Karátson Gábor

Nyomtatóbarát változat

Kedves Beszélő!

Megtiszteltetésnek tartom, hogy kérdéseitekkel hozzám is fordultatok; annyira outsidernek érzem magamat – majdhogynem azt mondanám, „akárcsak eddig”. Egyetlenegyszer éreztem csak olyasmit, a nagymarosi építkezés fölfüggesztésekor, hogy „na, most talán történni kezd valami”; de különben nemigen jutott eszembe, hogy „ez itt most már az én időm”, vagy „én ezé az időé vagyok”; hogy elmerülhetnék belé, hogy lebukhatnék bele, mint a víz mélységeibe. Voltak persze, tagadhatatlan, régebben, ujjongó órák, de mindig valami fölszínesség, az als ob, a „mintha”, az „ez majdnem olyan, mint” érzetével együtt; visszatekintve – mindig volt a dologban valami kissé kínos, peinlich, hogy a németnél maradjunk. És persze egyik kérdésre sem tudok válaszolni.

Hogy miért fordult megint minden ennyire rosszra? Hogy legyen mit kérdezni, mondaná az ember, meg hogy: ha egyszer ez a sors. – Ki tudja, miféle titkos üregekből tör fel folyton ez a nyomorúság. „Hát egyszerűen szegények vagyunk”, mondják sokan.

Elképzelhető volna egy pszichológiai válasz is. A Rossz egy ideig ott volt raktáron a Pártnál. Kilakoltatása után szétosztatott a lakosság között, vihetett ki-ki, amennyit akart. De ezzel sem megyünk valami sokra.

Ez-az azért csak-csak előttem lebeg; távolabbi dolgok, de idetartozók. A politikai élet azért válik egyre súlytalanabbá (egyáltalán az életünkkel együtt, amely viszont tovább politizálódik), mert egy olyan szférában kell játszódnia – nem elég, hogy a „pusztán emberi”-ben, hanem annak is a felső, hatalmi régióiban –, amelynek önmagának is eleve egyre csak fogy, fogy a realitása. Hiszen már csak az emberrel is mi a helyzet! Ha az „embernek”, az „emberiségnek”, egyáltalán ennek, „embernek lenni”, jó ideig volt valami (nagy) benső evidenciája (s nem mindegy persze az sem, honnét számítjuk ezt az egészet, a reneszánsztól-e, vagy mondjuk már a neolitikumtól, ebbe azonban, azt hiszem, most nem kell belemenni), hát ez a benső evidencia most odavan. És ezért van, hogy, vagy mondjuk ezzel párhuzamosan: odakint egyre nő a lárma. Amit meglehetősen szó szerint értek; hiszen az élet „értelme” nem más, mint a csend.

Mint ahogyan a mondat „értelme” a mondat teste nélkül semmit sem „jelent” (semmit sem tesz jelenvalóvá), úgy a Föld és az Ég (a „természet”) híján az emberiségnek sincsen már jelen ideje – egyáltalán semmi ideje nincsen.

A világot a tudattalan élteti, maga ez a tudattalan az idő, az idő mozgása: a jelen.

(Amelyhez képest az ún. tudatalatti olyasmi, mint valami sufni, amelybe a tudattalannal való találkozni nem tudások fájdalmai vannak összevissza bedobálva.) Az elmúlt néhány év óriás mozgásaiban ez a tudattalan adott hírt magáról: valamely roppant lehetőséget mutatott meg vagy ajánlott fel nekünk. Ezzel a lehetőséggel mi, „a világ”, vagyis hát, ami bennünket illet, mi, a volt szocialista államok, alig-alig tudtunk élni. Váltig azt gondolom, és ebben most már kissé meg is makacsoltam magamat, hogy „igazából” a megváltás volt az, amit kerestünk, nem pedig „egyszerűen” valami politikai változás. Ezért a vereségért (vagy kudarcért) azonban, nem úgy, mint egy-két ezelőttiért, most már külön-külön, egyenként felelősek vagyunk. Ki előtt vagy mi előtt? Hisz éppen ez a kérdés, éppen erre megy ki a játék. Mert mondhatjuk persze, hogy: Isten színe előtt, vagy hogy: a nép előtt, s ez, így vagy úgy, talán nem is volna mindegy; de, éppen élhetetlenségünk miatt, szavainknak ma semmi értelme nincsen: szavaink is súlytalanok.

Mert nemcsak a szocializmus összeomlásának vagyunk ma a tanúi. Az egész világrendszer összeomlóban van, az ember (a „fehér ember”) régóta való haditerve, stratégiája; a „létező szoc.” összeomlása a vesztésre álló nagy háborúban csupán egyetlen vesztes ütközet. Elemezni lehetne szerintem, hogy a (gyökereitől félreértett és értelmezett) „szocializmus” mögött hogyan állt ott a (Franz von Baader-i értelemben vett) Sozietatsphilosophie, társasági filozófia: nem csupán az embereké, hanem a teljes földi világé. Amelyből, amely világból és társaságból az ember mint ennek részese értelmét egyedül nyerheti. Tudom, hogy képtelenség 1956-ot, „a forradalmat” ökológiai forradalomnak tekinteni – én mégis ezt teszem, annak tekintem: természeti eseménynek. Éppen a természetellenes (természettelen) ember patinás intézménye dől meg ebben az évszázadban s az elkövetkezőben, és ebből a rendszerváltozásból még nem tudjuk, mi lesz. 1956, a közkeletű vélekedéssel szemben, nem valami ellen volt „igazából”, hanem valamiért, a visszatestvériesülésért; és így, ebben a (baaderi) értelemben valóban „szocialista” forradalom volt. Csakhogy, jó magyar szokás szerint, képtelenek voltunk megérteni önmagunkat (sőt, erre ma már annyira alkalmatlanok vagyunk, hogy pillanatnyi társadalmi közegünkben – mint Szabó Miklós néhány éve előre meg is mondta, csak így ne legyen – a „forradalom” fogalma már nem is értelmezhető), ami a szívünkben volt, nem tudtuk fölhozni a fejünkbe.

Pedig, mint amolyan szívbéli nép, kétszer is ott jártunk „a fejlődés (?) élvonalában”: 1956-ban a társas létért vívott forradalommal, az elmúlt években pedig a Duna-mozgalommal: a forradalom célja nem más, az ember vissza szeretne térni a természeti lét körébe. Hogy ez még egyáltalán lehetséges-e, hogy célunkat (?) elérjük-e, erre ma éppúgy nem tudunk válaszolni, mint ahogyan az „Isten” szó jelentését sem tudjuk kimondani. De persze, egyszerűen, erről szól az élet.

Magyarország sokat tehetne önmagáért és a világért, ha – a kétségkívül még egyre növekvő politikai és gazdasági káosz közepette – eleget tudna tenni „ökológiai küldetésének”, ha a szívében olvasható írást elméjébe is tudná vésni. Kicsit sajnálom, hogy mindezt nem tudom „valahogy másként” megfogalmazni – föltételezem, naivnak fogtok tartani, s valóban nem tudom, hogyan lehetne politikai és gazdasági szempontból ezt a dolgot csak félig-meddig is értelmesen kifejteni. De ez talán nem is az én feladatom. Én, végül is, visszavonulhatok oda, sőt vissza is kell oda vonulnom, hogy: festő vagyok. A sors tompa mormogását figyelve azonban, elég régóta már, egyre rendíthetetlenebbnek tetszik számomra az a meggyőződés (nem biztos, hogy az „enyém”): mindez nagyjából így van, ahogy elbeszélem.

Végül is az emberiség úgy, ahogy van, a maga ontológiai (természetbe rejtezett) helyéről kiszakadva, a maga eredendő (szerény) méltóságát elveszítve más egyéb már, mint giccsesen nacionalista kompánia (az ember mint hübrisz) nem is lehet; az egyes (helyi) nacionalizmusok ennek a (kezdeti, faji) nacionalizmusnak a puszta derivátumai. Annak a szenvedésnek, amelyet az emberen kívüli létre zúdítottunk és még egyre zúdítunk, Auschwitz és a Gulag csak részei. Ha nem ismerjük fel eredeti (szerény) helyünk visszahódításának feladatát, széjjel fogjuk szaggatni önmagunkat. Erre az (egyedüli) megtérésre eszünk és erőnk ki tudja, lesz-e? A „változások” értelme, meg vagyok győződve, ez; de lám, ismét egy gigantikus önfélreértés szemtanúi lettünk. Amiből Dubrovnik ostroma közvetlenül következik.

„Keressétek Istennek országát, s mindenek megadatnak nektek”, mondta Jézus, amit én (jórészt) a természet országára értek; ez a feladat oly nehéz, hogy, ha valahogy megértjük, a reális nehézségek hozzá képest már jelentéktelenek. Mindebből a racionalitást a legkevésbé sem képzelem, hogy ki kellene zárni; a jelenlegi erőtérben viszont a politikai erők azért működnek nem racionális stratégiák szerint (kérdéseteket idézve), mert éppen a „jóra törekvők” elfogadják a „viszonylagos jót” ott, ahol a „jó” már semmiképpen sem lehet „viszonylagos”; még akkor sem, vagy épp azért nem, mert a gyakorlatban, mint tudjuk, úgyis minden megint csak „viszonylagos” lesz.

• Körkérdés