Balázs Gábor

Nyomtatóbarát változat

A gaulle-izmusról a magyar olvasónak leginkább egy sajátos, a francia nacionalizmus által inspirált külpolitika juthat elsőként az eszébe. Ez nem véletlen, ugyanis magyarul meglehetősen vérszegény irodalom jelent meg a huszadik századi francia belpolitikáról, a gaulle-izmus pedig sokáig különösen mostoha helyzetben volt, hiszen a rendszerváltás előtt a Magyarországon is beszélt „ortodox marxista” (és a francia kommunistáktól átvett) szóhasználatnak megfelelően a gaulle-izmus lényegében valamiféle protofasiszta, de mindenképpen autoritárius jellegű eszme- és politikai rendszernek számított. Ez a besorolás, noha nem nélkülözött bizonyos igazságelemeket, mégis megakadályozta a valós kép felvázolását a gaulle-ista eszmerendszer jellemzőiről vagy akár annak gyakorlati megvalósulásáról.

Ma már Franciaországban De Gaulle személye többé-kevésbé a nemzeti patrimónium részét képzi, noha ez nem jelenti azt, hogy személyéről, nézeteiről, az általa létrehozott és jelentős részben „rászabott” politikai rendszerről ne folynának történettudományi vagy ideológiai viták. Ezek a viták már De Gaulle éle­tében is léteztek, egészen odáig menően, hogy vajon létezik-e egyáltalán „gaulle-izmusnak” nevezhető ideológiai, politikai eszmeáramlat? Maga De Gaulle – aki legendásan idegenkedett minden, a francia nemzetet megosztó „izmustól” – mindig visszautasította, hogy eszméit vagy valamely rá hivatkozó szervezetet a „gaulliste” meghatározással illessenek, csak a „gaullien” („De Gaulle-i”) jelzőre adta áldását. Ennek egy változata az a vélekedés is, melyet (főleg az alapító halála után, de már életében is) a hívei vallottak: a „gaulle-izmus” nem is egy racionális gondolatrendszer, hanem csak egy misztikus elképzelés („une certaine idée”) Franciaország nagyságáról és kivételességéről.

Mi ezen helyen azokhoz – az egyébként többségben levő – kutatókhoz csatlakozunk, akik szerint a gaulle-izmus egy önálló, a francia történeti hagyományokban gyökerező, jórészt azokkal magyarázható politikai nézetrendszer. Ennek az ideológiai áramlatnak az eszme- és politikatörténeti tablóját kívánjuk itt megrajzolni a kialakulásától egészen napjainkig, azaz De Gaulle-tól Nicolas Sarkozyig. Végezetül röviden felvázoljuk a gaulle-izmus különböző történeti, politikatudományi interpretációs kísérleteit is.

I. A GAULLE-IZMUS TÖRTÉNETE

De Gaulle szellemi gyökerei

Magának a De Gaulle-i szellemi felépítménynek az alapja egy nem túl bonyolult, és őszintén szólva, túl nagy újdonságnak sem számító gondolat. Az a bizonyos „certaine idée” nem más, mint a legtipikusabban Barrès-től (a XIX. század végi francia jobboldali nacionalizmusból) származtatható gondolat, azaz a nemzetnek valamiképpeni élő személyként, organizmusként való felfogása. Ez a gondolkodásmód ter­mészetszerűen maga után von egy bizonyos elitizmust és pártpolitikai értelemben vett „politikaellenességet” is: a túlzásba vitt demokrácia, de különösen annak parlamentáris, pártokráciába torkolló formája a nemzet megosztásához vezet, ezért elítélendő. Az erről a gondolati alapról származó felépítmény azonban De Gaulle esetében már egy több hagyományra visszavezethető, ha nem is túl eredeti, de koherens elképzelés.

Az első ilyen hagyomány a francia szociális katolicizmus leginkább Lammenais vagy Montalambert nevével jellemezhető áramlata. De Gaulle tipikusan ahhoz a francia (katolikus) társadalmi réteghez tartozott, amely mindig is bizonyos megvetéssel nézte a pénzt, a mindenáron gazdagodni vágyás társadalmát, és meglehetős undorral és kritikával fogadta a kapitalizmus „vadhajtásait” is. Ez az alapvetően katolikus beállítódás azonban már igen távol állt valamiféle ultramontán tradicionalizmustól: gallikán (azaz állam és egyház között egyértelmű primátusa volt az előbbinek) és De Gaulle-nál már jóval kevésbé a múltba néző volt, sőt hangsúlyosan egy modernizációs ideológiaként jelent meg. Ráadásul De Gaulle idejére a katolikus egyház és a Köztársaság hosszú viszálya is lezárult (lényegében csak a II. világháború utáni felszabadulással, hiszen még a Vichy-rendszer is jó részben ennek a katolikus tradicionalizmusnak a kifejeződése volt), a hangsúlyosan laikus francia köztársaság a katolikus körök döntő többségében is elfogadottá vált.

De Gaulle másik szellemi gyökerének az ún. „for­radalmi jobboldalt” tekinthetjük. Ez a nacionalista áramlat a tizenkilencedik század nyolcvanas éveiben született, az addig domináns jakobinus, republikánus („baloldali”) nacionalizmus jobboldali változataként.1 Ez a jobboldali, antirépublicain nacionalizmus (mely Boulanger tábornokkal születik meg jórészt a továbbélő bonapartista ligákból) a Dreyfus- és a Panama-üggyel válik igazán jelentőssé. A kispolgári, dekadens, pártokráciába fulladt III. Köztársaság ellenében Barrès-nél jelenik meg először – természetesen mint a nemzet egységének előmozdítója – az erős, elnöki, népszavazásokon megerősített végrehajtó hatalom igénye. E plebiszciter és vezérelvű demokrácia arra is hivatott volt, hogy a nacionalizmus révén a tőke/munka ellentétén felülemelkedve képes lesz a nemzetbe integrálni a munkásosztályt. De Gaulle másik olvasott szerzője, a katolicizmusra megtért dreyfusard Charles Péguy lényegében vallásos érvekkel támadja az uralkodó liberalizmus kisszerűségét és a korrupt parlamentáris rendszert. A megoldás nála is az erős végrehajtó hatalom, a korporativizmus és új elemként a regionalizmus együttese.

Ezek a gondolatok a harmincas évek ún. nonkonformistáinak a közvetítésével jutottak el az ezeket a nonkonformista köröket rendszeresen látogató De Gaulle-hoz. Ez a főleg folyóiratok köré szerveződő kör igen szerteágazó véleményeket foglalt magában az Action Française-hez közel álló fiataloktól (L’Ordre Nouveau c. folyóirat köre) az Henri de Man-féle reformista szocializmusig (a Plans körüli revizionista szocialistákig). A közös bennük a parlamentáris rendszernek mint a romlottság melegágyának az elutasítása volt, de a kapitalizmus gyilkos ökumenizmusát éppúgy bírálták, mint a liberalizmus individualizmusát vagy a kommunizmus embertelenségét. Egyszerre illették kritikával a parlamenter radikális Köztársaságot és a Blum-féle szocialista kollektivizmust: a politikai rendszert illetően kétházas, korporatív törvényhozásban gondolkodtak, egy erős, népszavazásos elnöki hatalommal. Ez a tendencia már egyértelműen szakít a még Maurras-nál jellemző erős centralizációval, sőt a régiókra mint a kapitalizmus/liberalizmus által szétszaggatott társadalom szociális, politikai, gazdasági újjászerveződésének a kitüntetett terepére tekintettek. A nonkonformisták a Népfront idején már elég balos lapja, a neves Esprit egyenesen úgy fogalmaz, hogy az enciklopédisták absztrakt embere helyére az ipari forradalom valós emberét („a honpolgár helyett a termelőt”) kell állítani. Így természetesen a régiók, illetve a regionalizmus és a korporativizmus egymást kölcsönösen erősítő elképzelések voltak.

Az ellenállás, a felszabadulás és az RPF

A De Gaulle mítoszát megteremtő londoni rádióbeszéd, noha jelentősége vitathatatlan, távolról sem tette egyértelművé De Gaulle vezető szerepét a francia ellenállásban (még az emigrációban sem, a franciaországiban pedig még kevésbé). Ez annál is inkább így volt, mivel De Gaulle 1942-ig nagyon erősen jobboldali nézeteket vallott (míg, mint tudjuk, a hazai ellenállás elsősorban baloldali, többségében pedig – legalábbis a Szovjetunió megtámadása után – kommunista ügy volt). Szó sincs nála a köztársasági államforma elfogadásáról, szimptomatikus volt, hogy az ellenállás Szabad Franciaországának jelmondata nem a „szabadság-egyenlőség-testvériség” republikánus hármasa volt, hanem a „Becsület és Haza” („Honneur et Patrie”) erősen nacionalista kicsengésű párosa. Ez egyébként azt is jelentette, hogy De Gaulle-nak nem a Vichy-rendszer autoritárius belső berendezkedésével volt elsősorban problémája, hanem a francia nemzetet megalázó, függetlenségét feladó stb. kollaboráns politikájával. De Gaulle azonban viszonylag gyorsan ráeszmélt, hogy „Szabad Franciaország” akkor van, ha az a Vichy-rendszerrel szembeállítható, márpedig a De Gaulle korabeli politikai nézeteihez valójában igen közel álló, valamiféle „nemzeti forradalom” jelszavát éppen Vichy testesítette meg. Egyértelművé vált az is, hogy ha De Gaulle az egész ellenállás fejévé akar válni, akkor kénytelen engedményeket tenni a baloldali erőknek (ez szociális téren nem ütközött különösebb nehézségbe, hiszen az általa vallott autoriter demokrácia szociális oldala legalábbis rövid távon összeegyeztethető volt a baloldali pártok programjával), így fokozatosan elfogadta a köztársasági kereteket, mint ahogy azt is, hogy a felszabadulás után a nép kezébe fog kerülni a politikai rendszert meghatározó döntés.

Az ellenállásból kinőtt kormány feje és a kormányt alkotó baloldali pártok között 1945-ben alapvető egyetértés volt a szociális reformokat2 illetően, noha ezek céljáról természetesen eltért a véleményük. Míg a szocialisták és a kommunisták számára ezek a reformok tulajdonképpen (legalábbis teoretikusan és perspektivikusan) egy szocialista átalakulás első lépcsőjét jelentették, addig De Gaulle számára a munkásosztály szociális reformokkal történő „integrálása” csak eszköz volt a fő cél, a nemzet egységének és erejének megtartása érdekében. Azonban nem is ezek a véleménykülönbségek vezettek a szakításhoz (hiszen a baloldali pártok távolról sem kívánták a gyakorlatba átültetni szocialista elképzeléseiket), hanem az új köztársaság alkotmányának kérdése. A tripartisme3 három nagy pártja parlamentáris demokráciát akart, De Gaulle pedig elnökit: a később sokat idézett bayeux-i beszéd4 lényegében erről szól. A döntő momentum mégiscsak az volt, hogy noha a katonai katasztrófába torkolló parlamentáris III. Köztársaság politikai rendszerét sem övezte semmiféle korlátlan népi lelkesedés (többek között ez végig rányomta a bélyegét a IV. Köztársaság történetére is), mégis a kollaboráns Vichy-rendszer – legalábbis egy időre – egyértelműen diszkreditálta a nép szemében a De Gaulle-nak kedves személyi uralom rezsimjét.

A szakítást (1946 januárja), majd a politikába való visszatérését követő évek De Gaulle pályafutásának talán legsötétebb évei. Nem nagyon lehetnek kételyeink aziránt, hogy az általa ekkor létrehozott szervezet tipikusan vezérelvű, jobboldali autoritárius mozgalom volt. Maga a – természetesen „pártok, politika felett álló” – RPF (Rassemblement du Peuple Français) vállaltan rendszerellenes szervezet volt, abszolút centralizált struktúrával, az ilyen típusú szervezetekre jellemző, a politikai mozgalom mellett létrehozott „társadalmi egyesületekkel”. Mondanivalójában keveredtek az apokaliptikus látomások (a végveszélyben levő Franciaországról, a „két Tour de France-szakaszra” levő Vörös Hadseregről), a durva hidegháborús és nacionalista, antikommunista propagandával (a francia kommunisták mint szeparatisták, Moszva ötödik hadoszlopa stb.), valamiféle szociális korporativizmussal (pl. vállalati tanácsok a gyárakban) és természetesen egy erős elnöki hatalom igenlésével. Az RPF pillanatok alatt tömegpárttá vált: 1946 végére 400 000 taggal rendelkeztek, amely már nagyságrendileg mérhető volt a csúcson levő kommunista párt 800 000-es tagságához. Sőt, mivel lehetőség volt a kettős tagságra, számos parlamenti képviselőjük volt az ún. gaulle-ista intergroupe-ban („frakcióközi csoportban”). Főleg harcos antikommunizmusa miatt a tőke, elsősorban a Rothschild-bankház támogatását is élvezte, és akkoriban bizony igen komoly veszélyt jelentett az ingatag helyzetben levő köztársaságra. Az 1947-ben lezajló önkormányzati választások az RPF nagy előretörését hozták: harminc nagyváros (többek között Párizs, Marseille, Lille, Rennes) került gaulle-ista irányítás alá. Ekkor De Gaulle egyértelművé tette, hogy a célja a parlament feloszlatásának és egy új (már többségi szisztémában zajló) választásnak az elérése, majd egy új, elnöki rendszerű alkotmány elfogadása.

A korabeli baloldal (főleg a kommunisták) nem sok kétséget hagytak afelől, hogy véleményük szerint az RPF egy többé-kevésbé fasisztának tekinthető mozgalom, és noha bizonyos külsőségek – fáklyás tömegdemonstrációk, harcias, demagóg szónoklatok stb. – igencsak emlékeztettek valami ilyesmire, mégis közelebb járunk az igazsághoz, ha a harmincas évek La Roque-féle tűzkereszteseivel és a belőlük kinövő PSF-fel (Parti Social Français) rokonítjuk a gaulle-ista mozgalmat. A PSF egy hasonló vezérelvű, autoriter, szociális követeléseket is zászlajára tűző tömegpárt volt, melynek a bázisa is mind összetételében (széles baloldali szavazókat is magában foglaló, meglehetően populáris választói bázis), mind geográfiailag (erősen urbánus, Párizsban különösen erős) feltűnően megegyezik az RPF-ével. A jövőjük is hasonlóan alakult egyébként: a rendszert megdönteni az adott parlamentáris szabályok betartásával képtelenek, a rezsim stabilizálódásával sorsuk az integrálódás vagy a megszűnés.

Az RPF esetében a legfontosabb problémát az jelentette, hogy népi támogatásuk jelentős volt ugyan, azonban távolról sem rendelkeztek parlamenti többséggel, így nem tudták elérni a parlament feloszlatását: ezzel a kezdeti népi lelkesedés a kudarc láttán gyorsan elillant. A PCF kormányból való kiszorításával az antikommunista propaganda is sokat vesztett az értékéből, a korábban igen nehéz gazdasági helyzet pedig évről évre normalizálódott. Ezzel párhuzamosan a még 1947–48-ban kemény szociális feszültségekkel terhelt országban a munkahelyi helyzet is többé-kevésbé pacifikálódott, ami egyébként azzal a következménnyel is járt, hogy a tőkések egyre kevésbé érezték fontosnak a lassan kissé kínossá is váló intranzigens antikommunista gaulle-isták finanszírozását (egyébként kísértetiesen hasonló a történet a harmincas években, a PSF esetében is: a Népfront-kormány alatt dőlt a pénz hozzájuk, majd a Daladier-kormány idején, „a balos veszély elmúltával” elapadtak ezek a források).

A végre-valahára elérkező 1951-es parlamenti választásokat nem túl jó előjelekkel várta a párt: a két tűz közé került „köztársaságiak” a gaulle-isták és a kommunisták ellen a listakapcsolás választási szisztémáját eszelték ki (amely erősen jutalmazta a pártok összefogását). Az így egyedül maradt gaulle-isták megnyerték ugyan a csatát, de elveszítették a háborút: övék lett ugyan a legnagyobb frakció, de nem kerültek többségbe. Mivel De Gaulle csak olyan többséghez lett volna hajlandó csatlakozni, melyet ő vezet (és amelynek a célja természetesen egy új alkotmány elfogadása, a politikai rendszer teljes átalakítása), ezért az RPF hasonló izolációba szorult, mint a kommunisták. Maga De Gaulle ennek nyilvánvalóvá válása után nem sok illúziót táplált az általa amúgy többé-kevésbé megvetett „politikusok” által alkotott RPF-frakció iránt. Meg is indult lassan a frakció bomlása, az elvándorlások mellett sokan csatlakoztak a gyakran változó kormánytöbbséghez is. Végül a bukásra az 1953-as önkormányzati választások tették fel a koronát, ahol a gaulle-isták elveszítették eddigi pozícióik jó részét. A vezetésben már évek óta részt nem vevő De Gaulle végül 1955-ben mondja ki a szervezet feloszlatását (és hozzáfog a Háborús emlékiratok írásának), a lángot tovább őrző Jacques Chaban-Delmas vezette Union gaulliste pedig alig 300 000 szavazatot szerez a IV. Köztársaság utolsó parlamenti választásán.

Noha a kísérlet bukása egyértelmű, az RPF-kaland közel sem volt értelmetlen: ekkor alakultak ki és maradtak meg azok a személyi, kapcsolati hálók, amelyek az ellenállás gaulle-istáit kötötték össze és őrizték meg az ötvenes évek végére, és amelyek újra aktivizálódtak egy teljesen más politikai helyzetben.

A gaulle-ista köztársaság

Az 1958-as események meglehetősen ismertek, az „érdektelenségben” kimúlt IV. Köztársaság végül is legálisan adta át a helyét az ötödiknek, annyi azonban megjegyzendő, hogy ebben az agóniában De Gaulle legalábbis vitatható kettős játékot űzött (szövetségesei, elsősorban Coty államelnök segítségével): egyszerre lázította a „felkelőket”, a katonai puccs vezetőit, és nyugtatgatta a politikusokat, mindkét féllel többé-kevésbé elhitetve, hogy inkább az ő embere. Végül is a legális államcsíny sikerrel járt, az új alkotmányt és politikai rendszert pedig széles népi támogatással sikerült elfogadtatni. Így az 1958 és 1962 közti időszakot valamiféle átmeneti korszaknak tekinthetjük, ahol lényegében – a kommunistákat és pár más baloldalit leszámítva – majdnem az egész politikai elit „gaulle-ista”, abban az értelemben, hogy egyrészt elfogadja az V. Köztársaság (ekkor még az elektoriális elnökválasztásra épülő) politikai rendszerét, másrészt támogatja Francia Algéria megtartását.

Ez a „nemzeti gaulle-izmus”, mint ismeretes, 1962-ig tartott: ekkor egyrészt kiszakadtak belőle a közvetlen elnökválasztás ellenzői, másrészt Algéria függetlenségének hívei. Az így kialakuló politikai irányzat és tábor a voltaképpeni „eredeti”, „De Gaulle-i” gaulle-izmus: ekkor egészen 1969-ig, De Gaulle politikai életből való távozásáig a francia politikára jellemző, baloldalt és jobboldalt elválasztó politikai törésvonalhoz mintegy hozzáadódik, sőt néha felül is írja azt egy másik választóvonal, mely gaulle-istákat és anti-gaulle-istákat állít szembe egymással. A gaulle-izmusnak éppúgy van jobboldali ellenzéke, mint baloldali, és éppúgy vannak jobboldali, mint baloldali hívei.

A még 1958-ban létrejövő gaulle-ista politikai szervezet, az UNR (Union pour la Nouvelle Répub­lique) lényegében az eddig szervezeti szétszórtságban létező gaulle-istákat szervezi egybe. A régi népi, szociális RPF már a múlté, az UNR esetében már korántsem egy igazi tömegmozgalomról van szó, hanem egy tipikus káderpártról, melyet hamar elér az „oligarchia vastörvénye” is. A párton belül különböző „klánok” alakulnak ki egy-egy személy irányítása alatt („a gaulle-izmus bárói” – hogy a francia politika szótárát idézzük): ez a szervezeti meghatározottság a gaulle-ista szervezet hosszú távú jellemzőjévé válik.

Mint említettük, 1962 a gaulle-izmus letisztulásának éve: a gaulle-ista táborból ekkor távoznak a közvetlen elnökválasztással egyet nem értő mérsékelt jobboldaliak, és Algéria okán a „szélsőjobboldal”5 is, a másik oldalról azonban ekkor jön létre a gaulle-izmus baloldali szárnya. Ehhez a körhöz tartozott a Louis Vallon nevével fémjelzett baloldali gaulle-ista szervezet, az UDT6 (amely hivatalosan is az UNR társszervezete volt), illetve egy ideig az Esprit folyóirathoz tartozó ún. 29-ek értelmiségi csoportja. Míg az előbbieket az motiválta, hogy komolyan vették De Gaulle elképzeléseit a vállalati munkásparticipációról, a korporatív államról vagy a szocializmus és a kapitalizmus közti „harmadik útról”, addig az utóbbiak – alapvetően keresztény alapozottságú pacifizmusból – szimpatizáltak a két blokk közti végletes szembenállást áthidalni akaró politikával.

Az 1968-as események természetesen cezúrát jelentenek a gaulle-izmus történetében is, nagyon röviden úgy fogalmazhatunk, hogy a politikai-társadalmi 1968 és a hatvanas évek újbaloldali kulturális forradalma „löki” végül a gaulle-izmust a politikai jobboldalra: ekkor veszíti el baloldali támogatóit, ekkor válik jobboldali ideológiává. Az 1968-as események egyértelművé tették a baloldal számára, hogy De Gaulle reakciós politikus, és újra visszahelyezték jogai­ba a baloldalt és jobboldalt elválasztó hagyományos politikai törésvonalat. Ez a jelenség, a gaulle-izmus jobboldalra csúszása De Gaulle utolsó népszavazási kísérletének oka, a népszavazási kísérlet tematikája pedig napvilágra hozta, hogy De Gaulle a modernizálódó francia társadalomban valóban a múlt emberének számított. Valószínűleg igaz lehet, hogy a végül a bukását hozó népszavazási kezdeményezések (vállalati participáció és korporatív Szenátus) visszatérést akartak jelenteni az eredeti harmadik utas elképzelésekhez, azonban természetesen ezek a korabeli baloldali követelések fényében édeskevésnek bizonyultak. A még a kormánytöbbségben maradó mérsékelt jobboldaliak (ezek voltak a „giscard-isták”, azaz Valéry Giscard d’Estaing hívei) pedig, a vállalati munkásparticipációra utaló szavajárásukkal, nem akartak „szovjeteket”. A hozzájuk közel álló, a miniszterelnöki posztról való leváltása miatt amúgy is sértődött Georges Pompidou szintén nem rajongott az ötletért, olyan régi gaulle-isták, mint Michel Debré (az V. Köztársaság alkotmányának „atyja”) pedig az alkotmány tisztaságát féltették az ötlettől.

A gaulle-ista választási bázist illetően is hasonló jelenséget szemrevételezhetünk, mint a politikai pozicionálódás és az ideológia terén: azaz a választói bázis is lassan elveszíti azt az eredeti jellegzetességét, hogy képes volt ezen bázison belül baloldali és jobboldali szavazókat is integrálni. Jóllehet már a kezdetektől a cizelláltabb vizsgálathoz meg kell különböztetnünk három eltérő nagyságú és összetételű gaulle-ista tábort: az elnökválasztásokon jellemzőt, a népszavazásokon kialakulót és a parlamenti voksolások gaulle-ista szavazóit. Ami az elsőt illeti, magának De Gaulle-nak személyében sikerült áthidalnia a jobboldal/baloldal törésvonalat: ezt mutatják kitűnő eredményei a legiparosodottabb „vörös” Észak-Franciaországban (főleg Nord, Pas-de-Calais megyében), elsősorban a kommunista szavazók körében.7 A népszavazásokon való többség (mely egyrészt az alkotmány elfogadását jelentette 1958-ban és 1962-ben, illetve Algéria függetlenségének elismerését), mint láthattuk, elolvadt 1969-re, elsősorban a baloldali és a mérsékelt jobboldali szavazók elpártolásával. A parlamenti választásokon a gaulle-ista politikai mozgalomnak még De Gaulle életében sem sikerült a baloldal/jobboldal törésvonalat áthidalnia. Az ilyen típusú választásokon a gaulle-ista politikai párt bázisát illetően csupán az egyik jobboldali családnak számít: így nem véletlen, hogy De Gaulle távozásával tulajdonképpen ez, a „parlamenti gaulle-izmus” marad az irányzat politikai tábora.

Style Pompidou: a neogaulle-izmus

Georges Pompidou elnöksége8 egyértelműen a gaulle-izmus konzervatív, jobboldali fordulatának a korszaka. A gaulle-izmus a hatvanas években népszerűségét éppen dinamikusságának köszönhette: egy modernizálódó társadalom ideológiája volt, melynek etatista tendenciái a kor általános gazdasági elképzeléseivel is feltűnő összhangban voltak. Ezt a vonalat 1969-től a miniszterelnök, Chaban-Delmas kívánta továbbvinni és megújítani. Az általa kidolgozott nagyívű terv, a szinte ’68-as – egyéként a New Deallel is nyilvánvaló rokonságban levő – jelszavakkal operáló Nouvelle Société program egy társadalmasító-modernizáló elképzelés volt,9 mely az 1968-as eseményekből azt a tanulságot szűrte le, hogy magának a kormánynak kell a vezetnie a „megmerevedett társadalmi struktúrák” („la société bloquée”) elleni küzdelmet.

A gaulle-ista mozgalom konzervatívjai nyílt harcba kezdtek miniszterelnökükkel és modernizáló re­form­programjával. A konzervatív szárny egyik vezéralakja, Charles Pasqua az ORTF (a francia rádiót és televíziót felügyelő testület) felszabadítása, kormány általi irányítás alóli részleges kivétele kapcsán arról beszélt, hogy „nem adjuk a tévét a kommunistáknak”, Jacques Chirac pedig azon az – egyébként jogosnak tű­nő – állásponton volt, hogy az a baj, hogy ha a Chaban-­féle új társadalom megvalósul, akkor abban „sosem lesznek többségben”. Maga az elnök leginkább a „quite non movere” álláspontján volt: ez a konzervatív, technokrata nézetrendszer már igen messze volt De Gaulle-tól. A Pompidou-korszak egyébként a francia gazdaságtörténetnek az a szakasza, amikor az addig erősen merkantilista alapokon nyugvó nemzetgazdaság jóval nyitottabbá vált: az európai verseny jót tesz a francia vállalatok modernizációjának, ekkor jönnek létre az első francia „multik”. Ez a korszak hozza el a gaulle-izmus kopásának első jeleit is: eltűnnek belőle a harmadik utas vagy korporatív elképzelések éppúgy, mint a kezdetben jellemző etatista progresszióra való hajlam. Ezzel párhuzamosan az is kiderült, hogy a gaulle-izmus életképes politikai áramlat De Gaulle nélkül is: ekkor válik a gaulle-izmus egy valódi jobboldali politikai kultú­rává, lényegében ezt a jelenséget nevezzük neogaulle-izmusnak, azaz a baloldali elképzelésektől megfosztott, jobboldali gaulle-izmusnak.

Végül 1972-re sikerül a mozgalom konzervatívjainak megbuktatni a reformjavaslatait megvalósítani nem tudó miniszterelnököt, akinek a helyébe a gaulle-ista konzervatívok egy névtelen technokratája, Pierre Messmer kerül. Ezzel a rendszer prezidenciálódása csak fokozódik, és a fentebb jellemzett jobboldali neogaulle-izmus válik elsődleges jelentőségűvé (ráadásul Pompidou-nak – éppen azért, mert ő nem volt De Gaulle – sokkal inkább szüksége volt a „spanyol monarchia és a II. Császárság protokollja groteszk keverékének látszó” elnöki reprezentációra). Nem véletlen, hogy az elnök hirtelen halála (1974) erősen szétzilálta a mozgalmat: az elkövetkezendő pár év jórészt három irányzat szembenállásáról szólt.

Jacques Chirac: a gaulle-izmus vége?

A mozgalmon belüli ellentétek tehát Pompidou halála után új szakaszba léptek, éles véleménykülönbségek választották el a szemben álló három irányzatot. Az egyik irányzat a már említett progresszista Chaban-Delmast támogató csoport volt, a másik a párt öreg, még „De Gaulle-i”, jobboldali konzervatívjai, a harmadik pedig a Chirac vezette új generáció, a szintén konzervatív értékrenddel bíró „ifjútörökök”. Az utóbbi két csoport (melyeket inkább generációs és hatalmi ellentétek, mint ideológiai különbségek választottak el egymástól) Messmert favorizálta az 1974-es elnök­választáson, azonban ő nem vállalta a jelöltséget. Így miután a párt többsége Chabant jelöli elnöknek, Chirac elköveti (egyik) híressé vált „árulását”, azaz a konzervatív-liberális Giscard d’Estaing-t támogatja az elnökválasztáson a gaulle-ista jelölt ellenében. Noha a személyes indítékokat nehéz volna tagadni az ügyben, tulajdonképpen Chirac döntése szimptomatikus is: azt mutatja, hogy ekkor már a pártbéli hatalmat hamarosan átvevő gaulle-ista konzervatívok közelebb érzik magukhoz a Giscard-féle jobboldali, konzervatív liberalizmust, mint Chaban új társadalmát. Chirac taktikai döntése alapvető következményekkel jár a gaulle-izmus egészének sorsát illetően: Chaban félreállításáért feláldozta a gaulle-izmust a francia jobboldal meghatározó tényezőjévé tevő két feltételt, a jobboldalon élvezett politikai dominanciát és az elnöki posztot.

Chirac ugyan „júdáspénzként” miniszterelnök lesz, azonban a korszakot meghatározó liberalizáló reformok nem az ő, hanem az elnök környezetéhez tartozó miniszterek nevéhez kötődnek (sőt gyakran a gaulle-ista párt ellenében, a baloldal támogatásával fogadják el például az abortusztörvényt, a 18 éves választói korhatárt vagy az ORTF liberalizációját). A két politikus érdekei is lényegében ellentétesek: Giscard egy elnöki pártot akart, mely biztosítja számára a parlamenti többséget (erre lesz végül kudarcot valló kísérlete az UDF10), Chirac pedig már a következő elnökválasztásra gondolva a gaulle-izmus vezére kívánt lenni.

Az elnök és a miniszterelnök közti állandó konfliktusok végül oda vezetnek, hogy Chirac 1976-ban lemond posztjáról. Ezzel a gaulle-izmus teljesen új helyzetbe került: noha a kormánytöbbség része, azonban teljesen egyértelmű, hogy igazából nem ők vannak hatalmon (Giscard egy liberális közgazdászt, Raymond Barre-t11 nevezi ki miniszterelnöknek), amit a köztársasági elnök határozott káderpolitikával (az „UDR-állam”12 leépítésével, azaz a főként a gaulle-istákat érintő személycserékkel a közigazgatásban) gyorsan a gaulle-isták tudomására is hozott. Mit tesz ilyenkor egy politikus, aki ráadásul a saját táborán belül is hatalmi harcokat vív? Természetesen egy új mozgalmat alapít. A Chirac által létrehozott RPR (Rassemblement pour la République) egyfajta visszakanyarodást is jelent a mozgalmi, népi gaulle-izmushoz: az RPR valódi tömegpárt. A cél azonban ekkor már korántsem egy valamiféle pártharcokon felülemelkedő nemzeti mozgalom megszervezése, hanem a jobboldali dominancia biztosítása az 1977-ben létrejövő elnöki párttal, az UDF-fel szemben.

Az igazi újdonságot persze az jelenti, hogy ez a félellenzéki szerep a gaulle-izmus egyik alaptételének a feladásával jár a taktikai cél érdekében. Az a groteszk helyzet áll elő, hogy a gaulle-ista képviselők felháborodva kérik számon az elnökön a parlamenti többség jogait!13 Nem egy Chirackal szembeforduló régi gaulle-ista nézi értetlenül, hogy az „orléanista” Giscard védi az elnöki hatalmat az RPR képviselőitől, mintha eddig nem lett volna egyértelmű, hogy az V. Köztársaság politikai rendszerében az elnöknek van parlamenti többsége, és nem fordítva…

Mindesetre Giscard elnöksége azzal a következménnyel mindenképpen járt, hogy a gaulle-izmus eredeti elnöki hatalmi felfogása többé már nem az ő privilégiumuk: a liberális (parlamentáris) tradíciójú mérsékelt jobboldal éppúgy a (fél)-prezidenciális rendszer híve már ekkor, mint maguk a gaulle-isták.

Ami az RPR kezdeti mondanivalóját illeti, ebben is visszalépést tapasztalhatunk a Pompidou-féle technokrata, gazdasági modernizációs, ám társadalmi értelemben konzervatív világnézethez képest. Azonban ez nem a gaulle-izmus állami dirigista modernizátor korszakához való visszakanyarodás, hanem (csakúgy, mint a szervezeti kérdéseket illetően) inkább a IV. Köztársaság RPF-éhez. A már az olajválság szociális feszültségei és gazdasági gondjai között kormányzó Barre-kabinetet az RPR valamiféle neopoujadista szociális demagógiával támadta. Személyesen Chirac pedig, már az 1981-es elnökválasztási kampányban, ugyanolyan kemény szavakkal illeti a Barre-féle liberális gazdaságpolitikát, mint a Mitterrand-féle állami kollektivizmust.

Chirac 1981-es, második legendás „árulása”14 már jóval kevésbé tekinthető ideológiailag bármiképpen is megalapozottnak, mint az 1974-es: ekkor már egyértelmű, hogy a gaulle-izmus a jobboldal része, az egyetlen magyarázat Chirac személyes ambíciója volt. Nem véletlen, hogy a két jobboldali párt (a neogaulle-ista RPR és a konzervatív-liberális UDF) parlamenti választási együttműködése problémamentes volt, lényegében az esetek döntő többségében nem indítottak egymás ellen jelölteket a választások második fordulójában. Mégsem állíthatjuk azonban, hogy csak vezérek egymás közti perpatvaráról van szó, hiszen a jobboldal két hagyománya (az „orléanistáké” és a „bonapartistáké”) mind szociológiailag, mind világnézetileg továbbra is létezett.

A baloldal és Mitterrand sikere azt is jelentette, hogy maga az V. Köztársaság alkotmányos rendszere teljes körű elfogadottságot élvez: a „permanens államcsíny”15 politikai rendszerét viszonylag hamar – és egyébként nagyobb viták nélkül – megszokta a maga is elég monarchikus reprezentációt kiépítő szocialista elnök. A gaulle-izmus alkotmánya a nemzeti patrimónium részévé válik, ami persze azzal is jár, hogy maga a gaulle-ista mozgalom elveszti az alkotmány védelmezőjének szerepét.

A szocialista-kommunista kormány kollektivista kísérletével szemben szinte adódott a szabad piacgazdaság védelmezőjének szerepe, amit Chirac szokásos türelmetlenségével némileg túljátszott: neopoujadistából neokonzervatívvá vált a kor divatjának megfelelően. Kisebb baj, hogy a Reagan-imitátor (szabad verseny és kemény kéz) Chiracnak természetesen már nem sok köze volt az eredeti állami modernizációs gaulle-izmushoz, a nagyobb baj az volt, hogy a franciák elvárásaitól is igen messze állt. Az 1986-os választásokon sikerült ugyan legyőzni az 1983-tól kezdve erős megszorító politikát folytató baloldalt (egyébként nagyjából 1986-ra sikerült újra egyenesbe hozni a nemzetgazdaságot az 1981 és 1983 közti „maximum-keynesiánus” kísérlet után), azonban teljesen egyértelmű volt, hogy politikai öngyilkosság lenne kormányon valódi neoliberális gazdaságpolitikába kezdeni (valamennyire a látszat mégis megvolt, hiszen a baloldal államosításai után nagyobb veszély nélkül lehetett például reprivatizálni). Chirac másodszorra is meglehetősen gyenge miniszterelnöknek bizonyult, akit a nemzeti egység embere­ként kampányoló Mitterrand viszonylag könnyedén győzött le az 1988-as elnökválasztáson. Ez­után az újonnan megválasztott elnök feloszlatta a Nemzetgyűlést, majd a választásokon ismét a baloldal győzedelmeskedett, újabb öt esztendőre ellenzékbe száműzve az ekkor már két teljesen egyenlő politikai erőből (a konzervatív-liberális UDF-ből és a neogaulle-ista RPR-ből) álló jobboldalt. A végül a teljes ideológiai kiüresedésbe, politikai inkompetenciába és korrupcióba fulladt baloldali kormányzást is egy ilyen erőegyensúlyon alapuló jobboldali kormány váltja fel 1993-ban, a papíron az RPR-ből kikerülő, de a liberálisokhoz jóval közelebb álló Eduard Balladur miniszterelnökségével.

Az eredeti jellegzetességeitől többé-kevésbé már megfosztott gaulle-izmus 1995-ben, Chirac elnökké választásával, úgy látszott, esélyt kap a túlélésre. Maga Chirac is, érzékelve a franciák lelkiállapotát, visszakanyarodva reaganizmusától, a Balladur-kormány gazdasági liberalizmusa ellen a „fracture social” betemetésének ígéretével, valamiféle, az ún. pensée unique-ot ostorozó elitellenességgel16 kampányolt. Az elnök azonban tovább ingadozott a szociálisan érzékenyebb, állambarát, de a másik akut problémává váló bevándorlás kérdésében jóval „jobbosabb” Séguin/Pasqua, illetve a liberális Balladur-féle szárny között. A választási ígéretek és annak fényében, hogy Chirac többek között a választásokon a liberális Balladurt győzte le, úgy tűnt, hogy Chirac az előbbi szárny felé fordul. Félig történt azonban csak így: jött a kemény kéz politikája Pasqua személyében, azonban nemcsak hogy folytatódott a liberális gazdaságpolitika, hanem új szakaszába lépett: a cél már a francia szociális rendszer neoliberális szellemű átalakítása volt. Az új miniszterelnök (Alain Juppé) által beterjesztett Plan Juppé a francia szociális rendszerek átfogó reformját irányozta elő. A neoliberális irányú reform pontos menetrendet is felvázolt a szociális rendszerek (nyugdíj, egészségügy stb.) átalakítására. A reform hihetetlen mértékű társadalmi ellenállást váltott ki, melyet a közvélemény többsége is támogatott: ez meghátrálásra kényszerítette a kormányt. Egyébként Alain Juppé lényegében annyiban különbözött a liberális Balladurtől, hogy hűséges volt Chirachoz.

Az elnök egy igazi elnöki többségre vágyva 1997-ben követte el legendássá vált politikai hibáját, azaz feloszlatta a jobboldali többségű országgyűlést. A választásokat nagy meglepetésre azonban a Lionel Jospin által összehozott baloldali egység nyerte meg: jöhetett az újabb cohabitation. Ez egyébként meglehetősen békésen zajlott le, főleg ahhoz képest, hogy Chirac rögtön elnöki ciklusának kezdetén az elnöki hatalom megerősítése érdekében megváltoztatta a népszavazásról szóló törvényt, kitágítva az elnök lehetőségeit, hogy lényegében minden fontosnak ítélt kérdésben népszavazást írhasson ki. Chiracnak ekkor már 2002-re tekintve a legfontosabb stratégiai célja az volt, hogy a közvéleményben a „kompromisszumok embereként” tűnjön fel, illetve hogy megakadályozza bármilyen potenciális jobboldali vetélytárs felbukkanását. Mindkét célnak a kormánnyal való békés egymás mellett élés felelt meg: a gaulle-ista elnök hatalomba kerülése, legalábbis 1997 után, nem jelentette a rendszer re-prezidencializálódását. Ráadásul a miniszterelnök, Jospin nem rejtette véka alá, hogy a rendszer parlamentáris irányba való fordításán dolgozik: a par­lament jelentős többletjogosítványokat kapott, a kormány sosem használta a híres 49.3-as cikkelyt17, a kormányfő pedig egyre inkább a parlamenti többség keménykezű vezéreként, „brit mintára” kezdett viselkedni. A Jospin–Chirac-cohabitation idején nem különösebben lehetett vitás, hogy az igazi hatalom a Matignon-palotában, nem az Elysée-ben van. Úgy tűnt, hogy a gaulle-izmusból nem ma­radt más, mint egy korlátozott tehetségű dublőr: a második ciklusát (2002–2007) egy kínos történelmi véletlennek kö­szönhető Chirac második elnöksége a teljes mozdulatlanság, a politikusi impotencia és az egyre erősödő francia válságérzet korszakaként vonult be a francia politikatörténetbe.

Sarkozy, avagy a „gaullisme de rupture”

A francia demokrácia válságjeleit az ezredfordulóra már nem lehetett nem észrevenni, és ahogy ilyenkor lenni szokott, az – egyébként joggal – egyre inkább elbizonytalanodó politikusok és bölcs tanácsadóik ahhoz nyúltak, ami eddig többé-kevésbé működött: rájöttek, hogy a bajokat a cohabitation rendszere okozza… Kihasználva azt a véletlent, hogy 2002-ben azonos évben zajlik le a parlamenti és az elnökválasztás, a pártok a két ciklus egymáshoz kötéséről döntöttek, ráadásul megfordí­tották az eredeti sorrendjüket, azaz az elnökválasztás utánra írták ki a parlamenti voksolást.

Ennek eredménye természetesen a rendszer erőteljes prezidenciálódása lett, hiszen többé-kevésbé mindenki számára egyértelmű volt, hogy az elnökválasztás eredménye maga után fogja húzni a rá alig egy hónapra következő nemzetgyűlésit is (ez is történt mind 2002-ben, mind 2007-ben), azaz a két nagy párt legfontosabb érdekévé az elnökválasztási győzelem vált. A prezidenciálódást mintegy betetőzte, hogy a 2002-es elnökválasztást követően létrejött a régóta áhított, az egész mérsékelt jobboldalt lefedő elnöki párt (Union pour un Mouvement Populaire, UMP). Mint ismeretes, a francia jobboldal új csillaga, Nicolas Sarkozy ezen párt élén nyerte el 2007-ben a köztársasági elnöki tisztséget.

Természetesen Sarkozy sem hagyhatta ki, hogy valahogy viszonyuljon a még mindig jó márkanévnek számító De Gaulle-örökséghez. A főleg bizalmas tanácsadója, Henri Guaino által inspirált választás az örökség olyan interpretációjára esett, miszerint ahogy a múltban De Gaulle, úgy a jelenben Sarkozy a szakítás (a „rupture”) embere. Szakítás a francia szociális és republikánus modellel, a baloldali értelmiség mindentudó beszédmódjával, a válsághangulattal, visszatérés a büszke francia identitáspolitikához. Sarkozy bevallott politikai célja volt, hogy a pensée unique (a Franciaországban hagyományosan a baloldal által dominált, politikailag korrekt beszéd- és gondolkodásmód) felkent papjait divatjamúlttá tegye. Ahogy a választási kampányban fogalmazott egyszer: „Számomra De Gaulle a szakítás politikusa, szakított kora konformizmusával, szokásaival, rutinjaival, a korban önmagukat nagy gondolkodóknak képzelők eszméivel, egyszóval De Gaulle egy új politika ígéretét jelentette.”

A francia politikában természetesen éles vitákat váltott ki a kérdés, hogy Sarkozy, illetve az általa megtestesített politikai jelenség, a „sarkozysme” vajon a gaulle-izmus továbbélésének tekinthető-e. Maguk az eredeti gaulle-izmushoz köthető, ma már marginális szervezetek élesen tiltakoztak egy ilyen párhuzam ellen, elsősorban Sarkozy erős Amerika-barátságával, gazdasági liberalizmusával vagy a „show-biz” politikához való erős affinitásával (Carla Brunitól a francia nagytőkésekkel való baráti kapcsolatokig) érvelve. A francia jobboldal Sarkozyben egyfajta nagy megújítót látott, mely, erős bonapartista hajlamait is figyelembe véve, nem áll épp messze De Gaulle örökségétől. A mérsékelt baloldal elsősorban bonapartizmusára helyezte a hangsúlyt, aláhúzva, hogy Sarkozy sok tekintetben „Le Pen-izált” beszédmódja jóval túl van azon, melyet De Gaulle valaha is megengedett volna magának. A szélsőbaloldal ugyanezeket a jelenségeket látva lényegében a fasizmushoz igen közel állóként írta le Sarkozyt. Magunk a Sarkozy-jelenséggel foglalkozó hosszú cikkünkben18 amellett érveltünk, hogy a sarkozysme egyrészről az amerikai neokonzervati­vizmus egyfajta mutatis mutandis franciásított változata. Másrészről, a francia hagyományokat illetően, a diadalmas Sarkozy-féle francia új jobboldal nem csupán a René Rémond-féle három jobboldali családot egyesítette (a legitimistákat, az orléanistákat és a bonapartistákat), hanem egyértelműen magában foglalja már a negyedik, eddig szégyellt ágat, a Maurras–Pétain-féle rasszista szélsőjobboldalt. A természetesen a Le Pen-szavazókra is pályázó stratégia végeredménye egyfajta „pétainisme light”19 (mínusz antiszemitizmus, plusz – a persze kommunistátlanított – Ellenállás) lett. Nemcsak a teljesen Le Pen-izált jobboldali beszédmód igazolja ezt, hanem egyébként a választási földrajz is. Sarkozy egyértelműen azokon a területeken volt a legerősebb, és itt szorult a legjobban vissza Le Pen (fő­leg Alsace-Lorraine, Provance-Alpes-Cote d’Azur), ahol a tradicionálisan jobboldali, bevándorlóellenes szavazatokat sikerült elhódítania. A „vörösöktől” a ki­lenc­venes évek végén elpártolt Le Pen-bázis – a „gaucho-lepéniste” területek, főleg Nord, Pas-de-Calais és a párizsi külvárosok – jóval ellenállóbbnak bizonyultak Sarkozy komplexusok nélküli jobbolda­lával szemben.

II. LEHET-E GLOIRE – GRANDEUR NÉLKÜL?

Egy gaulle-izmusról szóló írásban nyilvánvalóan nem tehető meg, hogy ne essen szó külpolitikáról, azonban, mivel a téma ezen aspektusa elég közismert, inkább csak a gaulle-izmus külpolitikájának alapvonalait, illetve a magyar olvasó számára kevésbé ismert területeit érintjük.

Ebben a történetben az Ellenállás és a Szabad Franciaország fejezet különösen ismert, melynek a fő problémái Franciaország szerepéről, a gyarmatok kérdéséről, illetve magának De Gaulle-nak a helyzetéről szóltak. Talán elég ebben a tekintetben Churchillt idézni: „sok keresztet cipeltem a világháborúban, de a legnehezebb mind közül a lotharingiai kereszt volt” (a lotharingiai kereszt volt a Szabad Franciaország szimbóluma).

Az RPF-idők külpolitikai vonalvezetése nem túlzottan meglepő: kemény antikommunizmus, a NATO-tagság igenlése (ezzel párhuzamosan az Európai Védelmi Közösség tervének elutasítása), a gyarmatbirodalom megtartása, 1957-ben pedig a Római Szerződések elutasítása. A hatalomra került De Gaulle az EGK kapcsán gyorsan változtatott álláspontján: hamar belátta, hogy az európai keretek igen jót tesznek az általa is támogatott (sőt a külpolitika materiális alapjának tartott) gazdasági modernizációnak.

De Gaulle külpolitikai koncepciójának alapja az a feltételezés volt, hogy a bipolaritásra alapozott világrend egyrészt túl veszélyes (minden konfliktus azonnal a „főkutyák” közti háborúval fenyeget – például a korban leginkább Korea), másrészt anakronisztikus: a dekolonizációs folyamat éppen a nemzeti elv megerősödésével jár együtt. Ez az „affirmation nationale” jelentkezik a blokkon belül is: érinti Franciaországot éppúgy, mint a népi demokráciákat a másik blokkban. De Gaulle tipikus franciaként alapvető egyenlőséget tesz állam és nemzet között, így számára a külpolitika egyedüli szereplői az államok, csak ezek rendelkeznek a megfelelő legitimációval, autoritással, az állampolgárokat meggyőző képességgel: egyébként innen eredeztethető a De Gaulle-i Európa-politika alapkoncepciója is. Ennek az Európa-politikának a korszakai is a koncepció fő vonalába illeszkednek: ha Franciaország eszközei kevesek ahhoz, hogy ebben – a világ­politikát a „nemzetek koncertjének”20 felfogó – koncepcióban kiemelkedjen, akkor Európának kell átvennie ezt a szerepet. De Gaulle mind a briteknél, mind a németeknél próbálkozott egy ilyen jellegű Európa felépítésével, azonban mindkét másik országnak fontosabb volt az Egyesült Államok és a NATO, így ezen koncepció erőltetése csak a politikai Európa „befagyasztásához” vezetett.

Persze ez az egész koncepció alapvetően az események margóján helyezkedett el, hiszen ez a bizonyos „affirmation national” korántsem változtatta meg jelentősen a két blokkon alapuló világrendszert, így az egész De Gaulle-féle elképzelésnek lényegében az enyhülés adott némi teret. Láthatóvá vált, hogy amikor az enyhülést hidegebb időszakok váltották fel (Berlin, Kuba, Prága), Franciaország két blokk közötti egyensúlyozása pillanatok alatt illuzórikussá vált. Ennek értelmében az amerikaiakkal is jelentősen javult a hatvanas évek közepére a viszony, hiszen ők is megértették, hogy a NATO-ból való francia kilépés korántsem gyengítette a szövetséget, és hogy igaz ugyan, hogy a De Gaulle-i Franciaország kevésbé volt alárendelt, de jóval kevésbé volt apatikus is. Ez a „szövetségest igen, protektort nem” politika a kezdeti amerikai averzió után lényegében elfogadottá vált, hiszen megvoltak a maga előnyei: például a force de frappe érezhetően csökkentette az Európa feletti amerikai atomernyő jelentőségét, melynek nemcsak az európaiak vagy a szovjetek örültek, hanem bevallatlanul az amerikaiak is.

A sokszor emlegetett grandeur (lényegében a nemzetek koncertjében Franciaország kiemelkedő szerepének biztosítása) korántsem egy ember mega­lomániája volt, ahogy sokan emlegetik. Ez a vizionárius, Franciaországra oly jellemző univerzalista na­cionalizmus a forradalmi háborúk óta része a francia külpolitikának: De Gaulle harmadik világbeli, a né­pek szabadságáról szóló fennkölt szónoklatai ebben nyerik el értelmüket. Maga a másik sokat emlegetett fogalom, a gloire inkább stílus vagy még inkább látszat: azt az űrt hivatott betölteni, amely az óhajtott és a valóságos grandeur között oly fájdalmasan tátongott.

Felmerül a kérdés persze, hogy mennyire kellett ez a sok tekintetben (mint láthattuk: szándékosan) nagyotmondó külpolitika a belső célok, például az új intézményrendszer elfogadásához szükséges népi támogatás eléréséhez? A helyzet az, hogy a viszony inkább fordított volt: az új intézmények, a nemzeti kohézió erősítése volt a küldetéses külpolitika eszköze. Kis túlzással az egész gaulle-ista koncepciót a francia nation kiemelkedése felől is leírhatjuk. De Gaulle számára a két világháború közti korszak azzal a tanulsággal járt, hogy csak egy belül erős, egységes nemzet (állam) lehet sikeres a világban: számára a lehető legnagyobb bűn lett volna a külpolitika alárendelése belpolitikai céloknak.21

Ahogy a belső intézményrendszer esetében, úgy a De Gaulle-i külpolitikával is az történik, hogy az idők során valamennyire minden francia politikai szereplő gaulle-istává válik. Pompidou lényegében folytatja De Gaulle külpolitikáját, noha a stíluson változtat: elődjével szemben ő inkább tárgyal, mint dramatizál, ha történelmi párhuzamot keresünk, akkor ő inkább a XVIII. Lajos-féle reális külpolitika megtestesítője volt, míg De Gaulle inkább a III. Napóleon-féle diplomáciai kalandorpolitikáé. Giscard-ral sem történik különösebb fordulat,22 noha a gaulle-ista párt keményen bírálja az elnök külpolitikáját is. A már kormányból távozó Chirac a gaulle-izmust populista irányba fordító politikája részeként mondja el hírhedtté vált ún. „cochini felhívását”23, amely lényegében egy nyílt Európa-ellenes kirohanás volt. Az RPR egészen a nyolcvanas évek végéig keményen nacionalista, integrációellenes párt, elszakadva egyébként a De Gaulle-i, jóval cizelláltabb Európa-politikától is. Lényegében Chirac miniszterelnöksége (1986–1988) alatt jön rá, hogy értelmetlen utóvédharcokat folytat: az európai integráció már régen túlhaladt a gaulle-isták eredeti vágyain, a visszatérés pedig meglehetősen valószínűtlen. Ráadásul egyre kínosabbá válik, hogy a párt gyakran nagyon a Front Nationalra emlékeztető szóhasználattal beszél Európáról. Ennek értelmében az RPR többsége a Maastrichti Szerződést már támogatja, noha a párt jobboldala (Séguin, Pasqua) ellenzi azt. Lassan teljesen eltűnik az eddig a jobboldali pártokat megosztó európai törésvonal24 is: nincs különbség a különböző jobboldali irányzatok között az Európai Alkotmányt vagy Chirac elnök külpolitikai irányválasztását (például Irak) illetően sem. Ez azt is jelenti, hogy a gaulle-izmus újabb eredeti jellegzetességét (egy alternatív Európa-koncepció) veszítette el.

A külpolitikai vonalvezetést illetően nehezen tagadható, hogy Sarkozyvel mindenképpen új szakaszba lépett Franciaország. Mint ahogy talán az is igaz, hogy bizonyos területeken ez valamiféle De Gaulle-hoz való visszakanyarodást is jelent: ilyen lehet a „politikai, védelmi Európa” erős francia kontúrokkal, az intenzív külpolitikai aktivitás vagy a Mediterrán Unió gondolata. A lényeget, azaz az Egyesült Államokkal és külpolitikájával (Izraeltől Afganisztánig) kapcsolatos nézőpontot illetően valószínűleg azt mondhatjuk, hogy Sarkozy bármely elődje „gaulle-istább” volt, mint a jelenlegi elnök. Sarkozy teljes egészében elveti azt a (még Chiracra is jellemző) né­zőpontot, hogy az Egyesült Államok egy gyakran veszélyes, jogilag alátámaszthatatlan, politikailag kontraproduktív kalandokat vállaló szuperhatalom, melyet a nemzetközi közösség erejével kell kordába szorítani, amennyire ez egyáltalán lehetséges. Sarkozy számára Amerika Franciaország „történelemi védelmezője”, melynek éppen a világszerte erodálódó renoméja miatt van szüksége a francia lojalitásra. Sarkozy teljes egészében osztja azt az amerikai (valójában Obamával sem változó) nézőpontot, hogy a valódi veszély a fanatikus iszlámból érkezik, mellyel szemben az atlanti, „nyugati értékekre” alapozott szolidaritás létszükséglet. Ez olyan messze van nemcsak De Gaulle-tól, de a hagyományos francia külpolitikai vonalvezetéstől is, amennyire csak lehetséges.

III. A GAULLE-IZMUS INTERPRETÁCIÓI

Monopolkapitalizmus – autoriter rendszer

A korabeli ortodox marxista magyarázatok a gaulle-izmust mint politikai felépítményt a gazdasági alapból vezették le: az ötvenes, hatvanas évek a tőkekoncentráció és a nemzetközi (főleg az európai) gazdasági nyitás korszaka Franciaországban, amelynek így a politika szférájában az erős végrehajtó hatalom felel meg. Ebben a koncepcióban25 a korábbi, III. és IV. Köztársaság idején létező parlamentarizmus a kistulajdonosok kapitalizmusának politikai felépítménye, amely már nem felel meg a monopolkapitalizmus gazdasági rendszerének. A magyarázat nemcsak gazdasági, hanem politikai jellegű is: a társadalmi modernizációval a parlament a nép („a bérből és fizetésből élők”) kezébe kerülne fokozatosan, ezért a tőkések a parlamentarizmus helyett egy kis csoport kezébe „adják” a hatalmat. Az így kialakult rendszer tehát autoriter jellegű.

Talán ma már mondani sem kell, hogy ez a ma­gyarázat meglehetősen leegyszerűsítő: homogén, egyszerre mozduló uralkodó osztályt tételez, gazdaság és politika között teljesen egyoldalú függőséget képzel el. Márpedig a gaulle-izmus egyik megkülönböztető jegye a politika abszolút primátusa a gazdaság felett, ahogy De Gaulle fogalmazott egyszer: „Franciaország politikáját nem a tőzsdén csinálják.” Magának De Gaulle-nak a viszonya a gazdasági elittel egyébként nem volt különösen jó, sőt az 1965-ös elnökválasztáson ez az elit inkább támogatta és pénzelte a liberális Pinay-t vagy az abszolút atlantista, Franciaországban először igazi amerikai típusú kampányt folytató centrista Lecanuet-t, míg 1969-ben a liberális Pohert támogatta Pompidou-val szemben.

A gaulle-izmus ilyen gazdasági alapú interpretá­ciójának létezik egy jóval modernebb alvariánsa, amely a gaulle-izmust (és lényegében az egész modern világtörténelmet) egymással rivalizáló tőkés csoportok harcának keretei között helyezi el.26 Né­mileg leegyszerűsítve a dolgot, itt a gaulle-izmus fő támogatói a francia ipari tőkés körök (elsősorban a Rothschildok), melyek harcot folytatnak a főleg angolszász atlantista-liberális tőkés csoportokkal. A gaulle-izmus ebben az inter­pretációban a par­la­ment szerepének leértékelésével, a végrehajtó hatalom erősítésével a liberális (angolszász) hegemóniával szemben a (nemzeti) neokorporativizmus po­litikai felépítménye. A francia kormány a társadalom minden rendszerét az állami érdek alá gyűrte: állami monopóliumok a stratégiai szektorokban, illetve a nemzeti határokon belül maradó, nemzeti tulajdonú termelő tőke preferenciája (protekcio­nizmus). A francia monopolizmus támogatója ezért elsősorban a nehézipar (acél és szén), amely mögött a Rothschild család állt.

Ezzel persze az ilyen irányultságú koncepció eredeti gondjai sem tűnnek el: például merész feltételezés lenne, hogy De Gaulle Amerika-politikáját vagy az európai integrációval kapcsolatos elképzeléseit a Rothschild-bankház érdekeihez szabta volna… Noha természetesen a különböző tőkés köröknek a politika befolyásolására bevetett eszközeit hiba lenne alá­becsülni.

Modern gazdaság, modern társadalom, modern politika

Az előbbihez hasonlóan gazdasági alapú, azonban a marxista ortodoxiától mentes interpretáció a francia újbaloldal egyik ismert szociológusáé, Serge Mallet-é. Mallet véleménye szerint a IV. Köztársaság mintegy a saját sírját ásta meg azzal, hogy elsősorban a felszabadulás utáni reformokkal az eddigi liberális kapitalizmusból egy tervezett, állami, a külvilág felé nyitott gazdasági rendszert hozott létre (ez Mallet-nál az ún. neokapitalizmus). Ennek a rendszernek egy nagy modern jobboldali párt felel meg, és egy olyan állami autoriter politika, amely önmaga és a nagy privát monopóliumok között mintegy bíráskodó funkciót lát el. A gazdasági modernizáció eredménye egy modern politika: a tömegmédia fokozódó szerepe, a politika perszonalizálódása, bizonyos fokú depolitizáció, új társadalmi rétegek létrejötte (új középosztály, új munkásosztály), fogyasztói társadalom stb. Ebben az elgondolásban a gaulle-izmus a modernizálódó Franciaország adekvát modernizációs ideológiája.27 Olyan ideológia, amely már a fogyasztói társadalomra alapozott, erősen államelvű, autoriter struktúrájú politikai rendszer alapját képezi.

Hogyan lehetne ezt a „modern gazdaság – mo­dern társadalom – modern ideológia” elméletet igazolni? Talán úgy, hogy a választási szociológiára vetünk egy pillantást: a felemelkedő Franciaország valóban gaulle-ista (legalábbis oda szavaz)? A kapott eredmények legalábbis kétarcúak: a gaulle-izmus ki­emelkedő eredményeit a baloldali tradíciójú modernizálódó és a jobboldali tradíciójú leszakadó kantonokban érte el (egyébként ez éppen komplementer a kommunistákra jellemző tendenciákkal). Látható tehát, hogy a gaulle-izmus egyszerre ideológiája a modernizáció nyerteseinek és veszteseinek is. Látható volt ezekből az adatokból az is, hogy meglehetősen sematikus (noha politikailag érthető) volt Mallet azon érvrendszere, amely a régi, maradi baloldalt és a dinamikus gaulle-izmust állította egymással szembe. Persze a legfontosabb ellenvetés mégis úgy hangzott, hogy ha a neokapitalizmus tagadhatatlanul európai jelenség, akkor miért van, hogy csak Franciaországban alakult ki a parlamentarizmussal szemben egy autoriter rendszer?

Gaulle-izmus, néppártiság, bipolarizáció

A politikai rendszer szintjén dolgozó magyarázatok közül Jean Charlot-ét érdemes kiemelni, mely szerint a gaulle-izmus jelensége valódi újdonságot hoz Franciaország történetében: az eddigi sokpárti, ideológiai vitákkal terhelt parlamentáris rendszert felváltja egy angolszász típusú, többségi, bipartit struktúra. A kialakuló gaulle-ista párt lassan domináns szerephez jut a politikai rendszerben, amely maga után vonja a másik oldalon egy hasonló párt létrejöttét, ezzel párhuzamosan eltűnik a pártrendszer centruma, és kialakul az angolszász rendszerre hajazó kétpártrendszer.

Ez a folyamat magának a pártszervezetnek a kérdését is érinti: szerzőnk véleménye szerint a gaulle-ista párt az első francia „catch all party” (a francia terminológiában: „parti des électeurs”). Az UDR már sem nem káderpárt, sem nem tömegpárt, hanem az első francia néppárt, amelyet a dolgok logikájának megfelelően a baloldalon is követni fog egy hasonló. Láthatjuk, hogy amíg a „pártokfelettiség” Rémond-nál a bonapartizmus reminiszcenciája (l. a következő fejezetet), az Charlot-nál tulajdonképpen csupán egy néppárti stratégia: ez a stratégia mintegy történelmi véletlenből kifolyólag találkozik egy erősen nacionalista népi áramlattal, ez magyarázza azt a jelenséget, hogy a gaulle-ista párt elitellenes, nagyon „populaire”.

Charlot 1970-ben írta a könyvét, így nem láthatta előre az azt követő eseményeket, érvelése azonban magyarázatot ad arra, hogy a gaulle-izmus miért élte túl De Gaulle-t. Sőt bizonyos jelek arra utaltak, hogy szerzőnknek igencsak igaza van: maga a gaulle-ista párt 1967-ben már igen közel volt a domináns párt szerepének eléréséhez (nyolc és fél millió szavazatot kapott, ez 37 százalékot jelentett, 1958-ban ezek a számok: négymillió szavazó, 20 százalék), a választók szociológiai, földrajzi összetétele is kezdett emlékeztetni az angolszász kétpártrendszerre. A De Gaulle utáni, 1969-es elnökválasztáson már a francia két pólus lényegében nagyobb gond nélkül megfeleltethető volt az angol konzervatív/munkáspárti bázisnak: ahol a jövedelemkülönbségek vagy a társadalmi státus a néppártosodással egyre veszít a jelentőségéből, és az egyedüli valóságos törésvonalnak a két tábor között a gyakorló vallásosság számít. A választási földrajz még árulkodóbb volt: a De Gaulle utáni gaulle-isták lényegében a jobboldali és centrumszavazókat tudták maguk mögé tömöríteni, ha be is tudnak törni a baloldali táborba, az akkor is csak ideiglenes jelenség, éppen úgy, ahogy ez a kétpártrendszerekben jellemző. A földrajzi megoszlást illetően a hatvanas évek végének gaulle-izmusa már egyértelműen a hagyományos jobboldali területekre támaszkodik. Kelet-Franciaország (főleg Elzász), Savoya, Párizs, a Párizsi-medence (a „vörös öv” kivételével), Korzika, az óceán melletti Nyugat-Franciaország stb. A két táborra szakadás folyamata teljesen egyértelmű: míg 1965-ben De Gaulle hárommillió baloldali szavazatot kapott (egyébként ez az akkori gaulle-ista tábor harmada!), addig 1969-re a helyzet gyökeresen megváltozik: már egyértelműen egy jobboldali tábor (gaulle-isták, mérsékeltek, centristák) áll szemben a baloldallal.

Tovább menve Charlot nyomdokain, az is szembeötlő, hogy a pártszervezet is lassan átalakul egy kezdeti káderpártból egy hatékony, jól szervezett, modern választási gépezetté. A pártapparátusban a hősi Résistance-generáció lassan átadja a helyét a volt RPF-eseknek, akik már nem hősök, hanem modern, professzionális politikusok. De maga a politizálás stílusa is megváltozik, az antiparlamenter, valamiféle „politika feletti” attitűdű, technokrata politizálási stílus lassan pártosodik, átpolitizálódik, ilyen értelemben modernizálódik. Minden tekintetben úgy tűnt tehát a hetvenes évek elején, hogy a francia modern néppárti jobboldal valóban a gaulle-izmusból fog kinőni. Egy dolog hiányzott csupán: a jobboldal feletti pártpolitikai dominancia. Ennek oka természetesen az volt, hogy maga a francia jobboldal hagyományaiban, eszmerendszerében távolról sem homogén jelenség, ez egyébként azt is jól mutatja, hogy a tisztán politológiai megközelítésű magyarázatok az esetek döntő többségében valóban csak a felszínen mozognak, az igazán fontos kérdésekre nem tudnak választ adni.

Aztán az események úgy alakultak, hogy 1974 és 2002 között nem sokan mondták volna, hogy Charlot-nak valaha igaza lesz: a gaulle-izmus igencsak távol volt attól, hogy domináns pozícióba kerüljön, és mindkét politikai oldalon inkább a fragmentálódás volt jellemző, amely csak távolította a rendszert a kétpárti szisztémától. De az intézményrendszerben bekövetkezett hirtelen változás (azaz az elnök- és a parlamenti választás egymáshoz kötése) egy pillanat alatt éles látású politikatudóssá tette Charlot-t. A mai francia politikai rendszer bizony nagyban emlékeztet a kétpártrendszerekre, persze azzal a lényeges különbséggel, hogy a rendszer elnöki, illetve hogy mindkét oldalon vannak kis pártok, és van jelentős szélsőjobboldal is (melyeket azonban a választási rendszer lényegében „kiszűr”). A pártszervezetet illetően egyre inkább látszik, hogy egy újabb korszakváltás szemtanúi lehetünk Franciaországban: a néppártok itt is átadják a helyüket az ún. kartell-pártoknak, egészen pontosan a két politikai oldalt domináló UMP-nek és PS-nek. Persze, mint máshol említettük, az UMP távolról sem gaulle-ista párt, de a 2009-es helyzet valóban mintha a gaulle-izmus nagy öregjének, az V. Köztársaság atyjának, Michel Debrének a késői győzelmét hozta volna el: a megvalósult elnöki köztársaság és kétpártrendszer politikai felállását.

A bonapartizmus modernizációja: egy új republikánus politikai kultúra születése

René Rémond klasszikussá vált könyvében a francia jobboldalon három politikai családot különít el: a szélsőjobboldalt, az ún. orléanistákat, illetve a bonapartistákat. Talán ez a leírási mód alkalmas arra, hogy elhelyezzük a gaulle-izmust a francia politikai esz­metörténetben.

A kortárs baloldal gyakran szélsőjobboldaliként határozta meg magát De Gaulle-t, azonban a valóság az, hogy a gaulle-izmus és a francia szélsőjobb közötti különbségek jóval nagyobbak, mint a hasonlóságok. A szóhasználat persze gyakran közös: a híres bayeux-i beszédben (1946 januárjában) De Gaulle aligha véletlenül egy egyenesen Maurras-tól származó megkülönböztetést használt a pays réel (azaz a valóságos ország) és a pays légal (azaz a politikusok országa) között. A IV. Köztársaság parlamentáris rendszerének kíméletlen bírálata nyilvánvalóan közel vitte a szintén keményen antiparlamenter szélsőjobb hagyományhoz. A tradicionalista, intranzigens, ellenforradalmi szélsőjobbhoz viszonyítva a különbségek azonban szembeötlőek: De Gaulle demokrata volt, hangsúlyosan a modernizáció híve, a politikában meglehetősen realista, na­cio­nalizmusában pedig nem tett különbséget az egyes történelmi korszakok között (számára sokkal inkább az adott korszak hozzájárulása számított Franciaország dicsőségéhez, mint a kor belső berendezkedése). Nem véletlen, hogy a tradi­cionalista (egyébként is „vichyista”) szélsőjobb sosem tartotta De Gaulle-t saját emberének.

Amikor 1958-ban létrejöttek az új köztársaság intézményei, úgy tűnt, hogy ezek igen közel állnak az ún. orléanista tradícióhoz. A végrehajtó hatalom kétközpontúsága (a kettős – elnöki és parlamentáris – bizalom rendszerével), a tisztán képviseleti kétkamarás törvényhozás, az elektoriális elnökválasztás valóban szinte a Júliusi Monarchiát vagy az 1875-ös alkotmány szellemét idézte. A rendszer bizonyos emblematikus alakjai (például Georges Pompidou vagy Antoine Pinay) is azt a látszatot sugallták, hogy „a nagytőke visszatért”. Hamar bebizonyosodott azonban, hogy ez csak a felszín: magának a rendszernek a működése a lehető legkevésbé volt parlamentáris, ráadásul az elnökválasztás módja is megváltozott, és a gyakori népszavazások sem egy képviseleti rendszer felé mutattak. Másrészt (és ez volt a fontosabb) a gaulle-izmusnak maga az inspirációja volt antiparlamentáris: célja az elnök közvetlen megválasztásával és a népszavazásokkal az általános érdek kifejezése volt a részérdekek helyett. A népszuverenitás megnyilvánulásában megtestesülő elnöki hatalom minden egyéni és általános érdek közti közvetítő testület felett áll. Az orléanista tradícióban pedig mindig hangsúlyos szerepet kaptak ezek a testületek és az ezeket vezető „no­table”-ok. De Gaulle a gazdasági elittel sem volt különösebben jóban: „Londonban nem láttam Önöket” – közölte egyszer egy francia nagytőkésekkel tartott megbeszélésen. A közös érdekek egy táborba vitték De Gaulle híveit és az orléanistákat (1958 és 1962 között), azonban, mint láthattuk, magában a demokráciafelfogásukban különböztek, így útjaik hamar elváltak

Ha a De Gaulle által 1947-ben létrehozott szervezetet összehasonlítjuk az 1880-as évek boulangerizmusával, a rokonság elég szembeötlő: nacionalizmus, népszuverenitásra épülő elnöki hatalom, vezérelvű tömegmozgalom, szociális követelések, erős verbális demagógia, tömegtüntetések, populáris, a bal/jobb törésvonalon átívelő ideológia és bázis, főleg városi (és különösen párizsi) választói tábor. A boulangerizmus azonban korántsem volt eredeti jelenség: a hetvenes-nyolcvanas évek nacionalista bonapartista ligáiból nőtt ki. A gaulle-izmus valóban sok tekintetben a bonapartizmus késői örökösének és modernizációjának tekinthető.

Jellemző volt, hogy az 1958-as alkotmányról szóló vitában az alkotmányjogászok két táborra oszlottak: a Júliusi Monarchia és a II. Császárság híveire. A gaulle-izmus ugyanis valóban sokat megőrzött a bonapartizmus jellegzetességeiből, noha egyébként maga De Gaulle sosem adta tanúbizonyságát, hogy közel érezné magához azt a kort, vagy személyesen III. Napóleon „örökösének” tartaná magát. A bonapartizmus, hasonlóan a gaulle-izmushoz, alapvetően nacionalista volt, minden más csak ezután és ebből következhetett. A francia nagyság (az a bizonyos grandeur) visszaállításához van szükség egy egységes nemzetre, egy erős állam élén álló elnöki hatalomra a pártharcokba fulladó parlamentarizmussal és a vele együtt járó gyenge állammal, széthúzó nemzettel szemben. Ez (legalábbis már De Gaulle esetében) belül van a demokratikus hagyományon, hiszen az elnöki hatalom népszavazáson megerősített, azonban a demokráciának nem a képviseleti rendszerét jelenti. Az elnök népszavazáson erősíti meg legitimációját, amely III. Napóleonnál a nevéből, De Gaulle esetében pedig abból a bizonyos június 18-i rádióbeszédből eredt.

Mindkét történelmi korszak a francia gazdaság gyors növekedésének, modernizációjának az időszaka, mely mindkét esetben együtt járt egy állami modernizációs reform-gazdaságpolitikával. Napóleon saint-simonistái és De Gaulle énarque-jai (ENA-t végzett technokratái) ugyanazt a gazdaságpolitikát képviselték: erős állami intervenció, De Gaulle-nál egyenesen kapitalista tervezés, egyfajta autoritárius reformizmus. Mindkettőjük célja a gazdaság modernizálásával az ambiciózus külpolitika alapjainak lerakása volt.

A modernizációt ugyan állami dirigizmussal képzelték el, de ki is nyitották közben a nemzetközi verseny (és persze a piacok) felé a francia gazdaságot: Napóleon eltörölte a vámhatárokat, míg De Gaulle az EGK felé fordította Franciaországot. Noha a munkásmozgalom más és más szakaszával szembesültek, mindkettőjük deklarált célja volt a nemzet egysége érdekében a munkásosztály integrálása. És noha mindketten értek el ebben sikereket, a végeredmény is hasonló: a „szociális császárság” valójában éppúgy mítosz, mint ahogy a De Gaulle-féle vállalati munkásparticipációt vagy korporatív szenátust óhajtó elképzelésekből sem lett végül semmi.

Gyakorlati politikai magatartásmódjuk is gyakran hasonló volt: mindketten ragaszkodtak a grandeur állami szimbólumrendszeréhez (ha már a grandeur valós alapjai nem álltak rendelkezésre), az állami döntések titokzatosságához, a káderpolitikájukban pedig inkább nem politikusi múltú saját embereiket helyezték magas polcokra.

Túl a tetszetős történelmi párhuzamon, a gaulle-izmus a francia történelemben mélyen gyökerező plebiszcitárius demokráciafelfogás megtestesítője is volt. A modern Franciaország történetének központi problémája a képviselet eltérő koncepcióinak küzdelme. A gyakori rendszerváltásokhoz is vezető vita a képviseletet a részérdekek kifejeződéseként felfogó liberális és a képviseletet az általános érdek megtestesüléseként felfogó „jakobinus” elképzelések között zajlott. Az utóbbi hagyomány jobboldali változataként jelent meg vagy tűnt fel újra a XIX. század közepén a bonapartizmus: ez az általános érdek megtestesülését egy személy hatalmához kötötte. A II. Császárság gyakorlata azonban lényegében diszkreditálta ezt az elképzelést a republikánusok körében: a III. Köztársaság idején, aki nem volt a parlamentáris rendszer híve, az lényegében nem volt „républicain”. De Gaulle abban különbözik Boulanger-tól, vagy La Rocque-tól hogy a plebiszcitárius elnöki rendszer koncep­cióját a demokratikus hagyomány részévé tette, és persze ki is békítette a parlamentarizmussal. A hagyomány erejét jól mutatja, hogy a létrehozott rendszer nagyobb megrázkódtatások nélkül élte túl létrehozóját, és a baloldal hatalomra jutásával teljes le­gi­timá­cióra tett szert. A gaulle-izmusban eddig összeegyeztethetetlennek gondolt elemek álltak össze egy mű­ködő gondolati rendszerré, és egyben egy működő politikai szisztémává is (ez volt az ún. félelnöki politikai rezsim). Egy új, immár republikánus politikai kultúra született hát.

A gaulle-izmus azonban, mint láthattuk, gazdasági-társadalmi elveit illetően is ebbe a gazdasági liberalizmust is legalábbis elég kritikus szemmel néző áramlatba tartozott. Mind a „politikamentes” politika, mind az állami gazdasági modernizáció, mind az elnöki hatalom végső oka az univerzalisztikus francia nacionalizmus volt.

A gaulle-izmus, mint általában az akár csak évtizedekig fennálló politikai áramlatok, nem homogén, nem változatlan tartalommal bíró gondolati rendszer.28 Tartalmilag a nyolcvanas évek végére fokoza­t­osan elveszíti más jobboldali áramlatoktól megkü­lönböztető jellegzetességeit, vagy úgy, hogy ezek a jel­legzetességek a politikai élet más szereplői által el­fogadottá válnak, vagy úgy, hogy maga a gaulle-izmus mond le róluk.

A gaulle-izmus története tulajdonképpen ezen tipikusan francia jobboldali, antiliberális demokratikus hagyomány lassú „igazodásának” a története. A maguk szempontjából a francia liberálisoknak igazuk volt, amikor a nyolcvanas évek végén – a gaulle-izmus és a francia kommunizmus párhuzamos visszaszorulásával – a liberális demokrácia győzelmét és ezzel sok tekintetben a „francia kivételesség” végét is ünnepelték. Azóta egyrészről ez a diadalmámor hamar elillant, másrészről a „sarkozysme” jelenségével mindenképpen új korba is léptünk.

Lehet hogy vissza fogjuk még sírni De Gaulle-t?

Jegyzetek

1          A nemzet modern fogalma a nagy francia forradalommal a baloldalon született meg (sokáig a patrióta és a forradalmár szinonimaként voltak használatosak), a század végén azonban már a nacionalizmus egyértelműen a szélsőjobboldal jellemzője, míg a szocialista baloldal minden franco-centrikussága ellenére ekkor már internacionalista volt. A baloldali nemzet egyszerre egalitárius, „horizontális”, és egyszerre választott, akaratlagos (vö. természetesen „társadalmi szerződés”), míg a jobboldali „vertikális” és mintegy természet adta (vö. leszármazás, „vér”, nyelv) közösség. Például Barrès szerint „a nacionalizmus egy eleve elrendelés elfogadása”. És persze ezek a leírások megfelelnek a „politikai nemzet”-„kulturális nemzet” különbség­tételnek is.

2          A felszabadulás utáni „Rénovation” teremtette meg tulajdonképpen a francia keynesiánus jóléti államot. A még az Ellenállás Nemzeti Tanácsa által elhatá­rozott és a De Gaulle-kormány által végrehajtott legfontosabb reformok a következők voltak: a női választójog, a társadalombiztosítás (Sécurité Sociale) bevezetése, egy Tervbizottság (lényegében a kapitalista tervgazdálkodás) felállítása, vállalati tanácsok engedélyezése az üzemekben, nagyarányú államosítások (gáz- és villanyipar, Renault-gyár, a bankok egy része, bányaipar) stb.

3          A tripartisme idején az ország három legnagyobb pártja (a kommunisták, a szocialisták és a keresztény-demokraták) koalícióban irányították az országot. Ennek a korszaknak, a kialakuló hidegháborús légkörben, a kommunista párt ellenzékbe vonulása vetett véget 1947 februárjában.

4          De Gaulle ezen a szimbolikus helyen (ez volt az első felszabadított francia város Normandiában) 1946 júniusában tartotta szenvedélyes beszédét, amely a visszatérését is jelentette a politikába. Itt vázolta fel először programszerűen az általa kívánatosnak tekintett politikai rendszert (a népszuverenitást megtestesítő, közvetlenül választott elnöki hatalom, kétkamarás törvényhozás stb.), melyek majd az V. Köztársaságban öltenek testet.

5          Érdekes jelenség, hogy a politikai ideológiai meggyőződés helyett ekkor az Algériához való viszony strukturálta a jobboldalt: voltak korábbi mérsékeltek, akik a Francia Algériához való viszonyuk okán hirtelen szélsőségesek lettek, míg a régi vágású, még RPF-ből jövő, jóval autoriterebb meggyőződésű gaulle-isták ezentúl a kormánypárti többség részeként, mérsékeltnek számítottak. Bár az is igaz, hogy a Front National sok tekintetben ezekből az Algériához ragaszkodó körökből nőtt ki (vagy még régebbről: Le Pen például még poujade-ista képviselő volt, illetve Vichy-hívők is csatlakoztak a párthoz).

6          Union Démocratique du Travail.

7          Magyarországon talán nem közismert tény, de a Francia Kommunista Párt (mely már gyökereit is a francia jakobinus tradícióba eresztette) a Népfront-korszakától kezdve erősen nacionalista párt volt. A hidegháborúban (természetesen a Szovjetunió politikai érdekeitől távolról sem függetlenül) a párt Amerika-ellenességét is nacionalista felhangok kísérték. De Gaulle hasonló politikai vonalvezetése természetesen vonzó volt a párt bázisának egy része számára.

8          A De Gaulle természetes utódjának számító Pompidou-t (miniszterelnök 1962 és 1968 között, ez azóta is rekord Franciaországban) De Gaulle lemondása után nagyobb probléma nélkül választották elnökké. A második fordulóba ő és a liberális, centrista Alain Poher került, és miután a kommunista párt bojkottra szólított fel, Pompidou győzelméhez nem férhetett kétség (59 százalék a második fordulóban).

9          Nem véletlen, hogy a program megírásában olyan mérsékelt baloldaliak is szerepet kaptak, mint a nálunk is jól ismert Jacques Delors. Az persze más kérdés, hogy ez a körülmény nem tette népszerűbbé a programot a jobboldali körökben…

10        Union pour la Démocratie Française.

11        Ahogy a francia történészek némi öniróniával megjegyzik: Barre volt az utolsó politikus, aki meg tudott értetni a franciákkal bizonyos gazdasági törvényszerűségeket.

12        A gaulle-ista UNR 1968-tól Union des Démocrates pour la République (UDR) néven működött.

13        René Rémond húz egy érdekes történelmi párhuzamot ezzel a helyzettel: 1815 után az ún. ultrákkal (abszolút monarchisták) történik meg az, hogy a királyuk (XVIII. Lajos) túl liberális. A parlamenti többségben levő ultrák (ez volt a Chambre introuvable, azóta is így hívják a nagyon „jobbos” törvényhozást a franciák) éppen a parlamenti többségük nevében kérték számon a királyt, gyöngítve ezzel éppen azt a hatalmat, amelyet alapvetően erősíteni szándékoztak.

14        Miután az első fordulóban kiesett az elnökválasztási küzdelemből, sokáig nem volt hajlandó válaszolni arra a kérdésre, hogy Giscard-t vagy a szocialista Mitterrand-t támogatja a második fordulóban. Végül a kampány utolsó napján „bökte ki”, hogy talán azért inkább a jobboldali jelöltre fog szavazni…

15        Még De Gaulle idejében ezzel a címmel (Le Coup d’État permanent) írt könyvet Mitterrand  az V. Köztársaság politikai rendszeréről.

16        Ez a kampány már csak azért is érdekes volt, mert ha valaki, a kétszeres miniszterelnök, pártelnök, párizsi főpolgármester Chirac meglehetősen az elit részének számított…

17        Ez azt jelentette, hogy a kormánynak lehetősége van egy törvényjavaslat elfogadását úgy elérni, hogy a Nemzetgyűlés nem is szavaz az adott törvényről! A szabály szerint, ha a kormány kéri a „49.3-as cikkely” alkalmazását egy törvény esetében, akkor a törvényt elfogadottnak kell tekinteni, ha egy napon belül nem szavaznak meg egy kormánnyal szembeni bizalmatlansági indítványt.

18        68-at végleg eltörölni… Konzervatív forradalom Franciaországban. Mozgó Világ, 2008/8.

19        Ahogy a francia filozófus, Alain Badiou fogalmazott: egyfajta „transzcendens pétainizmusról” van szó Sarkozy esetében. Badiou nem azt állítja, hogy a mai viszonyok emlékeztetnének 1940-re, vagy hogy Sarkozy azonos lenne Pétainnel, hanem arról beszél, hogy azok a jelenségek, melyeket Sarkozy megtestesít a hatalomban, tudattalan, „historico-nationales” gyökereiket a pétainizmusban találják meg. Ezért „transzcendens” ez a pétainizmus: a felszínen természetesen Sarkozy és Pétain közti különbségek nyilvánvalóak, azonban mégis a kollektív tudattalan szintjén azonosak. Másrészről Badiou koncepciójában a „pétainisme” szélesebb értelmű, mint a konkrét történelmi megjelenési formája: lényegében az 1815-ben színre lépő Restauráció, az „örök reakció” egy elnevezése (és Sarkozy ennek a mai megnyilvánulási formája, „a reakció mai neve”).

20        Ahol persze vannak kiemelkedő nemzetek: ez a világrend leginkább a Bécstől Szarajevóig érvényesülő metternichi világrendre emlékeztet.

21        Ez mindenképpen igaz, noha a gloire azért nem jött rosszul, mint vigasz a gyarmatbirodalom elvesztéséért. Mind személyesen De Gaulle-nak, mind a francia társadalomnak.

22        Érdekes történelmi adalék, hogy az 1981-es elnökválasztásokról írt cikkében a moszkvai Pravda egyértelműen Giscard mellett tette le a voksát a szocialista Mitterrand ellenében! Ez azt jelezte, hogy több bizalmuk volt a gaulle-ista külpolitikát többé-kevésbé folytató jobboldali jelöltben, mint a számukra „túl atlantista” szocialistában…

23        Ez az ún. „Appel de Cochin” (1978) Chirac egyik po­litikai mélypontjának tekinthető: a szélsőjobboldali szóhasználattól nehezen megkülönböztethető felhí­vásában „Franciaország európai infeudalizációjáról, gazdasági alávetettségéről, az európai technokrata szuperstruktúra végzetes hatásairól stb.” beszélt.

24        Az integrációhoz való viszony sokáig mintegy ke­resztbemetszette a fő francia politikai törésvonalat:

a gaulle-ista RPR és a kommunisták számítottak Európa-ellenesnek, míg az UDF és a Szocialista Párt integ­rációpártinak.

25        Ennek a koncepciónak az alapkönyve, Henri Claude munkája magyarul is olvasható (l. a bibliográfiát).

26        Van der Pijl, Kees: The Making of an Atlantic Ruling Class. London, Verso, 1997. Magyar nyelven: Pokol Béla: Globális uralmi rend. Budapest, Kairosz, 2005.

27        Mallet művében elsősorban a baloldallal kapcsolatban foglalkozott a gaulle-izmussal. Véleménye szerint a dinamikus, modernizációs gaulle-izmus sikerének az alapja éppen a régi (kommunista és szocialista) baloldal maradisága. A fogyasztói társadalomra alapozott autoriter politikai rendszerrel szemben a baloldalnak az önigazgatásra alapozott szabad társadalom koncepcióját kellene képviselnie.

28        A szakaszolás lehetséges állomásai: 1969 (De Gaulle távozása), 1974 (az elnöki poszt elvesztése), 1981 (a hatalomból való teljes kiszorulás), 1986 (a politikai társbérlet gyakorlatának elfogadása).

Felhasznált irodalom:

Agulhon, Maurice: De Gaulle: histoire, symbole, mythe. Hachettes, Paris, 2001.

Badiou, Alain: De quoi Sarkozy est-il le nom? Nouvelle éditions Lignes, Paris, 2007.

Claude, Henri: De Gaulle és a nagytőke. Kossuth, Budapest, 1962.

Charlot, Jean: Le Gaullisme. A. Colin, Paris, 1970.

Charlot, Jean: Le phénomène gaulliste. Fayard, Paris, 1970.

De Gaulle, Charles: Háborús emlékiratok. Gondolat, Budapest, 1973.

De Gaulle, Charles: A remény emlékiratai. Gradus ad Parnassum, Szeged, 2003.

Dreyfus, François-Georges: De Gaulle et le Gaullisme: essai d’interprétation. PUF, Paris, 1982.

Maier, Corinne: De Gaulle et le gaullisme : Une mythologie d’aujourd’hui. Poche, Toulouse, 2003.

Mallet, Serge: La nouvelle classe ouvrière. Seuil, Paris, 1963.

Petitfils, Jean-Christian: Le gaullisme. PUF, Paris, 1981.

Rémond, René: Les droites en France. Aubier, Paris,1982 (réed. de 1954).

Shennan, Andrew: De Gaulle. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1997.

Tevanian, Pierre: United colors of Travail Famille Patrie. Quelques remarques sur une révolution conservatrice. Mouvements, No 52, 2007/4, pp. 74–82.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges