Karátson Gábor

Nyomtatóbarát változat

Hát kedves Monika, nincs-e igazam, ha annyira utálom a gépkocsikat? Most képzeld el, nem tudom lehet-e most ilyesmiről szó, hogy elképzelj valamit, tudatlanságban van efelől az ember, de azért így mondom, így mondjuk, elvégre ezek szavak, mondatok, s beszélni így beszél az ember, mindenképp Hozzád beszélek vagy mi, ha érted mire gondolok: szóval hogy térdelek a padlón, egy ilyen fekete akvarellt festegetek éppen, akvarellt csupa feketével, illusztrációt egy folyóiratnak, Bősnél immár két turbina is megkezdte a próbaüzemelést. Most éppen ez megy, megint ez a vízlépcső-dolog, kis híján föl is hívtalak ez ügyben csütörtökön (ma hétfő van megint), valamiben segítsetek, de aztán gondoltam, áh, nem zavarlak. Minden a lehető legrosszabbul áll, valahogy semmi sem sikerül abból, amibe 1988-ban belefogtunk, azt sem tudom hol áll a fejem, s erre most végképp nincs időm, búcsúzót írni, pont Neked.

Mert ahogy térdelek a padlón csöngeni kezd a telefon, s én szitkozódva megyek oda, mi az már megint, hagyjanak békén engemet. Havas Fanny van a telefonban. Azt mondja:

– Nem tudom tudja-e, hogy a Víg Monika meghalt.

Mindig adtál ilyen munkákat nekem. Máskor sem mindig épp örültem. Elfárad lassan, hiába, az ember. Csináljak ezt, csináljak azt. Csináltuk együtt azt a Fidesz Akadémiát. Nemrégiben is még össze kellett állítanom a magam részét ahhoz a Fidesz Akadémia könyvhöz. Hogyan éljük túl a XX. századot? Hát ez a bökkenő. Nem is, hogy egyáltalán halandók vagyunk, hanem – ez a XX. század nem nagyon kedvezett nekünk. Most megpróbálom megfogni a könnyebb végénél a dolgot, a dolog egyszerűen így kijön. Annak a könyvnek a végén ott van az én cikkem a Magyar Nemzetből, 1990. április 9-éről: „Egyéves a Fidesz Akadémia”. – Egy ilyen szép lány. Majdnem hogy beleszeret az ember, de persze nem erről van szó, nem erről. Meg nem is a politika volt még, akkor, az a dolog.

Abban a cikkben a harmadik bekezdés: „Valamikor tavaly januárban, sőt talán még 1988 decemberében lehetett, hogy fölhívott Víg Monika a Fidesztől. Akkor még ismeretlenül, hogy tartanék-e majd előadást a Fidesz Akadémián.” – Stb.

Most jön a mikrofilológia. Szóval, te most már tudod miről beszélek, hülyéskedünk tovább. Ez eredetileg így folytatódott: „Akkor még ismeretlenül; de már a hangja is mindjárt oly szimpatikus volt.” Ezt aztán kihúztátok. Ha jól értettem, Te magad. De azért nem ment ez olyan egyszerűen, s ez a nem egyszerű, ez volt a hülyéskedés. Hogy nézne az ki, hogy a könyv szerkesztője, © Víg Monika, benne hagy önmagáról egy ilyen mondatot, mondtad komolykodva. Hagyd benne, mondtam én. Ezen akkor sokat nevettünk, ezen a félmondaton. Kihúzzuk, ne húzzuk ki.

Itt a könnyű megoldás, ezt én most visszacsinálom. Kihúztad, visszaírom. Nyilván mindenkinek az jut Rólad eszébe: az a mély hang. Mély, búgó hang, de ez meg már megint nekrológba nem illik, meg hát, különben is. Nagyon is heves érdeklődést váltott ki az emberből a hangod. Nyilván nem volt nehéz rávenned a többi előadót sem az előadásaikra.

Nem komoly műfaj ez, ilyenkor mindjárt valamit írni. „Sugárzó, örökké tevékeny lénye”, ilyesmiket.

Hogy mi van azzal, aki meghalt? Az élet élet, a halál halál, a poézis meg poézis. Ezeket nem lehet így keverni.

– Úr Jézus – ilyesmit motyogtam csak Havas Fannynak is a telefonba. A régi halottaimról is csak évtizedek múltán jutott eszembe, néha, egy rövid bekezdés. Nem fogom megkísérelni, hogy most kimondjalak. Mi vagyok én. Volt egy ilyen közös nagy nemtudommi, amiben sokan benne voltunk. Maradok a hangodnál, Monika.

• Búcsú