Szilas Istán

Nyomtatóbarát változat

Azt eddig sem vitatta senki, hogy a honvédelemről szóló, jelenleg is hatályos 1976. évi I. törvény alaposan elaggott az idők folyamán. Az átalakult társadalmi és politikai viszonyok, a jogállamiság és az emberi jogok eszméinek megváltozott interpretációja mindenképpen új törvényt kívánt. Ezen a helyzeten a törvény 1989-es módosításai nem javítottak, sőt több vonatkozásban kifejezetten rontottak. Persze az is igaz, hogy a jelenlegi kormányzat egész honvédelmi jogalkotása elmaradt a magyar jogfejlődés általános irányától, a „politika” pedig a maga részéről szintén meglehetősen hanyagolta a honvédelem ügyét. A hadsereg helyzetével senki sem foglalkozott érdemben, kivéve egy-egy botrány kapcsán, vagy ha a költségvetési hiányt csökkentendő a katonai kiadásokból kellett lecsippenteni. Mára már csak kevesek által vitatott közhellyé vált az a megállapítás, hogy a hadsereg feladatai és a rendelkezésére álló források között egyre mélyülő szakadék tátong. A Magyar Köztársaság Honvédsége mindinkább egy felszentelt zászlókkal és védőszentekkel óvott haditechnikai múzeum és egy szociális foglalkoztató jámbor képét ölti magára. A katonák körében mégis él(t) a remény, hogy az oly régen beharangozott honvédelmi alapelvek és az, úgymond, arra épülő új honvédelmi törvény megváltoztatja a hadsereg, az ott szolgálatot teljesítők valóban nem könnyű helyzetét. Holott – ne áltassuk magunkat – honvédelmi alapelvek ide, honvédelmi törvény oda, ettől önmagában egy piculával sem kap többet a hadsereg az állami költségvetésből, nem enyhülnek a forráshiányból adódó feszültségek.

A honvédelmi törvénynek azonban vitathatatlan jelentősége van. A reáliákat illetően ugyan nem kap többet a hadsereg, de az államszervezetbe történő betagolódása és egyáltalán a működése terén végre a külső környezet változásaihoz igazodó szabályozás teremtődik meg.

A baka gatyája

Nem kis izgalommal vettük hát kezünkbe a kormány által elkészített új honvédelmi törvény tervezetét. Majd három évet kellett ugyan várni rá, de tudni való: későn érő fának édesb a gyümölcse. Meg ez, ugye, azt is jelenti – gondoltuk –, hogy a kormány ebben az esetben nem követte azt a gyakorlatot, miszerint az előző rezsim íróasztalfiókban, páncélszekrényben hagyott tervezeteiről a port lefújva, átgépelt fejléccel és aláírással mint „vadi” új koncepcióját terjeszti a parlament elé. Ahogy olvastuk, úgy tűnt tova a reménység, és nőtt az értetlenség: ezzel kellett három évet várni, avagy három évet kellett ezzel várni? Aztán már csak azon töprengtünk, már most elkezdjük-e a kirívó és kihívó szakmai-kodifikációs hibákat kipellengérezni, vagy csak a parlamenti vita során marcangoljuk szét a tervezetet. Javítása reménytelennek és így elfogadása természetesen kétségesnek látszott, lévén a törvény kétharmados. A HM azonban – folytatva a honvédelmi alapelvek esetében sikeresnek bizonyult kezdeményezését – hatpárti egyeztetést javasolt, kifejezve, hogy a tervezet egyetlen megfogalmazását sem tekinti kőbe vésettnek. (Hogy erre valamiféle sanda politikai számítás vagy a bölcsesség inspirálta-e, ennek nincs jelentősége, kiderítését pedig bízzuk az utókorra.) A már említett honvédelmi alapelvekről folyó hatpárti tárgyalások során kiderült, hogy bizonyos kérdésekben egyrészt a kormány és a Fidesz, másrészt a másik két ellenzéki párt között húzódnak a törésvonalak. Melyek voltak ezek? A honvédség irányításának, vezetésének kérdése, a kormány számára adandó felhatalmazás lehetősége váratlan támadás elhárítására – a Határőrség alkotmányjogi helyzetének rendezésével és alkotmánymódosításokkal súlyosbítva.

Ami az első kérdést illeti, mi – és oh, szégyen! – a kormány is úgy vélte, hogy az Alkotmánybíróság 49/1991-es határozata ezt a kérdést egyértelműen, mindenki számára világosan rendezte. A honvédség parancsnoka nem képez alkotmányos ellensúlyt a honvédelmi miniszterrel szemben, a szakmai autonómia („vezetési jogkörök”) a valóságban gyakorlatilag teljesen kiüríthetők. Ha a miniszternek úgy hozza az úri kedve, akkor az utolsó baka gatyájával is foglalkozhat személyesen, feltéve, hogy ezt a jogosítványt az Országgyűlés nem tartotta meg a saját hatáskörében, vagy éppen nem utalta a köztársasági elnökhöz.

Mi a parancs?

Ami a váratlan támadást illeti – mondták némelyek –, a felderítés mai lehetőségei mellett elvileg kizárhatóvá tehető; ha pedig olyan felelőtlen kormányunk van, hogy ezt elhanyagolja, akkor magára vessen. Ez aligha megnyugtató megközelítése a problémának.

Kérdés volt az is, hogy a Határőrség akciószázadai hova tartozzanak; kikerüljenek-e a közvetlen parlamenti ellenőrzést jelentő „fegyveres erők” köréből, illetve, ami a kérdés másik oldala, a belügyi, vagy a honvédelmi tárcához tartozzanak-e. Ez a probléma a taxisblokád kései utófájásaként jelentkezett.

Megítélésünk szerint, ha a kormány belső célokra akarna igénybe venni rendészeti erőt, akkor elsősorban a rendőrséget venné számításba, amelyet kedve szerint fejleszthet. (Ennek csak a költségvetési törvény szabhat határt, de tudjuk: a parlamenti kontroll sajnálatos módon nem ellenzéki kontrollt jelent.) Nem hihető, hogy az 1994–95-re kb. 3000 fős akciószázadok jelentenék egy puccsista kormány kezében az adu ászt.

Úgy láttuk továbbá, hogy ezeknek a kérdéseknek a túlhangsúlyozása következtében elsikkad az a tény, hogy a tervezet 233 paragrafusából szinte mindegyik kiegészítésre, módosításra szorulna. Természetesen rendkívül fontos, hogy extrém helyzetekben tisztán lásson mindenki. Ha mondjuk alkotmányos válság tör ki a honvédelmi miniszter kormánya és a honvédség parancsnokát kinevező köztársasági elnök között a hadsereg mint fontos hatalmi pozíció megszerzése érdekében. (És ekkor persze valóban nem lenne elhanyagolandó mozzanat, kivel tart a Határőrség.) És ha esetleg ellenség üt rajtunk, és a kormány elbambult (vagy esetleg tudott róla, de szándékosan letagadta), mit tegyen, mit tehet a kormány alkotmányosan? Viselje a mulasztásáért, a következményekért a felelősséget a történelem és a nemzet (támadást túlélt maradéka) előtt? Tényleg izgalmas kérdések ezek, de talán az sem elhanyagolandó, hogy például az évente bevonuló néhány tízezer fiúnak ki, mi alapján és milyen jogait korlátozhatja egy éven keresztül. Persze a nagy politikai sorskérdések mellett, amikor potenciálisan a demokrácia sorsa foroghat kockán, mert az ördög nem alszik, és a végrehajtó hatalomban – pláne, úgymond, a jelenlegiben – nem szabad megbízni, akkor tényleg gyermeteg, piti ügy, hogy a katona azt sem tudja, miféle parancsnak köteles engedelmeskedni, és egyáltalán, mi az a „parancs”?

Az örömtűz korai

A tárgyalások alatt világosan elmondtuk, hogy a kormány ezzel a tervezettel aljas módon sarokba szorította a parlamentet, hiszen hiába meggyőződésünk, hogy mennyivel jobb törvényt lehetett volna csinálni, ők, a kormányzat ezt tudta produkálni, ennyi telt tőlük, erről lehet csak beszélni, és passz. De legalább a módosító javaslatokra – ezt nem lehet letagadni – nyitottak voltak.

Vegyük tudomásul, itt sincs harmadik út. Vagy marad a régi, elavult törvény, vagy ezt a most beterjesztett fogalmazványt próbáljuk elfogadhatóvá tenni. Utóbbi a kívánatos, és van is rá lehetőség, hiszen a tervezet azért összességében jobb, mint a régi törvény, és módosító indítványokkal még jobbá is tehető. Jelenleg ráadásul minden meghatározó politikai erő úgy véli, hogy a törvényt „magának” csinálja, ő fogja majd 1994 májusa után kompromisszumokkal deformált paragrafusait a kormányzás során aprópénzre váltani. Magyarán, most van elvi lehetőség az elfogadáshoz szükséges kétharmados parlamenti többségre, de kétséges, vajon lesz-e egy év, két év vagy négy év múlva. Ha nem – és ez csöppet sem kizárható alternatíva –, akkor még jó néhány évig (ki tudja meddig?) a régi törvénnyel kell(ene) együtt élnünk.

A megbeszélések a nyár elején kurtán-furcsán abbamaradtak. Akkor határozottan úgy tűnt, hogy a honvédelmi törvény megszületésének esélyei elenyésznek, mivel a tárgyalások során a derekasan együttműködő, mindenben egy véleményt valló SZDSZ és MSZP kategorikusan elzárkózott mindenféle alkotmánymódosítástól.

A nyár folyamán viszont az SZDSZ, mint egyik képviselőjük kijelentette, „nagy utat tett meg”. Végül nem egyszerűen elfogadta az alkotmány szükséges módosításait, de kifejezetten aktív szerepet vállalt annak megszövegezésében is. (Ennek oka nyilván nem az, hogy a Fidesz a törvény megszavazásáért neki beígért Bem téri manzárdszobákból néhányat hajlandó lesz átengedni az SZDSZ-nek.) A HM és a koalíciós pártok pedig továbbra is folytatták többek meglepetését kiváltó konstruktív hozzáállásukat, így lehetőség nyílt a korántsem eredménytelen tárgyalások során egyeztetett változtatások többpárti módosító indítványokként történő beadására.

Ez kétségtelenül kedvező fejlemény, de azért az örömtüzek gyújtása még elsietettnek tűnik. Az eddigi eredmények nem az akadályok elhárulását, csupán az előfeltételek megteremtését jelentik. A törvény megszületéséhez megítélésünk szerint még sok módosító indítvány megszavazására van szükség.

• Belföld