Skip to main content

Válaszlevél

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Hol lesz, hol nem lesz…


Kedves Beszélő!

Megtiszteltetésnek tartom, hogy kérdéseitekkel hozzám is fordultatok; annyira outsidernek érzem magamat – majdhogynem azt mondanám, „akárcsak eddig”. Egyetlenegyszer éreztem csak olyasmit, a nagymarosi építkezés fölfüggesztésekor, hogy „na, most talán történni kezd valami”; de különben nemigen jutott eszembe, hogy „ez itt most már az én időm”, vagy „én ezé az időé vagyok”; hogy elmerülhetnék belé, hogy lebukhatnék bele, mint a víz mélységeibe. Voltak persze, tagadhatatlan, régebben, ujjongó órák, de mindig valami fölszínesség, az als ob, a „mintha”, az „ez majdnem olyan, mint” érzetével együtt; visszatekintve – mindig volt a dologban valami kissé kínos, peinlich, hogy a németnél maradjunk. És persze egyik kérdésre sem tudok válaszolni.

Hogy miért fordult megint minden ennyire rosszra? Hogy legyen mit kérdezni, mondaná az ember, meg hogy: ha egyszer ez a sors. – Ki tudja, miféle titkos üregekből tör fel folyton ez a nyomorúság. „Hát egyszerűen szegények vagyunk”, mondják sokan.

Elképzelhető volna egy pszichológiai válasz is. A Rossz egy ideig ott volt raktáron a Pártnál. Kilakoltatása után szétosztatott a lakosság között, vihetett ki-ki, amennyit akart. De ezzel sem megyünk valami sokra.

Ez-az azért csak-csak előttem lebeg; távolabbi dolgok, de idetartozók. A politikai élet azért válik egyre súlytalanabbá (egyáltalán az életünkkel együtt, amely viszont tovább politizálódik), mert egy olyan szférában kell játszódnia – nem elég, hogy a „pusztán emberi”-ben, hanem annak is a felső, hatalmi régióiban –, amelynek önmagának is eleve egyre csak fogy, fogy a realitása. Hiszen már csak az emberrel is mi a helyzet! Ha az „embernek”, az „emberiségnek”, egyáltalán ennek, „embernek lenni”, jó ideig volt valami (nagy) benső evidenciája (s nem mindegy persze az sem, honnét számítjuk ezt az egészet, a reneszánsztól-e, vagy mondjuk már a neolitikumtól, ebbe azonban, azt hiszem, most nem kell belemenni), hát ez a benső evidencia most odavan. És ezért van, hogy, vagy mondjuk ezzel párhuzamosan: odakint egyre nő a lárma. Amit meglehetősen szó szerint értek; hiszen az élet „értelme” nem más, mint a csend.

Mint ahogyan a mondat „értelme” a mondat teste nélkül semmit sem „jelent” (semmit sem tesz jelenvalóvá), úgy a Föld és az Ég (a „természet”) híján az emberiségnek sincsen már jelen ideje – egyáltalán semmi ideje nincsen.

A világot a tudattalan élteti, maga ez a tudattalan az idő, az idő mozgása: a jelen.

(Amelyhez képest az ún. tudatalatti olyasmi, mint valami sufni, amelybe a tudattalannal való találkozni nem tudások fájdalmai vannak összevissza bedobálva.) Az elmúlt néhány év óriás mozgásaiban ez a tudattalan adott hírt magáról: valamely roppant lehetőséget mutatott meg vagy ajánlott fel nekünk. Ezzel a lehetőséggel mi, „a világ”, vagyis hát, ami bennünket illet, mi, a volt szocialista államok, alig-alig tudtunk élni. Váltig azt gondolom, és ebben most már kissé meg is makacsoltam magamat, hogy „igazából” a megváltás volt az, amit kerestünk, nem pedig „egyszerűen” valami politikai változás. Ezért a vereségért (vagy kudarcért) azonban, nem úgy, mint egy-két ezelőttiért, most már külön-külön, egyenként felelősek vagyunk. Ki előtt vagy mi előtt? Hisz éppen ez a kérdés, éppen erre megy ki a játék. Mert mondhatjuk persze, hogy: Isten színe előtt, vagy hogy: a nép előtt, s ez, így vagy úgy, talán nem is volna mindegy; de, éppen élhetetlenségünk miatt, szavainknak ma semmi értelme nincsen: szavaink is súlytalanok.

Mert nemcsak a szocializmus összeomlásának vagyunk ma a tanúi. Az egész világrendszer összeomlóban van, az ember (a „fehér ember”) régóta való haditerve, stratégiája; a „létező szoc.” összeomlása a vesztésre álló nagy háborúban csupán egyetlen vesztes ütközet. Elemezni lehetne szerintem, hogy a (gyökereitől félreértett és értelmezett) „szocializmus” mögött hogyan állt ott a (Franz von Baader-i értelemben vett) Sozietatsphilosophie, társasági filozófia: nem csupán az embereké, hanem a teljes földi világé. Amelyből, amely világból és társaságból az ember mint ennek részese értelmét egyedül nyerheti. Tudom, hogy képtelenség 1956-ot, „a forradalmat” ökológiai forradalomnak tekinteni – én mégis ezt teszem, annak tekintem: természeti eseménynek. Éppen a természetellenes (természettelen) ember patinás intézménye dől meg ebben az évszázadban s az elkövetkezőben, és ebből a rendszerváltozásból még nem tudjuk, mi lesz. 1956, a közkeletű vélekedéssel szemben, nem valami ellen volt „igazából”, hanem valamiért, a visszatestvériesülésért; és így, ebben a (baaderi) értelemben valóban „szocialista” forradalom volt. Csakhogy, jó magyar szokás szerint, képtelenek voltunk megérteni önmagunkat (sőt, erre ma már annyira alkalmatlanok vagyunk, hogy pillanatnyi társadalmi közegünkben – mint Szabó Miklós néhány éve előre meg is mondta, csak így ne legyen  a „forradalom” fogalma már nem is értelmezhető), ami a szívünkben volt, nem tudtuk fölhozni a fejünkbe.

Pedig, mint amolyan szívbéli nép, kétszer is ott jártunk „a fejlődés (?) élvonalában”: 1956-ban a társas létért vívott forradalommal, az elmúlt években pedig a Duna-mozgalommal: a forradalom célja nem más, az ember vissza szeretne térni a természeti lét körébe. Hogy ez még egyáltalán lehetséges-e, hogy célunkat (?) elérjük-e, erre ma éppúgy nem tudunk válaszolni, mint ahogyan az „Isten” szó jelentését sem tudjuk kimondani. De persze, egyszerűen, erről szól az élet.

Magyarország sokat tehetne önmagáért és a világért, ha – a kétségkívül még egyre növekvő politikai és gazdasági káosz közepette – eleget tudna tenni „ökológiai küldetésének”, ha a szívében olvasható írást elméjébe is tudná vésni. Kicsit sajnálom, hogy mindezt nem tudom „valahogy másként” megfogalmazni – föltételezem, naivnak fogtok tartani, s valóban nem tudom, hogyan lehetne politikai és gazdasági szempontból ezt a dolgot csak félig-meddig is értelmesen kifejteni. De ez talán nem is az én feladatom. Én, végül is, visszavonulhatok oda, sőt vissza is kell oda vonulnom, hogy: festő vagyok. A sors tompa mormogását figyelve azonban, elég régóta már, egyre rendíthetetlenebbnek tetszik számomra az a meggyőződés (nem biztos, hogy az „enyém”): mindez nagyjából így van, ahogy elbeszélem.

Végül is az emberiség úgy, ahogy van, a maga ontológiai (természetbe rejtezett) helyéről kiszakadva, a maga eredendő (szerény) méltóságát elveszítve más egyéb már, mint giccsesen nacionalista kompánia (az ember mint hübrisz) nem is lehet; az egyes (helyi) nacionalizmusok ennek a (kezdeti, faji) nacionalizmusnak a puszta derivátumai. Annak a szenvedésnek, amelyet az emberen kívüli létre zúdítottunk és még egyre zúdítunk, Auschwitz és a Gulag csak részei. Ha nem ismerjük fel eredeti (szerény) helyünk visszahódításának feladatát, széjjel fogjuk szaggatni önmagunkat. Erre az (egyedüli) megtérésre eszünk és erőnk ki tudja, lesz-e? A „változások” értelme, meg vagyok győződve, ez; de lám, ismét egy gigantikus önfélreértés szemtanúi lettünk. Amiből Dubrovnik ostroma közvetlenül következik.

„Keressétek Istennek országát, s mindenek megadatnak nektek”, mondta Jézus, amit én (jórészt) a természet országára értek; ez a feladat oly nehéz, hogy, ha valahogy megértjük, a reális nehézségek hozzá képest már jelentéktelenek. Mindebből a racionalitást a legkevésbé sem képzelem, hogy ki kellene zárni; a jelenlegi erőtérben viszont a politikai erők azért működnek nem racionális stratégiák szerint (kérdéseteket idézve), mert éppen a „jóra törekvők” elfogadják a „viszonylagos jót” ott, ahol a „jó” már semmiképpen sem lehet „viszonylagos”; még akkor sem, vagy épp azért nem, mert a gyakorlatban, mint tudjuk, úgyis minden megint csak „viszonylagos” lesz.


























Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon