatott. Petriről szokás volt mondani, hogy nála szabadabb és bátrabb ember a maga korában aligha volt. Szerintem azért is találhattatok egymásra, mert ebben, a szellem végtelen és merész szabadságában méltó társa voltál.

Szót kell ejteni arról, vajon hol maradt a nagy mű, amit mindenki várt tőled, és amire önmagadon kívül mindenki képesnek tartott. Nem mintha a lényed, kisugárzásod, az inspiráció, amit másoknak nyújtottál, ne lenne maga is mű, sok tekintetben a legfontosabb, amit ember alkothat. Nem mintha a sok kisebb és na­gyobb mű, tanulmány, esszé, előadás nem lenne egy átlagos képességű elme számára önmagában is beláthatatlan teljesítmény. De mégis: láttuk, hogy ez volt az egyetlen, ami olykor szomorúságba taszított. Ma­gad­dal sokkal fukarabb, kritikusabb és szűkkeblűbb voltál, mint másokkal. Mindenkinek vannak kisebb-nagyobb démonai, te mindet legyűrted, férfiasan megharcoltál a betegségeiddel is, de ezzel az eggyel, a tökéletesség, a teljesség elérhetetlenségétől való félelemmel nem tudtál megbirkózni. Amikor már mindenki más a merítéshez fogott volna, te mindig újra és újra kivetetted a hálódat. Az ész nemcsak a forrás lehet, hanem csapda is. Nálad aligha tudta volna bárki pontosabban, mi is hiányzik még a műhöz. Kant A tiszta ész kritikája című könyvének a vége felé van egy rövid fejezet, a következő címmel: Az önmagával meghasonlott tiszta ész nem lelhet nyugalmat a szkepticizmusban. Ebben az ol­vas­ható: „Ily módon eszünk határait csak a priori érvek alapján jelölhetjük ki. Ám az észnek azon korlátozása, mely teljesen föl nem számolható tudatlanságunk – igaz, csupán meghatározatlan – tudásában áll, ez a korlátozottság megismerhető a posteriori is, annak alapján, hogy bármennyit tudjunk, mindig marad megismernivalónk.” Nem tudom pontosan, hogyan volt ez nálad, de talán ezzel a bizonyos a posteriori állapottal nem tudtál megbékélni soha. Nem voltál képes arra, hogy legalább pillanatnyi nyugalmat találj – pedig ezt a Fi­lo­­zó­fus is megengedi néhány passzussal odébb – a te­mér­dek tu­dás és a fölmérhetetlen nem tudás átmeneti egyen­súlyi pontján. De lehet, hogy egyszerűen a szen­ve­délyed ve­ze­tett, amely a fölfedezett, a megértett, a megismert helyett mindig izgatóbbnak találta a még fölfedezetlent, a még nem ismertet. Talán ez volt a te végzetes narkotikumod, tragikus szenvedélyed, amelynek igazi haszonélvezői mi voltunk, a családod, a barátaid, a tanítványaid, a szerkesztőtársaid, az olvasóid.

Végül, talán megbocsátod eme méltatlan gyengeségemet, engedd meg, hogy egy pillanatra elképzeljem: a szellemed odaát, a halál sötétjében is világít, legalább még egy darab ideig. Helyesebben, nehéz elgondolni, hogy nem így van.

Isten veled!

• Búcsú

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges