Balázs Katalin

Nyomtatóbarát változat

Dr. Fáyval szemben az a véleményem, hogy a magyar tudomány valódi problémáit nem a politikában kell elsősorban keresnünk. Az Akadémiát és intézethálózatát valóban súlyos gondok, feszültségek jellemzik. Ezek gyökerei az elmúlt negyven évbe nyúlnak vissza.

Elválasztani, ami összetartozik


A magyar kutatás és fejlesztés intézményrendszere szovjet mintára jött létre az ötvenes években (miként a magyar közélet és a gazdaság többi intézménye), az akkori autark, racionalizáló és centralizáló politikának megfelelően. Legfőbb sajátossága, hogy szervezetileg elválasztották egymástól az egyetemeket és a tudományos kutatást, valamint az ipart és az alkalmazott kutatást, illetve fejlesztést. Az Akadémiai intézeteket alapkutatásra hozták létre tudományáganként. Gyors ütemű fejlődésük a hatvanas években a tervgazdaság jellegzetes növekedési kényszerével magyarázható, amelyet a politika a „tudományos technikai forradalom” ideológiájával támogatott. Az intézményhálózat nemzetközi összehasonlításban még mai méreteivel sem gigantikus – amit dr. Fáy állít –, a fő baj nem is a méretével, hanem struktúrájával és függőségével van.

A költségvetés visszavonul


A mai helyzet a hiánygazdasági környezet és a ’68-as gazdasági reform kapcsán megfogalmazott – máig érvényes – tudománypolitika hatásaként alakult ki. Ez a tudománypolitika elvárásként fogalmazta meg a tudományos kutatás gyakorlati hasznosítását, a gazdasági reform támogatását. Megváltozott a tudomány finanszírozása, a kutatóintézetek közvetlen költségvetési támogatása stagnált (a nyolcvanas években már drasztikusan csökkent is), és lehetővé – később gazdasági kényszerré – vált, hogy vállalati szerződésekkel biztosítsanak további forrásokat. De Magyarországon a ’68-as reform után nem alakult ki valódi piacgazdaság, a vállalatokat a piaci verseny nem kényszerítette az új technika, a tudomány eredményeinek alkalmazására. Így míg a kutatók számára egyre inkább gazdasági kényszerré vált a vállalati kapcsolat, a kutatóhely jövedelmének biztosítása, a vállalatok nem mutattak valódi érdeklődést. Erről szóltak a feltalálók történetei: a magyar ipar nem vette át a találmányokat.

Alkalmazkodás és eredménye: se hal, se hús


Megindult egy alkalmazkodási folyamat, a kutatóintézetek az alapkutatás mellett egyre több olyan tevékenységet folytattak, amelyből jövedelem származott. A vállalati szerződések a magyar ipar technikai színvonalához igazodtak, és gyakran fejlesztési feladatokat jelentettek. A hetvenes évek végére majd minden (természet- és műszaki tudományos) intézetben kialakult valamilyen termelés, ill. szolgáltatás. Az egyetemek hasonló helyzetbe kerültek. A csökkenő költségvetési támogatás és az alacsony bérszínvonal miatt az oktatás mellett itt is tért hódított a szerződéses munkavállalás (az ún. kk-munka), mely hozzájárult az oktató-hallgató arány deformálódásához.

A kutató-fejlesztő intézményrendszer kuszává, áttekinthetetlenné vált, összekeveredtek és összefonódtak a különböző jellegű tevékenységek. A tudományos munka és a jövedelemtermelés értékrendjének összemosódása kontraszelekciós hatású az intézetek, a kutatók életében. A tevékenységek összefonódása függőségi helyzetbe hozta az alapkutatást, megindult a tudomány devalválódásának folyamata, s a szervezetek (gazdálkodó egységek szerinti) olykor intézményen belüli atomizálódása. A tudományos kutatói szféra a negatív tendenciák ellenére bizonyította alkalmazkodó- és életképességét, s a nehezedő gazdasági feltételek között is elismerést vívott ki a világban.

A nyolcvanas évek végére meglehetősen bonyolult finanszírozási rendszer alakult ki a kutatás-fejlesztésben. Az állami költségvetés részesedése az 1980 előtti majdnem egyharmadról egyötödre csökkent. Az irányítás sorozatosan megkísérelte megállítani az alapkutatások elsorvadását, és újabb megoldásokat vezetett be. Mára, egy lényegében áttekinthetetlen, de alapvetően centralizált, redisztribúciós finanszírozási rendszer jött létre, amelyben döntő szerep jut az állami bürokráciának.

Az akadémiai intézetek államigazgatási felügyeletét az Akadémia hivatala látja el, a költségvetési támogatás az Akadémián keresztül érkezik. Mivel az egyetemek és kutatóintézetek a centralizált államigazgatás más-más központjaihoz (minisztériumok és MTA) tartoznak, ellenséges szomszédvárakká váltak az egyre szűkülő állami támogatásért folyó harcban. Az Akadémia a „tudós társaság” tekintélyére hivatkozva jobb pozíciót tudott kialakítani, mivel az egész magyar alapkutatás felügyeletét is ellátta. Az Akadémia mai struktúrája, szervezetrendszere konzerválja az intézeti függőséget, a tudomány–egyetem lobby szembenállását, a tudományos munka és a jövedelemorientált tevékenység értékrendjének összekeveredését és így a kontraszelekciót.

Szerves átalakulást

Egy sor alapkérdésre nem jelent megoldást, ha az intézeteket az egyik függőségből egy másik alá szervezzük át – szétvágva ezzel elő munkakapcsolatokat –, amit dr. Fáy mellett mások is javasolnak. Meg kell azonban teremteni az újrarendeződés lehetőségét, le kell bontani minden adminisztratív  és jogi gátat az intézetek és az egyetemek önszerveződése, átalakulása elől. Új értékrendeket kell kialakítani, amely a kutatók és oktatók valódi szakmai teljesítményét ismeri el, a gazdasági vállalkozói tevékenységet pedig a piaci siker alapján minősíti.

Egy gazdasági válsággal küzdő, elmaradott országban az alapkutatás és a gazdaság technikai szintje között széles szakadék húzódik. Az alapkutatástól nem várható el rövid távú gazdasági haszon. Ugyanakkor az oktatás és a tudományos kutatás stratégiai jelentőségű a gazdaság teljesítőképességének növelésében. Az egyetemek és az alapkutatás egyetlen mércéje a minőség, a nemzetközi mércével mért színvonal, a nemzetközi tudományos életben kivívott hely, ill. a hallgatók által választott és elismert oktatás lehet.

Új, összefüggő felsőoktatás-, tudomány- technológiapolitikára van szükség, amely tért nyit az átrendeződésnek. A finanszírozás új mechanizmusainak és az intézményi autonómia jogi kereteinek megteremtésével hosszabb távon lehetővé kell tenni, hogy az egyetem nemzetközi értelemben vett egyetem legyen, a tudományos kutatást a szakmai verseny minősítse, az egyetemeken és az intézetekben ma folyó gazdasági tevékenység pedig valóságos vállalkozássá váljon.

A magyar tudományosság megőrzése érdekében az Akadémiát nem fenntartani vagy felszámolni kell, hanem átalakítani. Mivel azonban a különböző tevékenységek a személyek, a kutatócsoportok és az intézetek szintjén egyaránt összefonódtak, káros lenne bármilyen adminisztratív átszervezés! A hivatal államigazgatási funkcióját megszüntetve lehetővé kell tenni az intézeti autonómia kialakulását. A költségvetési ráfordítást, mint a tudomány finanszírozásának fő forrását a kutatói társadalom által ellenőrzött alapokon, illetve alapítványokon keresztül a tudományos tevékenységnek, és nem az intézményeknek kell juttatni. Fontos volna, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz az egyetemek és a kutatás, de a történelmi előzményeket, a ma még élő ellentéteket figyelembe véve ez mechanikusan nem oldható meg.

Maradéktalanul egyet tudok érteni dr. Fáy azon megállapításával, hogy „a sikeres nyugati kutatástámogatási rendszerek mintájára hazánkban is létre kell hozni a körülményeinknek és igényeinknek megfelelő rendszert”, de nem úgy, hogy idő előtt szétverjük, amink van. S talán bízzuk az érintettekre saját szervezeteik kialakítását.

A TDDSZ Tudománypolitikai Munkabizottsága helyesli Balázs Katalinnak dr. Fáy László cikkével kapcsolatban kifejtett nézeteit, és az abban foglalt elvekkel egyetért.

• Belföld