Balázs Gábor

Nyomtatóbarát változat

„Sartre írta 1944-ben: »az antiszemita teremti a zsidót«, 2011-ben azt mondhatjuk: az iszlamofóbia teremti a muzulmánt.”
(Karim Miské, rendező. Le Monde, 2011. április 1.)

Ahogy Voltaire jelszóvá vált szavai („Écraser l’infâme!”) manapság vallásellenességükből egyszerű idegengyűlöletbe fordultak, úgy vált a hamis laicitás (az állam és egyház szigorú elválasztását jelentő felfogás) az iszlámgyűlölet legfontosabb összetevőjévé. A valaha progresszív irányzatok (antiklerikalizmus, republikanizmus, feminizmus stb.) váltak az elnyomás, a megbélyegző iszlamofóbia eszközeivé.

Mint ismeretes, a francia laicitás az állam és egyház elválasztását hirdető elvek közül a legradikálisabb: kimondja, hogy az állam nem finanszíroz, nem privilegizál, de még csak el sem ismer „magáénak” egyetlen vallást sem, ügyeikbe nem avatkozik be, ahogy őket is távol tartja az állam ügyeitől, egyszóval a vallást magánüggyé nyilvánítja. Az igazi paradoxon az, hogy az évszázados elv (mely radikalizmusát egy politikai konstellációnak köszönheti, azaz annak, hogy a XX. század elején még javában folyt a kultúr- és politikai harc a baloldali republikanizmus és a jobboldali, monarchista katolikus egyház között – ilyesmiről ma a célkeresztbe kerülő iszlám esetében természetesen szó sincs) mai másodvirágzása éppen ellentétes következményekkel jár.

Először is természetesen mindez elsősorban az iszlám vallásról szól: szerte Európában így van ez, de Franciaország ezen hadjárat igazi frontországa. Jellemző volt, hogy a legnagyobb kormánypárt által szervezett legutóbbi „társadalmi vita” nem másról szólt, mint „az iszlám helyzetéről Franciaországban”, majd a felháborodást tapasztalva, ezt finomították a „laicitásról szóló” konzultációra. És kicsit sokadszorra kerül elő az iszlám és mindig az iszlám: a nemzeti identitásról szóló viták (veszélyben van a francia nemzeti identitás tudniillik), a burka, az iszlám fejkendő (az ún. foulard) az iskolákban, a mecsetek, az utcán imádkozás... és még mi mennyi más. Az egészen elképesztő paranoia jellemzésére csak egy kis színes: Guéant belügyminiszter egy interjújában megemlítette, hogy nemcsak a közszolgáltatásokat nyújtók, hanem az azt igénybevevők esetében is meg kellene tiltani „a vallásos jelképek viselését” (a dolog nyilvánvalóan ismét az iszlám fejkendőt stb.-t célozta). Erre már a mindig visszafogott Le Monde is vitriolos szerkesztőségi publicisztikával válaszolt: „szóval ez azt jelentené, hogy mondjuk egy katolikus pap nem utazhat reverendában a metrón?” – és a dolog el is felejtődött…

A jobboldal és a baloldal (sőt a szélsőbaloldal jó része!) közös krédójává váló mai lai­citás egy tökéletesen más politikai helyzetben, megfosztva minden pozitívumától, elvesztette legfontosabb mondanivalóját, igazi lényegét. Azaz annak az álláspontnak nemcsak a képviseletét, hanem egyenesen törvénybe iktatását, hogy a vallás nem politikai, azaz közügy, hanem a privát szféra része. Manapság ezzel szemben, a laicitás új virágkorában, mit látunk? Éppen azt, hogy a politikai viták szívében egy vallás áll, amely távolról sem véletlenül éppen a „bevándorlók” és a szubproletariátus egy jó részére jellemző. Hányszor olvasunk manapság rettegő írásokat, hogy ennyi és ennyi ezer mecset van Európában, nem az lenne a normális, az igazi világnézeti semlegesség, az együttélés igazi óhajtása, ha visszakérdeznénk: és? Hány templom van, vagy hány zsinagóga? Hát számít ez?

Persze mindez tényleg inkább a többségi társadalom patologikus tüneteit mutatja, mint bármi mást. Az iszlámtól való rettegés tényleg elérte a fóbia szintjét: az iszlámellenesség mindenkit sújt, akit muzulmánnak tartunk, legyen hívő, agnosztikus vagy ateista, kövesse az iszlám szokásokat, vagy sem. Igen, ez a XIX. és XX. századi antiszemitizmus nyelve: iszlám az, akit annak tartunk. Bizony, cikkünk mottója szerzőjének alighanem vaskosan igaza van.

Egészen félelmetes, barbár dolgok törnek elő, hiszen mégiscsak arról volna szó, hogy egy egész világvallás került a vádlottak padjára. Nekünk, közép- és kelet-európaiaknak nem új a jelenség egyébként: pontosan ugyanazok a barbár babonák, keresztény hiedelmek, népi mítoszok kelnek életre az „iszlámmal” szemben, melyeket mi jól ismerünk a XIX–XX. századi antiszemitizmusból. Túl sok gyerek („túlnépesednek minket” – a XIX. századi zsidó családokban jóval több gyerek született, mint a magyarokban, a németekben, a lengyelekben stb.), elveszik a helyet a őshonosok elől, miattuk nagy a munkanéküliség (Le Pen: „ötmillió bevándorló – ötmillió munkanélküli”, vö. „numerus clausus”), elnyomják a nőket (a korabeli zsidó családoknál patriarchálisabb közösséget nehéz elképzelni), meg egyáltalán keletiek, büdösek, hülyén imádkoznak, mindenhova a saját templomukat akarják emelni (mecsetet vagy zsinagógát – az idők változnak), egyszóval: idegenek, akik idetelepültek, és szemmel láthatóan – a saját ostoba szokásaikkal együtt – itt is akarnak maradni. A mindenkori idegengyűlölet nyelve: melyet – akár a XIX–XX. századi antiszemitizmusét – az uralkodó osztály és szolgáló értelmisége egésze beszél.

Természetesen minden vallás vagy ideológia (végül is a „politikai iszlámot” úgy definiálhatjuk, hogy egy olyan politikai eszmerendszer, amely politikai-társadalmi meggyőződésének egy részét egy vallásból meríti – akár Európa összes keresztény-konzervatív pártja, már ha komolyan vesszük őket) részesíthető a lehető legkeményebb kritikában is, de azon nem árt elgondolkodni, hogy mi is kerül egészen pontosan célkeresztünkbe. Márpedig napjaink iszlamofóbiája sosem korlátozódik az iszlám vallás vagy a politikai iszlám objektív és racionális kritikájára. Sőt, inkább a valóság totális ignorálása jellemző.

Az első gyakorlati példánk még az iszlám fejkendő, az ún. foulard iskolai tiltása lehet 2005-ből. Érdemes felidézni mai korunkban, hogy az eredeti laicitás mindig magára a közintézményre vonatkozott, sosem annak használójára: egy apáca bemehetett egy minisztériumba, hiszen természetesen nem ez volt a lényeg : hanem az, hogy egy minisztérium nem lehet „katolikus”. Egyetlen hasonló szellemű, nem is törvényről, hanem minszteri rendeletről tudunk a XX. század elejéről: amikor militáns (szélső)jobboldali, ultramontán diákokat próbáltak katolikus jelképek tiltásával megfékezni az egyetemeken, de hát ez nem elvi, hanem nagyon is gyakorlati probléma volt, az iszlám mai helyzete vagy a kendőt hordó fiatal lányok aligha hasonlíthatók mindehhez...

A „republikánus iskola védelmével” ugyanaz történik, mint amit a laicitással, a világnézetileg semleges állammal kapcsolatban tapasztalhattunk: egy valaha progresszív elv korunkban az ellentétébe fordul. Valaha a mindenkinek egyenlő jogokat és lehetőségeket biztosító République – legalábbis elvben – saját univerzalizmusával az „alul levők” jogainak védelmét jelentette. Mára szimbólumává vált a külvárosok arab és muzulmán népessége iránti ellenséges érzületeknek. Sőt, mivel az „iszlám integrizmus” korrekt definíciója is hiányzik (láthattuk: végül is egy kendőt viselő fiatal arab lány is lehet az integrizmus veszélyes ágense), ezért egy intellektuális lejtőn elindulva azonnal eljuthatunk a kendőtől a burkán át az integrizmusig, az iszlám veszélyig, sőt egyenesen a terrorizmusig. És a lejtőn általában nincs megállás: a foulard-t hordó lány már nemcsak a világnézetileg semleges iskolát fenyegeti, nemcsak a laikus Köztársaságot, nemcsak a nemek közti egyenlőséget, hanem egyenesen civilizációs modellünk ellen intéz végzetes támadást. Márpedig ugye a civilizációk harcban állnak egymással, melynek persze az ötödik hadoszlopa az európai iszlám.

És persze a híres burkaügy. Ma Franciaországban a törvény tiltja a burka viseletét közterületen (tehát nemcsak közintézményekben, hanem az utcán is), megsértőinek pedig 750 eurós bírságot helyez kilátásba. Egyébként természetesen az egész politikai osztály „burkaellenes”: ki a köztársaság laicitása, ki a nők jogainak védelme, ki egyszerű iszlámellenesség miatt. Tény, ami tény: Franciaországban a burka viselése nemcsak hogy nem általános, hanem igen ritka jelenség, például az utcán lényegében sosem látni. A belügyminisztérium adatai szerint (egyébként érdekes emberi jogi kérdés lenne, hogy vajon a minisztérium hogyan és miért tartja ezt számon) 400 és 2000 közé tehető a burkát viselő nők száma a 63 milliós országban.

Lássuk be, van abban valami báj, hogy éppen azt kívánjuk bírságolni, akit rabságban tartanak, hiszen ezzel a logikával a nemi erőszak áldozatait is bírsággal lehetne sújtani... És persze a burka viselésének „kényszerítése” korántsem ilyen egyértelmű kérdés. A Le Monde vette a fáradságot, és egy szociológus hölgyet felkért, hogy legalábbis kérdezzen meg pár burkát viselő hölgyet – akiknek a szabadsága oly fontos számunkra, ellenben kíváncsiak nem vagyunk rájuk –, hogy miért viselnek burkát (l. Agnès de Féo: Derrière le voile. Le Monde Magazine, 30 janvier 2010, 16–21.). A kép jóval összetettebb, mint elsőre hinnénk: a kényszerítésnél szemmel láthatóan jóval nagyobb szerepet játszik a mély vallásos meggyőződés és persze a nagyon konzervatív morális beállítottság, sőt meglepő módon akár a női büszkeség is. Oum Alkheuiyr, a szenegáli származású (érdemes megjegyezni, hogy a franciaországi „bevándorlók” többségét alkotó maghrebiek körében gyakorlatilag nem létezik a burka, jóval jellemzőbb a hagyományosabb iszlámot követő fekete-afrikaiak körében: ez persze nem akadályoz meg senkit, hogy a burka és az „arabok” közé egyenlőségjelet tegyen...), de már Párizsban született hölgy fogalmaz a következőképpen: „Én nem egy darab hús vagyok, hanem egy nő: a nők igenis respektáltak az iszlámban, nem egyszerűen tárgyként kezelik őket, épp ezt a tiszteletet kapom meg a burkától. Eddig az volt az érzésem, hogy a férfiak tárgyként kezelnek, egy szexuális szerepre redukálnak, ma megtaláltam önmagamat. Talán kívülről nézve ez egy börtönnek tűnik, de valójában sosem éreztem annyira szabadnak magam, mint most.” Vagy Oum Aldina: „A burkának köszönhetően megtaláltam az erkölcsi rendemet: a burka azt jelzi, hogy a viselője erkölcsös és hívő életet él. A környezetemben sosem hallottam, hogy bárkit is a viselésére kényszerítettek volna, Franciaországban éppen elég intézmény létezik, hogy egy nő meg tudja védeni magát. Ha az apám vagy a férjem a viselésére kényszerítene, a rendőrséghez vagy egy emberi jogi szervezethez fordulnék. Franciaország szabad ország!”

Maga az „iszlám integrizmussal” nehezen vádolható Open Society Foundation hozta nyilvánosságra idén áprilisban azt a kutatását, amely a következőket állapítja meg: „a megkérdezettek nagyon nagy többségét semmilyen presszió nem érte, személyes megfontolásokból viselnek burkát. Sokuk esetében mind a szüleik, mind a férjük ellenezték ezt, mondván hogy »ez távol áll az iszlám szokásoktól«. A legtöbb esetben az érintett nők spirituális meggyőződésből (melyek ráadásul sosem egy radikális prédikátor vagy egy integrista mecset hatására alakultak ki) viselik a burkát, mely révén úgy érzik, hogy közelebb kerülnek Istenhez.”

Bizonyára sokunktól igen távol el ez a vallási, erkölcsi meggyőződés, de hát lehet az ilyesmit törvényben tiltani? Vagy másrészről: nem kéne feltenni a kérdést, hogy mi okozza az emberek tömeges fajhoz, rasszhoz, valláshoz való (egyébként távolról sem csak az iszlámra, hanem a kereszténységre és a zsidó vallásra és Európa minden népé­re jellemző) fordulását? Van ennek valami köze a tőkés rendszer mai tendenciáihoz és Európa reakciós fordulatához? Ha van, akkor beszéljünk erről, ne az obskúrus iszlámról, a laicitásról vagy a nők jogairól, mert ez egyszere undorító és nevetséges.

Még tavaly, a burkaviták kezdeténél, a bevándorlókra, az „iszlám fundamentalizmusra” zúduló össztűz idején, jött az újabb „botrány”. A francia szélsőbaloldali Nouveau Parti Anticapitaliste (NPA) nem átallott egy iszlám fejkendőt büszkén viselő hölgyet indítani a regionális választásokon. Mindenesetre rég volt ilyen egységben a francia politikai és médiaelit: a jobboldali Xavier Bertrand politikai manipulációról beszélt, a szocialista Aurélie Filippetti Marx újraolvasását ajánlotta az NPA vezetőjének, Olivier Besancenot-nak, a kommunista Marie-Georges Buffet-t „sokkolta az eset”, Le Pen pedig egy antikapitalistától igazán forradalminak azt tartaná, ha egy burkát viselő hölgyet indítana a párt. A legnagyobb lapok az NPA identitásának sutba vágásáról cikkeztek, a Libérationban pedig Annie Sugier (a nők jogaiért küzdő nemzetközi szervezet feje) egyenesen azt állította, hogy ezzel napvilágra került, hogy az NPA a legsötétebb iszlám diktatúrákkal, persze főként Iránnal vállal szolidaritást ebben a kérdésben. Nők jogai, a köztársaság laicitása, az iszlám közösség kialakulásának ellenzése – minden a porondra került.

Ilyen össztűz esetében általában esélytelenek az ellenérvek, még az is csak gúnyolódást váltott ki a megszólalókból, hogy a szóban forgó hölgy, Ilham Moussaïd kijelentette, hogy természetesen senki sem kényszeríti, hogy foulard-t hordjon, amúgy pedig „feministának és a laicitás hívének” tartja magát, éppen ezért politizál az NPA-ban. Valljuk be, meglehetősen kevéssé demokratikus és nagyon nem feminista azt állítani, hogy mi tudjuk az érintett hölgy helyett, hogy mit jelent számára a kendő, és hogy amúgy mit gondol a világról. Vagy hogyha feltételezzük, hogy mélyen alávetett és a világról semmit sem tudó nő, akkor vajon miért épp a teljesen esélytelen, antikapitalista, internacionalista NPA-t választotta, és miért tűnik az interjúiban egy igencsak emancipált, értelmes fiatal nőnek?

És valóban: egyrészről valóban elképzelhetetlen, hogy valaki egyszerre legyen feminista és iszlám kendőt hordjon? A kendő definiálja a viselőjét, vagy a viselője dönti el, hogy milyen jelentést tulajdonít a kendőnek? Az lenne a feminizmus, hogy megtagadjuk a hölgytől, hogy szabadon definiálja magát, és a foulard viselését éppen hogy harci fegyvernek fogja fel? Elképzelhetetlen, hogy valaki éppen azért kér helyet az iszlám tradícióban, hogy azt megszabadítsa a nőket elnyomó vonásaitól? Az NPA-t megvádolták azzal is, hogy azzal, hogy Moussaïdot úgy állították be, mint a „külvárosok jelöltjét”, azt akarták volna mondani, hogy a külvárosok »iszlámok, ahol a nőket kendő viselésére kényszerítik, az NPA pedig ezt támogatja«. Ez persze rémisztő ostobaság: láthattuk, hogy az érintett hogyan vélekedik a fejkendőről, másrészről Franciaországban nincsenek »arab negyedek«, de nincsen valamiféle iszlám különálláson alapuló multikulturális társadalom sem.

Másrészről: lehet valaki iszlám vallású és a laicitás híve? Természetesen igen: ehhez csak az kell, hogy ne tulajdonítson az iszlámnak felsőbbrendű szerepet, és ne erőltesse azt rá a társadalomra. Valószínűleg a probléma gyökere itt lehet: sokaknak egyszerűen felfoghatatlan, hogy lehetséges egyszerre iszlám vallásúnak és modernnek lenni. Ezzel persze az ördögi kör bezárul: így sosem lesz modern iszlám, tehát ki lehet jelenteni, hogy az „iszlámmal nem lehet együtt élni” Nyugat-Európa városaiban. Egyelőre itt tartunk: egy foulard-t hordó hölgy lényegében – nagyobb botrány nélkül – nem tud elindulni egy franciaországi választáson.

Mit mondhatnánk? Alighanem nemcsak nekünk szembeötlő, hogy nemcsak egy hit-, gondolkodásbéli, társadalmi és gyakorlati nézet- és szokásrendszer kerül itt célkeresztbe, hanem ahogy a klasszikus antiszemitizmus esetében, az ezeket a szokásokat vagy követő, vagy azokba egyszerűen beleszülető emberek! Ez megbocsáthatatlan még akkor is, ha igazunk lenne. Egy vallás bírálata lehet legitim, de ennek ürügyén a nép egy részének megbélyegzése sosem lehet az.

A XIX. század végi antiszemitizmussal való összevetés más, „szociális” szempontból is tanulságos lehet. Franciaországban a korban ugyanis az antiszemitizmus elsősorban szociális ügy volt: a célpontjai (a frissen bevándorolt romániai, litvániai, lengyel zsidók) kétkezi munkások voltak, „idegenek”, akik lenyomták a béreket, elvették a munkát a franciák elől, és így tovább. Azaz a kor bevándorlói, arabjai, törökjei, „pakijai”, feketéi. Az idegengyűlölet mindig is a frissen érkező szegényeket sújtja, mióta megszületett a »nemzet« fogalma. Hogy Franciaországnál maradjunk: a fővárosba érkező auvergne-ieket, bretonokat, olaszokat, lengyeleket, keleti zsidókat, spanyolokat, portugálokat, észak-afrikaiakat, feketéket. Igen, a rasszizmus mindig is a nép ópiuma volt.

És pár szó essen a mai európai antiszemitizmusról is, melynek ezen iszlám népesség lenne a hordozója. Egyrészt, ami kevésbé fontos: ma Európában a zsinagógák, zsidó temetők elleni támadások nem az „arabok”, hanem a neonácik művei. A rájuk mázolt szimbólumok neonácik, akik éppúgy utálják a mohamedánokat, mint a zsidókat (nem véletlen, hogy ma több iszlám temető meggyalázására kerül sor Európában, mint zsidóéra). Beszéljünk talán egyszer nyíltan: a mostani nyugati arab és fekete zsidóellenes érzületeknek a lehető legkevesebb közük van a klasszikus vagy a modern antiszemitizmushoz.

Ez az érzület elválaszthatatlan attól, ami ma történik Palesztinában. Európa arabjai azt látják, hogy a zsidók elnyomják, üldözik, minden emberi jogot félretéve megalázzák a palesztinokat, akiket – mindenki számára nyilvánvaló történelmi okok miatt – a testvéreiknek tekintenek. Ez még nem okozná a jelenlegi helyzetet, ha nem lenne mindenki számára egyértelmű, hogy a magukat a „zsidó közösség reprezentánsának tartó” (ami in facto annyit jelent, hogy a velük egyet nem értő zsidókat negligáló) európai zsidó szervezetek nem lennének az izraeli kormánypolitika egyszerű visszhangjai. Így az európai arab fiatalok némiképp joggal tesznek egyenlőséget Izrael állam elnyomó gépezete és a nyugat-európai zsidó közösségek között.

Jól tudjuk: ebben az ügyben a szavaknak komoly jelentőségük van. Ha Izrael úgy definiálja magát, mint „zsidó állam” (és ezt mindenki így is értékeli), akkor bizony a nüanszok komoly megértésére van szükség, hogy különbséget tegyünk többtucatnyi más állam zsidó diaszpórája és egy közel-keleti állam között, és hogy megértsük, hogy az itteni zsidók nem feltétlenül a magát minden zsidó országának nevező állam politikájának támogatói. És igen: a Nyugat-Európába az elmúlt évtizedekben többnyire paraszti sorból érkező, ma a reménytelen külvárosokban lakó arabok és afrikaiak nincsenek mindig birtokában ennek a képességnek. Igen, bizonyos némileg szofisztikált politikai tudásnak kell a birtokában lennünk, hogy azt mondhassuk: nem minden európai zsidó helyesli az izraeli politikát. Csak halkan mondjuk: ennek megszerzése annál is nehezebb, mert mintha a zsidó szervezetek nem kellőképpen hangsúlyoznák mindezt (nem beszélve a magán Izraelen belüli baloldali ellenzék szavának szégyenteljes elhallgatásáról). Még zűrzavarosabb a helyzet, ha szemrevételezzük, hogy napjaink európai szélsőjobbja egyre inkább az izraeli – kormányon levő! – (szélső)jobboldal támogatója (a Jobbik és a hozzá közel álló, akár megélhetési okokból fideszes sajtó, mint például a Magyar Hírlap, a nagy kivételek) a közös arabellenes platformon.

Az európai arabok és afrikaiak ilyetén leírt zsidóellenességét politikailag téves érzületnek bátran tarthatjuk, de semmiképpen sem hasonlítható mindez a múlt század vége vagy a harmincas évek faji antiszemitizmusához. Ha előbbi jellemzésére az ezerszer átkozott és terhelt (in extremo a holokauszttal) antiszemitizmus kifejezést használjuk, azzal nem leírunk egy jelenséget, hanem éppen hogy stigmatizálunk egy népcsoportot. Egy olyan váddal illetjük őket (hiszen ma végül is minden antiszemita mögött ott van Auschwitz árnyéka), amelyet semmiképpen sem érdemelnek meg, és melynek súlyosságával talán nincsenek is tisztában. De egyébként a helyzet még rosszabb: éppen azzal az antiszemitizmussal vádolunk még csak nem is egyéneket, hanem egész népcsoportokat, mely antiszemitizmus egy olyan rasszista nézetrendszer egyik összetevője volt, melynek ma éppen ők az áldozatai!

Nem kívánjuk tagadni, hogy mi azt gondoljuk, ez is mindennek a megbélyegzésnek a célja, hiszen ezzel két legyet ütnek egy csapásra. Egyrészt ütnek egyet a „bevándorlókon”, és persze mindenki antiszemita gyanúba keveredik, aki veszi a bátorságot, és melléjük áll, másrészt ellehetetlenítenek minden kritikát, amely Izrael állam jelenlegi politikáját illeti.

Három olyan egyértelműséget állítanak nekünk, amely a lehető legkevésbé egyértelmű: aki zsidó, Izrael támogatója, aki palesztin, az a „barbár integrizmus” híve, az európai arabok pedig mind „iszlámisták”. És persze mindezen szemfényvesztés különösen csaló eszköze, hogy nemcsak az iszlám vallás és az „integrizmus” közé tesznek egyenlőséget, hanem az európai iszlám és az olyan országok gyakorlata közé, ahol az iszlám államvallás. Hogyan lehetne ép ésszel összevetni például az iszlám nők helyzetét a laikus Franciaországban és mondjuk Szaúd-Arábiában ? Márpedig implicite éppen ez történik.

De ne tévedjünk: szegény zsidók és szegény muszlimok, hiszen mindez a legkeményebb politika, amelynek ők végső soron éppúgy játékszerei, mint mindenki más. A „bevándorlók”, Európa iszlám polgárai egy olyan kultúr- és politikai harc közepén találják magukat, melynek az ő ügyük noha talán leglényegesebb, de mégsem egyedüli eleme. Érinti mindez az európai egység lényegével, a külpolitikai kérdésekkel, a politikai-szociális problémákkal, azaz lényegében mindennel (ahogy az ilyen harcok esetében szokott lenni) kapcsolatos kérdéseket. A felülről jövő osztályharc jól ismert jelenségével van dolgunk, amelynek fő célja az alsó néprétegek megosztása, azaz az „osztály” helyett a „rassz” előtérbe helyezése. Igen, ha tetszik, ez a (poszt) fasizmus, hiszen ilyet tényleg a harmincas évek óta nem láttunk: a legszegényebb rétegek kerülnek a rasszista alapú szociális küzdelmek egyik oldalára. Van miért aggódni.

Magyarországon ezt senkinek sem kell bemutatni, hiszen ugyanez zajlik a cigá­nyokkal szemben. Ellenben a magyar provincializmus fullasztó légkörét jól mutatja, hogy hazánkban ezek a frontvonalak még csak fel sem tűnnek a politikai elit és a politizáló értelmiség jó részének: szimptomatikus, hogy a két legtájékozottabb, „legnemzetközibb” magyar újságíró (Seres László és Lovas István) olyan lapokba ír, amelyek amúgy igen távol állnak tőlük. A legkeményebben neokonzervatív, Bush-, Wilders-, Fallaci-párti, iszlámellenes Seres a nálánál azért jóval puhább, „baloldali” sajtóba, míg az Amerika-ellenes, Chavez-hívő, antiglob Lovas az atlantista, Likud-párti, a legkeményebb neokon politikát folytató Fidesz lapjának egyenesen tudósítója. Ezzel persze nem azt akarjuk mondani, hogy a Fideszt szabadságellenes intézkedéseiben példás kritikával részesítő Seresnek „oda” kéne írnia, vagy éppen Lovasnak „ide”, azaz a főleg honlapok formájában létező baloldali magyar sajtóba: utóbbiban egyébként Lovas – természetesen – persona non grata, hiszen gyakorló antiszemita. Ez egyébként azt is mutatja, hogy mennyire „antiszemita” ez a baloldal… Hanem éppen azt, hogy a magyar politikai frontvonalak mennyire provinciálisak, milyen meghatározóak és jól láthatóan többé-kevésbé érthetetlenek nyugati szemmel.

Hogy a szűken vett politikára is vessünk egy pillantást: valami hasonló játszódik talán most le az európai szélsőjobb generációváltása kapcsán, mint ami Magyarországon MIÉP–Jobbik relációban történt. A régivágású fasisztákat felváltják a negyvenes új posztfasiszták a maguk tematikájával (az európai szélsőjobboldali pártok, mivel „bevándorló”-ellenesek, ezért elsősorban nagyvárosi pártok, a Jobbik cigányellenessége inkább vidéken arat), de már egy olyan környezetben, ahol a régen sokkoló szavak a közbeszéd legitim részeivé lettek. Az európai szélsőjobboldalon az apák tradicionális antiszemitizmusa, rasszizmusa lassan átadja a helyét a fiúk és lányok iszlamofóbiájának, amely már nem egyedül a szélsőjobb megkülönböztető jegye. És persze a mérsékelt jobboldal kirohanásai az iszlám jelenlét ellen lényegében elfogadhatóvá, legitimmé teszik a szélsőjobb gondolkodásmódját, hiszen maga a jobboldal sem igen gondol mást.

Ne tévedjünk, jobboldali politikusaink a „multikulturalizmus végéről” elhangzó litániái semmi mást nem jelentenek, mint hogy „elegünk van az arabokból, törökökból, pakisztániakból és a többi”. Az iszlám jelenlétet vagy a minden bizonnyal végveszélyben levő nemzeti identitást mindenütt a mérsékelt jobboldal tette központi témává (ahogy nálunk a „cigánybűnözés” a Fidesz-sajtóból hömpölyög), a tragikus eredmények jól látszanak. A szociális állam lebontásán ügyködve, a válság és a válságkezelés tragikus következményeit látva, a multikulturalizmus végéről papolva könnyes szemmel keseregni az „elfogadhatatlan eszméket hirdető” szélsőjobb előretörésén, a legjobb indulattal is példátlan cinizmus.

Franciaországban a helyzet még paradoxabb, hiszen itt sosem volt multikulturális társadalom! Franciaországban az iszlám különállásán alapuló multikulturális társadalom vagy valódi mohamedán tömegkultúra nem alakult ki: a külvárosi fiatalok szemében egy rapénekes összehasonlíthatatlanul fontosabb szereplő, mint egy imám. Ha van a külvárosoknak sajátságos kultúrájuk, az nem egy mohamedán valami, hanem a fogyasztói társadalom tömegkultúrájának egy speciális formája. Reak­ciósainknak azonban mit sem számít, hogy a francia republikánus-univerzalista integrációmodell éppen ellentéte a brit multikulturális modellnek, hiszen nekik valójában mindenfajta „kevert” társadalommal gondjuk van. Persze a szélsőjobb új vezére, Marine Le Pen sem ügyetlen politikus: ma már nem egyszerűen az iszlámot, az arabokat vagy a bevándorlást bírálja, hanem az állam laicitásáért száll síkra. Míg Sarkozy Franciaország majd minden katedrálisában elmondja, hogy Franciaországnak keresztény gyökerei vannak (ki hitte volna!), addig Le Pen a laikus Köztársaság republikánus védelmezőjeként tűnik fel! Mindkét esetben persze ugyanarról van szó: az iszlám nem európai, nem francia, semmi keresnivalója az országban. De mindenesetre azzal, hogy Le Pen nem közvet­lenül az iszlámot támadja, hanem a laicitást védelmezi, lényegében „demokratikussá” tette a xenofóbiát. Merci, Monsieur Sarkozy!

Egyébként manapság a francia belügyminiszteri posztnak amúgy is úgy látszik, hogy elengedhetetlen kellékévé válik az arabgyűlölet: Sarkozy elnöknek azt a bravúrt sikerült teljesítenie, hgy ötéves ciklusa alatt immár második belügyminiszterét fogják „rasszista gyűlöletkeltés” miatt perbe. Az első fokon már elítélt Brice Hortefeux esetét elmeséljük, mert annyira gyomorforgató: a nagy kormánypárt, az UMP nyári egyetemén játszódik a jelenet, ahol ugye a politikusok „érintkeznek” a tagsággal, és egyáltalán: tréfásak és lazák. Hortefeux beszélget az UMP fiataljaival, akik bemutatják neki egy arab társukat: „Ő nem olyan – mondják nevetve –, eszik disznót, sőt sört is iszik.” A miniszter hasonlóan vidáman válaszol: „ha egy van belőlük, ça va, ha többen vannak, akkor kezdődnek a problémák.”

Nevetnek.

Hortefeux egyébként korábban „bevándorlás- és nemzeti identitásügyi” miniszter volt ezzel a kifinomult mentalitással – szóval az európai jobboldal sem megy a szomszédba, ha tahóságról van szó (most a kormányon levő, belügyminisztert adó olasz Északi Li­gáról ne is beszéljünk, ahol az épülő bolognai mecset területét a volt miniszter, Roberto Calderoli szentségtelenítette meg egy disznó ottani legeltetésével).

Hortefeux utódja (aki immár egyben felügyeli a bevándorlást és belügyminisztériumot) Guéant egyébként ehhez képest egy talpig úriember. Igaz ugyan, hogy olyannyira elszaporodtak az iszlám- és bevándorlásellenes ki­szólásai („túl sok a muzulmán, amely problémákat okoz, olyannyira, hogy a franciák már nem érzik otthon magukat az országukban” stb. stb – mindenkinek ismerős lehet a lemez), hogy Marine Le Pen már „tiszteletbeli FN-taggá” nyilvánította, és persze nem nehéz – elnöki – politikai stratégiát látni ebben az egész dologban.

De nem akarunk úgy tenni, mintha itt egy a szélsőjobboldallal összejátszó „jobboldalellenes” cikket írtunk volna: az említett jelenség nem új és nem is különleges, a válságban a liberalizmus autoritárius fordulata ezerszer leírt jelenség, régi, mint az országút. Noha persze Magyarországon a hangsúlyozása távolról sem felesleges.

Amit mi akarunk mondani ezen túl, az inkább az, hogy éppen az olyan szörnyen nyomasztó ebben az egészben, hogy a valaha progresszív irányzatok (antiklerikalizmus, republikanizmus, feminizmus stb.) váltak az elnyomás, a megbélyegző iszlamofóbia eszközeivé. Nyugat-Európáról beszélünk, de hát a magyar sajtóban sincs ez másképp: ahogy jól tudjuk, hogy az antiszemitizmushoz sem kellenek zsidók, úgy persze az iszlámgyűlölethez sem szükségeltetnek feltétlenül arabok.

A baloldal, láthattuk mintegy „republikánus” alapokon, lényegében nem nagyon mond mást, mint a jobboldal nem-rasszista része: integrálódjatok (ha már itt vagytok), dolgozzatok, vegyétek fel az itteni szokásokat, aztán majd az iskolarendszer meg a citoyen-tudat megsegít titeket. Hát éppen a République-nek ez a szociális oldala tűnt el. A szakszervezetek fehér, állami alkalmazott „osztályönzése” (mely éppúgy sújtja egyébként a színes és a kelet-európai szubproletariátust) a lehető legaggasztóbb fejlemények egyike – és persze szintén válságtünet. Sőt, csak nagyon halkan mondjuk: a szélsőbaloldal sem teljesen mentes mindettől.

Tipikus példája mindennek magyarul a szintén európai kitekintéssel bíró Hegyi Gyula amúgy nyilvánvalóan jó szándékú cikke (Színes Európa, Népszava, 2011. május 20.): milyen aranyosak a kis feketék, ahogy hollandul miséznek egy brüsszeli templomban. Velük nincs is baj. Az ilyen típusú érveléssel azonban annál több: talán ideje lenne belátni, hogy a gyakran több generáció óta velünk élő „bevándorlók” (az alapvető logika is azt követelné, hogy „második generációs bevándorlókról” ne beszéljünk: nem vándoroltak ők be sehova), nemcsak hogy velünk élnek: ők is itthon vannak.

Egyszer láttunk egy francia tévéműsort, ahol a folyamatosan a „frissen Franciaországba jöttekről” értekező (az országban a hetvenes évek közepe, a liberális Giscard d’Estaing óta nincs igazi, tömeges bevándorlás) valaki feltette a kérdést a műsorban szereplő arab fiatalembernek:

„Te például honnan jöttél Franciaországba?”

A válasz: „Én az anyám hasából, hát te?”

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges