Nyomtatóbarát változat

Pető Iván

Az elmúlt két év tanulságai és történései megfogalmazhatóak úgy is: megkérdőjelezhető-e a két évvel ezelőtt meghirdetett ellenzéki politikánk, az, hogy alkotmányos kereteken belül kívánunk politizálni. Vállalhatjuk-e továbbra is ennek hátrányait? Mert hátrányai jócskán vannak. Nem igaz, hogy ma csak a kormányzati szerep nehéz, az ellenzéki szerep legalább olyan nehéz. Hiszen hányszor halljuk azt, ha ilyen – ahogy szokták mondani – kutyaütő a kormány, akkor miért hagyjuk, hogy hatalmon legyen; ha ilyen rosszul él a magyar társadalom, akkor miért hagyjuk, hogy ilyen rosszul éljen, miért nem teszünk már valamit? Mi tudjuk, nem tehetjük meg, hogy demagógiával, megvalósíthatatlan ígéretekkel vállaljuk a jogosan elégedetlen társadalom bizonyos követeléseit. Egy olyan kormány van hatalmon, amelyik szociális piacgazdaságot ígért, de ehelyett még a rendelkezésére álló rendkívül szűk lehetőségekkel sem próbálja hatékonyan a szociális problémákat kezelni. Nyilván egy ellenzéki pártnak nagy önmérsékletet kell tanúsítania, hogy állandóan számon tartsa azt, hogy melyek azok a szociális problémák, amelyek a kormány rossz politikájából következnek, s melyek azok, amelyek az ország helyzetéből adódnak.

De említhetném a szakszervezetek ügyét is. Két évvel ezelőtt nem gondoltuk azt, hogy egy olyan kormány kerül hatalomra, amely a munkavállalói érdekképviseleteket kellemetlen és kiiktatandó intézménynek tekinti. Most a parlament elé fog kerülni egy szakszervezeti választási törvény, amelyről, ha Antall József kedvenc formulájával élnék, azt mondanám: annyira ravasz a kormány, hogy ezzel akarja a szakszervezetek egységét megteremteni. Olyan törvényt terjeszt a parlament elé, amivel végre sikerült az MSZOSZ-t, a Ligát és más független szakszervezeteket egységesen a kormány ellen felsorakoztatni. Megváltozott a helyzet az SZDSZ ellenzéki politikája számára azért is, mert a koalíció támogatottsága alapvetően megváltozott. Itt nem a legitimitás kérdéséről van szó. Természetesen ma is érvényes a ’90-es választás eredménye. De nyilvánvaló, a demokrácia működése szempontjából alapvető probléma, hogy azok a választók, akik ’90-ben erre a kormánykoalícióra szavaztak, nem érzik már a sajátjuknak a kormányt. És nemcsak azért, mert szociális és gazdasági illúziók is kísérték ennek a kormánynak a támogatottságát ’90-ben; nemcsak azért, mert ez a kormány sok mindent ígért, amit eleve nem lehet betartani – de sokan voltak, akik elhitték –, hanem azért is, mert az MDF ma már politikai arculatát tekintve sem az a párt, amelyet a választók támogattak. Ugyancsak nem lehetett tudni, hogy Magyarországon a törvényalkotás úgy zajlik, ahogy zajlik. A demokratikus rendet nemcsak a törvények betűje tartja egyben, hanem a demokrácia szelleme is, a demokrácia hagyományai, a demokrácia szokásai és a demokratikus rendet fönntartó törvények szellemisége is. Magyarországon, amit a törvény betűje lehetővé tesz, de szemben áll a demokrácia szokásaival, azzal ez a kormányzat él és visszaél. A törvény szelleme, a törvénykező szándéka teljesen egyértelmű volt abban pl., hogy mi a köztársasági megbízott feladata. Miután nem épültek be a törvénybe megfelelő garanciák, nem volt az ellenzék, ha tetszik, eléggé gyanakvó, és nem is volt hatalma természetesen, hogy a gyanakvását beépítse a törvényekbe, a kormánykoalíció a köztársasági megbízottak intézményét átformálta. Ugyanez áll a bírói kinevezési ügyre. Senki előtt, aki ebben a törvényben bármilyen szerepet is játszott, nem volt kétséges, hogy mit jelent a véleményezés. Mégis a törvény betűje nem adott elég garanciát arra, hogy az igazságügy-miniszter a demokratikus szokásokkal ellentétben ne értelmezze át ezt a törvényt. Ezek után az ellenzék csak olyan törvényeket támogathat a magyar parlamentben, amelyek betű szerint, tételesen is tartalmaznak garanciákat olyan részletkérdésekben is, amelyeket egyébként normálisan működő demokráciában nem kell rögzíteni. Ezeknek a dolgoknak nemcsak politikai, hanem kellemetlen gyakorlati következményei is vannak.

Beszélhetnék arról is, hogy egy olyan koalícióval van dolgunk, amely nem képes a munkáját megtervezni. Beszélt Hack Péter arról, hogy több mint 90 törvényt kíván a kormány a parlamenttel megtárgyaltatni, és ez abszurdum. Kevésbé esett szó arról, hogy milyen minőségűek ezek a törvények. Hogy olyan törvények kerülnek a parlament elé, amelyek teljesen előkészítetlenek. Ezeket a törvényeket a képviselőknek kell összerakniuk a parlamentben, rendkívül időigényes módon, pedig van egy működő államigazgatás.

És végül még egy dologról szeretnék beszélni, ami nyilvánvalóan meghatározza a magatartásunkat. Lehet-e a béke pártja, az alkotmányosság pártja egy ellenzéki párt, mármint az SZDSZ akkor, ha a kormánykoalíció nem ellenzéket lát ebben a pártban, hanem ellenséget. Mindenki hallotta, olvasta a kormány Csurka-ügyben megfogalmazott nyilatkozatát. Antall József szerint Csurka ugyan illetlenül viselkedett a társaságban, de ez tulajdonképpen az ellenzéknek köszönhető, mert olyan méltatlanul és ellenségesen viselkedett, hogy egy ilyen indulatos embert felbőszített. Minden elhatárolódó szándékú nyilatkozat ellenére itt bizony kapcsolat van Csurka István és a kormánykoalíció egyéb vezető politikusainak nézetei között.

Azok a politikusok, kormánypolitikusok, akik bennünket ingerültnek, acsarkodónak és ellenségesnek írnak le, hogyan tudják ezt tiszta lelkiismerettel kimondani, amikor az SZDSZ legvadabb, legdurvább megszólalásai is enyhe, harmatos megnyilatkozások ahhoz képest, ahogy az Új Magyarország, nem beszélve a Magyar Fórumról, beszél az ellenzékről. Azt hiszem, ez nemcsak méltatlan egy méltóságteljes és nyugodt kormánykoalíciótól, hanem hazug és rágalmazó. Egy másik történet: a minap egy közigazgatási, hangsúlyozom, közigazgatási, és nem politikai államtitkár, az ifjú, elsőéves joghallgatókhoz intézett beszédét a köztársasági elnök gúnyolásával és az SZDSZ szapulásával tűzködte tele. Ez önmagában is abszurdum. Egy közigazgatási államtitkárnak egy normálisan működő demokráciában még egyedül, a tükör előtt sem szabadna politizálnia. Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy ez a közigazgatási államtitkár anno, az ellenzéki kerekasztal-tárgyalások idején velem szemben ült, és az MSZMP delegációjának volt oszlopos tagja, és lelkesen harcolt az MSZMP elszámoltatása és a többpártrendszer sok-sok intézményének megalkotása ellen.

Az ellenzékképet, amelyet a kormánykoalíció megnyilatkozásai mutatnak, csak a következő szavakkal tudom felidézni: kormánybuktató. Kíméletlennek és összeesküvőnek tartják az ellenzéket, amelyik nemzetközi intézmények nyomására és nemzetközi kapcsolatok révén kívánja az összeesküvés eredményét megvalósítani. Mégis, mindezek ellenére azt gondolom, hogy az SZDSZ nem lehet más, mint a béke és az alkotmányosság pártja, mert ennek, az ellenzéki politizálásnak egyszerűen nincs alternatívája ma Magyarországon. Ha az ellenzék, az SZDSZ ebből a keretből kilépne, nemcsak most okozna káoszt, hanem kiszámíthatatlan következményeket vállalna. Gondolják csak el, hogy a következő, remélhetőleg liberális kormányzatnak milyen ellenzéke lesz a mai kormánykoalíció, amelyik úgy kezdte a tevékenységét, hogy mindenféle ellenzéki kerekasztalnál született megállapodás és a józan gazdasági megfontolások ellenére, Csurka István és hívei révén a ’89 végi költségvetési vita idején tüntetést szervezett az áremelések ellen a Parlamentnél. És ma Magyarországon, amikor a kormánykoalíció alkotmányos akadályba ütközik, és nem tudja elfoglalni a rádiót és a televíziót, kimegy az utcára, tüntetést szervez. Azt gondolom, mindennek van határa. Az azért már mégiscsak tűrhetetlen, hogy az ellenzék és a kormány ellenzői mérséklik indulataikat. A kormánykoalíció meg nem. Ezért és ennek ellenére kell az SZDSZ-nek, a leendő ellenzéknek példát mutatandó, önfegyelemre szorítania önmagát. Ha viszont folytatódnak az alkotmányos rendünk ellen irányuló tüntetések, akkor elérkezik annak az ideje, hogy a mai kormánykoalíció ellenfelei, a demokrácia és a béke védői ne tűrjék ezt tovább. Nagyon sok olyan véleményt hallok az SZDSZ-en belülről és kívülről, hogy elég abból, hogy mindenhol, ahol termeket el lehet foglalni, ahol utcán lehet randalírozni, azok vannak csak jelen, akik a kormánykoalíció mögött állnak, és akik a demokratikus rend ellen vannak. Nagyon sokaknak az a véleménye, most már itt az ideje annak, hogy a demokrácia hívei is megmutassák, mennyien vannak, hogy többen vannak, mint a randalírozók, többen vannak, mint akik közvetve vagy közvetlenül az alkotmányos rend ellen támadnak.

Magyar Bálint

Külpolitikánknak kulcsfontosságú területe az, hogy hogyan viszonyulunk a szomszédos országokhoz, az ott élő magyar kisebbséghez, egyáltalán mi a viszonyunk azokhoz a határokhoz, amelyek között immáron kb. hét évtizede élünk, több-kevesebb megszakítással.

A határok kérdése nem megkerülhető.

Elvileg négyféle módon közelíthetjük meg ezt a kérdést. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a határok erőszakos megváltoztatását is szorgalmazni kell. Szerencsére Magyarországon nincsenek olyan intézményesült politikai erők, amelyek ezt az elgondolást támogatnák. A másik lehetőség szerint a határokat békésen meg lehet változtatni. A kérdés igazán az, hogy ki lehet ebben az esetben az igénybejelentő. Lehet, hogy maga az anyaország, amelynek kisebbségei a határain túl élnek. Magyarországon néhány parlamenten kívüli, szélsőjobboldali, kis jobboldali csoport szerint ez követhető politikai magatartás a határainkat illetően. A harmadik elvi lehetőség nem más, mint ennek a kérdésnek a lebegtetése. Ennek a koncepciónak a lényege az, hogy előállhat olyan helyzet, amikor sikerrel lehet kezdeményezni egy olyan lépést, amelynek révén az egykori, történelmi Magyarország bizonyos területei visszatérhetnek a jelenlegi, Trianon utáni Magyarországhoz. Ennek az elképzelésnek leginkább néhány a kormánykoalíción belüli politikus adott hangot eddig. Nagyon nehéz ugyanis másképp értelmezni olyan típusú kijelentéseket, hogy a trianoni szerződést nem Szerbiával, nem Szlovákiával, hanem Jugoszláviával és Csehszlovákiával kötötték. Egy ilyen kijelentés nem jelenti azt persze, hogy az illető nem kívánja elismerni a trianoni szerződés érvényességét, de az ellenkezőjét sem állítja határozottan. Ugyanígy, amikor vezető politikusaink némelyike a kormánykoalíció tájékáról arról nyilatkozik, hogy a helsinki záróokmány rendelkezéseit mi betartjuk, nevezetesen nem kívánjuk ma a határok erőszakos megváltoztatását. Pusztán az erőszakos szó hangsúlyozása nem rejti még magában azt, hogy az illető a határok békés megváltoztatására gondolna, ellenben nem is zárja ki ezt a lehetőséget. Ugyanígy állunk azzal az érveléssel is, amely sokszor elhangzik, miszerint ne mi döntsünk, ne itthon, az itt élő magyarok döntsenek arról a kérdésről, hogy mi légyen a határokon túli magyarsággal, mi legyen azokkal a területekkel, bízzuk ezt rájuk. Mi nem mondhatunk le ezekről a területekről az ő nevükben. Ez megint nem jelenti azt egyértelműen, hogy ezeket a területeket mi bármikor is követelnénk. De mi történik akkor, ha a kisebbségi magyarok részéről jelentkezne ilyen igény? A kérdés ebben az esetben, nevezetesen a lebegtetéses taktikánál az, hogy ki az, aki bejelent egy ilyen igényt, hogyan állhat elő egy ilyen igény, amire aztán válaszolhat a politika. Erre megint három lehetőség képzelhető el – az egyik rosszabb, mint a másik. Az ország olyan sokoldalú nemzetközi konfliktusba sodródik, hogy a térségen kívüli nagyhatalmak azok, amelyeknek rendet kell teremteniük a térségben, és ezzel együtt járhat a határok újrarajzolása. A másik lehetőség az, hogy a határokon túl élő magyarság helyzete oly mértékben romlik, hogy nem marad más hátra a magyar politikai erők számára, mint morális indíttatásból beavatkozni a határainkon túl élő magyarság közvetlen megvédésére, úgymond egy humanitárius intervenció keretében. Természetesen ezzel a lehetőséggel komoly politikai erők még nemigen számolnak szerencsére. Ugyanakkor fölmerülhet, és ez a legvalószínűbb, igénybejelentőként maga a kinti magyarság, a kinti magyarság különböző szervezetei. Ehhez viszont elengedhetetlen olyan nemzetiségi, kisebbségi politika felvázolása a határon túli magyar szervezetek részéről, amely esetleg elszakadásképes állapotba hozza azokat a területeket, amelyekre bizonyos politikusok esetleg igényt tarthatnak. Ennek az egyik eszköze nem más, mint a területi autonómia követelése. Próbáljunk egy pillanatra belehelyezkedni a határainkon túl élő többségi nemzetek helyzetébe, és elképzelni azt a logikai sort, amelybe kisebbségi szervezetek követelései állíthatók. Legelső fokon találjuk az európai normáknak megfelelő emberi jogi, a személyi elvű autonómiára épülő követeléseket. Egy második lépcsőt jelentene a kulturális autonómia. Egy harmadik lépcsőt a területi autonómia. Nem véletlen, hogy a fel-feltörő nacionalizmusok ebben a térségben körülöttünk nem látnak mást egy ilyen követeléssorrendben, mint egy forgatókönyvet, amelynek nyomán a kisebbségek végül az önrendelkezés elvére hivatkozva kinyilváníthatják elszakadási szándékukat. Úgy érzem, hogy a területi autonómia követelése bizonyos értelemben nem más, mint olyan adminisztratív és közigazgatási egységek létrehozása, amelyek révén az önrendelkezés egyáltalán érvényesíthető. Negyedszer említeném azt a lehetőséget, melynek során lemondanánk arról, hogy akár erőszakosan, akár békésen, akár most, akár a jövőben megpróbálnánk megváltoztatni Magyarország határait. Kinyilvánítanánk azt, hogy területi igényeink nincsenek a körülöttünk lévő államokkal szemben. Azt hiszem, ez az a politika, amit az SZDSZ-nek követnie kell.

Térjünk vissza egy pillanatra a lebegtetéses koncepcióhoz. Ez a koncepció ugyanis négy előfeltevésre épül, amelyek véleményem szerint mind hamisak. Az egyik ilyen előfeltevés az, hogy lehetséges a térségben tiszta etnikumú nemzetállam létrehozása, etnikailag tiszta területek átcsatolása. Ezek a területek már Trianon időszakában sem voltak nemzetiségi szempontból homogének, ráadásul például Erdély esetében a magyar szigetek messze bent, román területek mögött helyezkedtek el. De a trianoni békeszerződést követő s különösen az elmúlt negyven évben lezajlott telepítések és vándorlások eredményeként ezek a területek is rendkívül heterogénekké váltak. Tehát nem létezik olyan egységes magyar lakosságú terület, amit át lehetne csatolni. A második előfeltevés az, hogy a békés területváltoztatás megvalósítható. Azt hiszem, hogy semmilyen békés határváltoztatás nem képzelhető el. Területek helyett csak menekülteket nyerhetnénk, illetve háborús konfliktusokat. Nyilvánvaló, hogy bármely területi igény bejelentése akár kisebbségi szervezet részéről hangzana el, akár az anyaország részéről, egyből maga után vonná az ottani magyar lakosság üldözését. Mire bármilyen tárgyalásra kerülhetne sor békésen, addigra már a többségi nemzet polgárai ülnének a korábban magyar lakta területeken. A délszláv konfliktus már magában hordozza ezt a folyamatot. Mindannyian tudunk arról, hogy hogyan próbálnak betelepíteni már most is a Vajdaságba szerb lakosokat az elmenekült magyarok helyére. A harmadik előfeltevése ennek a koncepciónak az, hogy területek békés átcsatolásától nem romlana a kint rekedt magyarság helyzete. Ezzel szemben úgy gondolom: még ha ez be is következhetnék, amit nem tudok egyébként elképzelni, akkor is a kint rekedt magyarságot valószínűleg megfosztanák azoktól a jogaiktól is, amelyekkel most rendelkeznek, és semmilyen esélye nem lenne annak, hogy kisebbségi jogait javítsa, hiszen az ott élő többségi nemzet számára nyilvánvaló lenne, hogy a kisebbségi jogok bármilyen kis morzsája nem szolgál mást, mint az első lépést a későbbi elszakadás felé. Negyedik előfeltevés pedig az, hogy a hazai magyarság támogatna egy olyan politikát, ami arra irányul, hogy területek térjenek vissza Magyarországhoz, akár békésen is. Véleményem szerint ez nem így van. Egy ilyen politikának ára van, elkerülhetetlenül háborús konfliktusok veszélyével járhat, másrészt pedig az eddiginél is nagyobb menekültáradat özönlene Magyarország felé. (…)

Az SZDSZ-nek ki kell állnia a menekültek befogadása mellett, de ahhoz, hogy a lakosság szolidaritására lehessen számítani, a lakosságnak éreznie kell, hogy a kormány valóban megtesz mindent azért, hogy a folyamat ne eszkalálódjon, s főleg, hogy az ország ne sodródjon „akaratlanul” is olyan háborús konfliktusba, amelyből sem maga, sem a környező magyar kisebbség nem nyerhet semmit.

Tehát még egyszer le szeretném szögezni: nem kívánjuk a határokat sem békésen, sem erőszakosan, sem most, sem később megváltoztatni. A határokról mi egészen máshogy gondolkodunk. Aki a határok megváltoztatásán gondolkodik, az abban gondolkodik, hogy a határok elválasztanak. Ezzel szemben mi a határok átjárhatóságában és a határok spiritualizálhatóságában gondolkodunk. Egy egységesülő Európában éppen azért megváltoztathatatlanok a határok, mert már nem választanak el senkit. Nem véletlen, hogy mondjuk Elzász kérdése Franciaország és Németország között nem merül fel újra, mert nincs értelme a kérdésnek. Nekünk lehetőleg olyan helyzetet kell elérnünk, hogy a határoknak ilyen értelemben értelmük ne legyen.

Felmerülhet egy olyan ellentmondás, hogy nem érdemes-e mégis többet követelnünk, hogy legyen miből engedni, és ezzel mégiscsak valami eredményt elérni. Ha mi lemondunk a lebegtetés politikájáról, akkor nem mondunk-e le egy olyan nyomásgyakorló eszközről, amellyel azért mégis valamit el lehet érni. Azt hiszem, ez nagyon veszélyes gondolat, hiszen ha elveinkkel ellentétes dolgokat követelünk, akkor azt a keveset sem érjük el, amit valóban el lehet érni. Tudni kell azt, hogy a kisebbségeknek milyen jogokat követelünk, de azt is, mi az az erő, ami kikényszerítheti ezeknek a jogoknak az érvényesülését. Úgy érzem, nem lehet ezt a kérdést az országok közti kétoldali viszonyban megoldani. Nem lehet ez a kérdés pusztán román–magyar, szlovák–magyar, szerb–magyar probléma. Bármilyen fontosak is ezek a tárgyalások, ezekre a kérdésekre összeurópai megoldást kell találnunk. Az a meggyőződésem, hogy a magyar kisebbség helyzetének javulásához Európán keresztül vezet az út, miközben Szlovákia, Románia, Szerbia útja Európához Magyarországon keresztül vezet. Ez az a kettős kötés, amelyet minden félnek el kellene fogadnia.

Az SZDSZ feladata pedig az, hogy ezt a kérdést minden népszerűnek látszó ideológiával, nacionalizmussal szemben valódi józansággal és felelősséggel kezelje.

• Belföld