Halmai Gábor

Nyomtatóbarát változat

Nem tudom, miért Örkény István ismert egypercesének címe jutott először eszembe e sorok írásakor. Talán azért, mert a nácik dr. Ádám Györgyöt is meg akarták ölni, mint dr. K. H. G.-t (K. Havas Gézát), de az ő esetében ez nem sikerült nekik. Sőt, erkölcsi, intellektuális és szakmai fölényével ő győzte le a mai magyarországi nácikat, még akkor is, amikor pert vesztett ifj. Hegedűs Lóránt vagy kiadója, Metes György, vagy akár az őket felmentő bírák ellen. A Holokauszt Emlékközpont értesítése szerint három hónappal 90. születésnapja előtt, 2011. június 18-án elhunyt dr. Ádám György ügyvéd, holokauszt-túlélő, a SOTE nyugalmazott egyetemi tanára, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának tiszteletbeli egyetemi tanára, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége jogtanácsosa és elnökségének volt tagja. Ebben a korban nem szoktak váratlan halálról beszélni, mégis én, aki fiatalkorom óta ismerhettem, úgy gondoltam, az a folyamatos harc a világ és hazája igazságtalanságai, jogtalanságai ellen, amit élete utolsó percéig nem adott fel, örök életűvé teszi. Legalábbis amíg az igazságtalanság és jogtalanság fel nem adja. (Édesapám, aki két hónappal volt fiatalabb nála, és együtt voltak munkaszolgálatosok Galántán és Turja-Remetén, 2004-ben, a betegség első komolyabb támadásakor feladta, mert nem akarta újra megélni, amit egyszer már túlélt. Ő már a MIÉP szalon-nácizmusával szemben is tehetetlennek érezte magát, az igazi nácik, a Jobbik és a Magyar Gárda népszerűségét valóban nem tudta volna elviselni.) Gyuri bácsinak viszont, úgy tűnt, mintha egyre több erőt adott volna a küzdelem maga is. Családja kifejezett kérése ellenére még komoly betegen is elment az utolsó tárgyalására, mondván: „több év küzdelem után nem hagyhatom cserben az általam képviselt felperest.” Nyilván nem gondolta, hogy ezzel sok későbbi potenciális felperest, és persze családtagot, barátot, kollégát és tisztelőt hagy itt örökre. Szakmai tudása és a jogállami elvek iránti elkötelezettsége nemcsak a hozzá hasonló holokauszt-túlélőknek, hanem az orvosi műhibaperek, a hálapénz áldozatainak, az otthonszülés szabadsága, a betegjogi képviselők intézménye támogatóinak is hiányozni fog.

Kevés ember mondhat magáénak ilyen szerteágazó és minden területen kiemelkedően sikeres életpályát. Mégpedig úgy, hogy aktivitása nyugdíjazása után nem csökkent, hanem új területekre terjeszkedett ki. Aktív éveiben megbecsült tudós és egyetemi oktató volt, aki megszerezte a saját erőből elérhető legmagasabb tudományos fokozatot, a tudomány doktoráét, és a legmagasabb oktatóit, az egyetemi tanárit, utóbbit nem is csak egy egyetemen. De oktatói munkája kiterjedt a filozófia területére is. Jól emlékszem még, fiatal középiskolásként milyen érdeklődéssel hallgattam filozófiatörténeti előadásait. De később, gyakorló ügyvédként sem szűnt meg oktatni például a bírákat a formális logika elemi szabályaira. Merthogy nyugdíjba vonulását követően, 1991-ben ügyvédi irodát nyitott, amely elsősorban az orvosi műhibaperek akkor még alig ismert területére szakosodott. Ő volt az első, akinek sikerült ilyen pereket megnyernie a mundér becsületét védő, ezért gyakran – ahogy egy írásában fogalmazott – „nem elfogulatlan” orvosszakértői véleményekkel szemben. Nyilván lehetetlen lenne kimutatni, de valószínű, hogy az a félelem, ami a Gyuri bácsival szembeni esetleges pervesztés miatt sok orvosban kialakult, további műhibákat akadályozott meg. Azt sem tudjuk, hogy következetes és elszánt harca az orvosi hálapénz, a paraszolvencia ellen, hány betegnek segített elkerülni megalázó helyzeteket, de az egészen bizonyos, hogy a betegjogi képviselői rendszer elterjedése, amelynek a Szószóló Alapítvány kurátoraként egyik kezdeményezője volt, sokat javított a betegjogok magyarországi helyzetén.

2001-ben saját magát képviselte, amikor beperelte a Magyar Igazság és Élet Pártját és annak akkori alelnökét, ifj. Hegedűs Lórántot, a MIÉP XVI. kerületi szervezetének Ébresztő című lapjában az országgyűlési képviselő által Keresz­tyén magyar állam címmel írt cikkéért. A kerület postaládáiba bedobott lap első oldalán közölt írás – többek között – a következő kijelentéseket tartalmazta: „Rekeszd ki őket! Mert ha nem teszed meg, ők teszik meg veled! Erre figyelmeztet minket ezer év kínja, meg­rabolt és ezerszer kifosztott hazánk ama »magasban« mégis meglevő öröksége és nem utolsó sorban Ramallah kődobáló fiai.” Felperesként úgy ítélte meg, hogy Hegedűs írása sérti az ő személyiségi jogait, akit a német és magyar nemzetiszocialisták annak ellenére zsidóként kezeltek és rekesztettek ki, hogy ő magát nem tartotta annak.

Életének folyamatos kirekesztés közepette zajló időszakáról így ír a keresetlevélben: „Jómódú budapesti polgári családban születtem 1921. szeptember 21-én. Apámtól és anyámtól soha – egyetlen szóval – sem hallottam, hogy zsidók (izraeliták) lennénk, és én is – mások véleménye szerint – zsidó. A vallás (keresztény, zsidó, mohamedán stb.) a családban szóba sem került. Semmiféle vallási ünnepet nem tartott a család, sem zsidó, sem keresztény ünnepeket, még a karácsonyt sem. Semmiféle istenről soha nem esett szó. 1927-ben írattak be szüleim a Deák téri evangélikus elemi iskolába. Ott hallottam először, hogy én »izraelita« vagyok, és máshova kell járnom hittanra, mint a többi osztálytársamnak. [...] Egyszer a padtársam a nyakában lévő nyakláncon lógó keresztre feszített Jézusra mutatva azt követelte, hogy csókoljam meg a lábát. Én ezt megtagadtam, mire elkezdett kiabálni: »az Ádám nem hajlandó megcsókolni a Jézus Krisztus lábát.« Ezt követően 15-20 osztálytársam nekem esett, ütöttek, rúgtak, letepertek, összetépték a ruhámat, véres sebeket ejtettek az arcomon, a lábamon, kiütötték egy fogamat, több sebből véreztem. [...] Már érettségire készültem, amikor a Darányi kormány 1938. április 8-án benyújtotta a képviselőház közjogi és igazságügyi bizottságának az első zsidótörvényt, a XV. törvénycikket. Ez már mutatta a lakosság közhangulatát. 1938 áprilisában a Hősök terén szentmisét tartott Pacelli bíboros (néhány hónappal később XII. Pius pápa néven a Vatikán trónjára lépett) és Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás, több ezer hívő részvételével. A rendre ezüstsisakos rendőrök vigyáztak. Én a reálgimnáziumból hazafelé mentem a Hősök tere mellett a Szépművészeti Múzeum melletti járdán. Ott elmenve hallottam a bíboros szentbeszédét, amelyet hangszórókon magyarra fordítottak. Mikor oda értem, hallottam, hogy a bíboros szerint Hitler helyesen jár el, amikor minden eszközzel üldözi a zsidókat, hiszen a zsidók bűne megbocsáthatatlan, minthogy keresztre feszítették Jézus Krisztust. Amint ott elhaladtam, egy fiatal fiú felkiáltott: »ott is megy egy zsidó«. Ezt követően kb. 15 fiatal nekem ugrott, össze-vissza vertek, letepertek és rugdostak, súlyos sérüléseket szenvedtem. Az ezüstsisakos rendőrök  – látva az eseményeket –  nem avatkoztak be, hagyták, hogy súlyosan véresre verjenek. Ekkor otthon ismét orvost hívott anyám és kezeltek, mert nyolc napon túl gyógyuló sebeket szenvedtem. A múlt század 30-as éveiben sportoltam, különösen jól teniszeztem. Mint I. osztályú teniszezőt, rábeszéltek, hogy végezzek teniszbírói tanfolyamot. A 15 órás tanfolyamot elvégeztem, és teniszbírói vizsgát tettem. Amikor a bírói testület elnöke kiosztotta a teniszbírói igazolványokat, én nem kaptam, az elnök közölte, hogy zsidó nem lehet Magyarországon teniszbíró. Ez 1940-ben történt, amikor már kihirdették a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról szóló 1939. évi IV. törvénycikket. Egyetemre a numerus clausus 6%-os zsidótörvény folytán nem vettek fel, és ezért szakképzetlen segédmunkásként dolgoztam 52 fillér órabérért a Frich és Doktor faárugyárban a Bulcsu utcában 1940 márciusáig. Ezt követően letettem az autóvezetői vizsgát, és ettől kezdve nagyapámnak  – aki gyártulajdonos volt –  egyik teherautóját vezettem 1942. október 4-ig. 1942. október 5-re behívtak »sárga karszalagos« munkaszolgálatosnak a IX. kmsz.-be Galántára, ahonnan néhány nap múlva tehervagonokban kiszállították a századot az Ungvár melletti Turja-Remetére. Mint munkaszolgálatos, mostoha körülmények között  – a saját magunk által a hegyoldalba vájt »barak« elnevezésű odúkban –  laktunk (egy ilyen »szálláson« 18-an). Minthogy saját ruhánkat kellett hordanunk, az egyik munkaszolgálatosnak  – aki nagyon szegény családból származó fiú volt –  szétszakadt a bakancsa, és rongyokat kötött a lábára, ebben járt napokig a –20 fokos télben. Egy nap már nem bírta tovább, megszökött a táborból, hogy valahonnan bakancsot szerezzen. Budapest környékén valahol elfogták a tábori csendőrök, és a Margit körúti Katonai Bíróság elé állították mint szökevényt. Golyó általi halálra ítélték, amit a század előtt hajtott végre a keretlegénység. A munkaszolgálatos utolsó kívánsága   – főbelövése előtt –   az  volt, hogy kapjon egy csajka mákostésztát (azon a napon éppen mákos tészta volt az ebéd). Az agyonlőtt halott előtt a munkaszolgálatosoknak el kellett vonulni, és mindenkinek kötelező volt vérző fejét megnézni, aki nem nézett oda, arra Szántó szakaszvezető nádpálcával többször ráütött. [...] Szüleim akkor már gettóban, egy sárga csillagos házban laktak az Amerikai úton. Tőlük tudtam meg, hogy Ádám István öcsémet  – aki akkor 18 éves volt, de már 15 éves kora óta a Pázmány Péter Tudományegyetem Természettudományi Kara Matematikai Tanszékén tanított, mint Fejér Lipót matematika professzor tanársegédje –  deportálták, és Ádám András öcsémet (aki csellóművész volt) szintén elvitték a Visegrádi utcába egy zsinagógába. Én beszöktem a zsinagógába, megtaláltam András öcsémet. A zsinagógából nyilasok és csendőrök kísértek az óbudai téglagyárba, ahonnan néhány nap múlva szintén nyilasok és csendőrök gyalog  – géppisztolyukat reánk fogva –  kikísértek a Józsefvárosi pályaudvarra, ahol tehervagonokba vezényeltek bennünket (90 személy volt egy vagonban). Az ajtókat kívülről reánk zárták, és három napig »utaztunk« Kőszegre. Ha valakinek kis vagy nagy szükséglete volt, azt felemelték a kis ablakhoz, ahol azt »elvégezhette«. Naponta egyszer kaptunk enni egy híg levest és egy darab száraz kenyeret. A kőszegi sörgyárban  – a téli időjárás ellenére –  sátorszerű, henger alakú, papírmassé sátrakban »laktunk«. Egy »sátorban« kb. húszan. Árokásás volt a »munkánk«, amit 14 órában végeztünk SA katonák (barna inges pártszolgálatosak voltak) és nyilasok »felügyelete« mellett. A katonák és nyilas pártszolgálatosak rendszeresen ütlegelték azokat, akik nem dolgoztak »szorgalmasan«, így öcsémet is rendszeresen ütötték. A táborban sok volt a halott kihűlés, éhhalál, gyógyíthatatlan sebek, lelki egyensúly teljes elvesztése következtében. 1945 február végén felállítottak a kőszegi deportáló lágerben két »gázkamrát« (sátrak voltak, amelynek nyílásait betömték és beragasztották). A haldoklókat a gázkamrában »elgázosították«, és a halottszállító deportáltak a »halottgödörbe« dobták, amely állandóan tele volt halottakkal. Mikor már a front nagyon közel volt Kőszeghez (hallani lehetett a frontvonalon a lövöldözést), akkor menetsorokba állítottak minket, és gyalog elindultunk Mauthausenbe. Én állandóan András öcsémet támogattam, akinek akkor már mind a tíz lábujja lefagyott és levált a lábáról. Minthogy nem tudott tovább menni, egy lovasszekérre lökték. Másnap tudtam meg, hogy agyonlőtték. Ekkor érkeztünk Grazba, ahol a Lager Libenauban tartottak bennünket fogva. Minthogy öcsém halála miatt már nem volt értelme, hogy tovább maradjak a lágerben, a kerítés alatt átbújva megszöktem. [...] Sopronban kiújult a flecktífuszom, és még egy hónapig feküdtem kórházban, majd Budapestre utaztam, találkoztam szüleimmel, és megtudtam, hogy Ádám István öcsémet egy német deportáló lágerben agyonverték és meghalt.”

Az ifj. Hegedűs Lóránt uszító tartalmú írásának az alapján indított másik két személyiségi jogi ügyben a bíróságok minden szinten elutasították a kereseteket, mégpedig mindkettőt azon az alapon, hogy ifj. Hegedűs személy szerint nem az általa nem ismert felpereseket akarta kirekeszteni, márpedig – érveltek a bírák – „a személyhez fűződő jogokat személyesen kell érvényesíteni”. Ugyanakkor Ádám György ügyében az elsőfokú bíróság helyt adott a kérelemnek, mondván, hogy a személyiségi jogok személyes érvényesíthetősége annyit jelent, hogy egy adott személyt ért jogsérelemért egy másik, sérelmet nem szenvedett személy nem perelhet, de sérelmet szenvedhet olyan személy is, aki nincs megnevezve a kifogásolt közleményben, sőt olyan is, akit a sértő nem is ismer. Mindmáig ez az egyetlen ítélet Magyarországon, amely elismeri egy közösség tagjának személyiségi jogi igényét a közösségét ért személyiségi jogsértésért. Az alperes fellebbezése folytán eljárt Fővárosi Bíróság azután visszatért az állandóan követett gyakorlathoz, és megváltoztatta a „renitens” első fokú bíróság ítéletét, elutasítva a keresetet. (Később a szocialista–liberális kormány, érzékelve a bíróságok téves törvényértelmezésből származó elutasító gyakorlatát, módosította a Polgári törvénykönyvet, amit azonban Sólyom László köztársasági elnök kétszer is megvétózott, az Alkotmánybíróság pedig a második vétót követően a mai napig nem döntött az ügyben.)

Ádám György ezekben a perekben tudatosan sohasem kért vagyoni elégtételt sem a maga, sem az általa képviseltek számára, mert még a látszatát is el akarta kerülni annak, hogy a pereskedés motívuma anyagi előnyszerzés. Arra akarta rákényszeríteni az államot, hogy egyszer s mindenkorra védje meg polgárait mindenféle kirekesztéstől, illetve visszamenőlegesen ismerje el saját felelősségét, és legalább utólag, szimbolikus jogi aktussal kérjen bocsánatot a magyar állam tevékeny közreműködésével deportáltak és megöltek hozzátartozóitól. Ahogy azt tette élete utolsó ügyében egy hetvenéves zsidó asszony képviseletében, aki a dachaui haláltáborban veszítette el édesapját.

Atyai barátként és jogász kollégaként Ádám György gyakran tisztelt meg azzal, hogy egy-egy keresetlevél, fellebbezés benyújtása előtt felhívott, vagy meghívott magához irodaként is szolgáló lakásába, mert akármilyen határozottnak és kérlelhetetlennek tűnt is a tárgyalóteremben, nem tartotta magát tévedhetetlennek. Nem értettünk mindig mindenben egyet, de kevés olyan emberrel találkoztam, mint ő, akit az igazság mindenáron való keresése és érvényesítése hajtott minden cselekedetében. Élete szerencsétlensége, hogy ebben a magalkuvást nem tűrő harcában a jog és annak alkalmazói inkább akadályozták. És sajnos nemcsak a XX. század jogtalanságai közepette, amiből bőven kijutott neki, hanem a jogállaminak mondott igazságszolgáltatás időszakában is. A bírói függetlenségnek az új alkotmánnyal elénk vetülő elvesztése közepette egyre nagyobb szükség lenne Gyuri bácsira. Hiányozni fog.

• Búcsú

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges