Marietta Csudakova

Nyomtatóbarát változat

Ha megölsz, se látok nyomot,
Ismeretlen már e táj.
Alighanem ördög vezet,
Összevissza, körbejár.
Puskin

Nehéz lenne megjósolni, milyen jövő vár a volt Szovjetunióra és az évtizedeken át múlt időre kárhoztatott, ám most annál nagyobb erővel újjászülető Oroszországra. Nehéz lenne jóslásokba bocsátkozni, s nem is kenyerem a jövendőmondás. Azt a feltételezést azonban mindenképpen megkockáztathatom, hogy minél jobban felgyorsul a Szovjetunió szétesése, annál nagyobb teret nyernek az összetartó erők Oroszországon belül, s minden bizonnyal ez a történelmi tendencia fogja meghatározni az elkövetkezendő egy-két évet. Ennek következményeit próbálom áttekinteni az alábbiakban.

Az évtizedeken át tartó elnyomást a volt Szovjetunió összes népe orosz elnyomásként élte meg, függetlenül attól, hogy maguk az oroszok szintén megszenvedték a hatalom represszióját. (Az persze tény, hogy a hatalmi intézményrendszer mintegy nyolcvan százalékban valóban oroszokból állt). De volt-e valamiféle racionális magva annak a feltételezésnek, hogy a központi elnyomást éppenséggel orosz elnyomásként érzékelték? Volt. Az orosz nép ugyanis legalább egy privilégiumot mindenképpen élvezett a többiekkel szemben, nevezetesen azt, hogy hivatalos nyelvként az egész Szovjetunióban gyakorlatilag csak az orosz nyelvet ismerték el: a nyilvános kommunikációban csak az orosz nyelvet használó számíthatott megértésre. Ettől a privilégiumtól meg volt fosztva az összes szövetséges és autonóm köztársaság lakossága, sőt. Az ún. autonóm közigazgatási egységekben még rosszabb volt a helyzet, mivel a hetvenes évektől kezdve már az általános iskola alsó tagozatában is mindenütt orosz nyelven folyt az oktatás, annak ellenére, hogy az elsősök jóformán még a tanítót sem értették meg.

Szabadság vagy öngyilkosság?

A nyelvhasználattól az élet minden más mozzanatáig terjedő elnyomás következtében most még fokozottabb erővel törnek elő az elszakadási törekvések. Bárhogyan is próbáljuk győzködni az egyes népeket, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben egyszerűen öngyilkosság elválni egymástól, az egykori szovjet népek egyet akarnak: minél jobban függetlenné válni „Moszkvától”. Minden egyes erőszakos kísérlet a visszatartásukra – csak még elszántabbá teszi az elszakadni vágyókat. Az a nép persze, amelyik megszerezte függetlenségét, máris saját bőrén érzi, mekkora szükség lenne a kölcsönös gazdasági kapcsolatokra, ami aztán újra összeterelheti a volt Szovjetunió és a volt Oroszországi Föderáció népeit. Lehet, hogy ezek az újonnan támadó centrifugális erők később nem egy egységes középpont felé taszítják az egyes országokat, hanem csupán egy közös körvonal mentén rendezik el őket, ahol mindenki a szomszédjával áll kapcsolatban, s csupán rajta keresztül lép kölcsönviszonyba a többiekkel. Egy ilyen jellegű, körkörös összetartó erő azonban mindenképpen kell ahhoz, hogy a stratégiai fegyverzet egységes ellenőrzését biztosítani lehessen. Jelenleg és a közeljövőben Oroszország – feltételezésem szerint – senki számára nem jelent fenyegettetést, veszélyt, függetlenül attól, hogy miként alakul belső struktúrája, milyen jellegű nehézségekkel kell szembenéznie. Annak ellenére sem, hogy az utóbbi időben a meglévő problémákat még tovább tetézik a Moszkván belüli nemzetiségi villongások; ne feledjük e lélekszámát tekintve lassan Magyarországnál is nagyobb városban erőszakkal, kényszerből vagy önként annyi népcsoport zsúfolódott össze, hogy szociális feszültségekkel párosulva ez már önmagában véve gyújtószikra lehetne.

Tűrjük? Tiltsuk? Támogassuk?

Ebben a helyzetben – az augusztusi puccs tanulságait látva – különösképp megnőtt az orosz értelmiség felelőssége és szerepe. Az egyeduralkodó párt elhagyta több mint hetven éve birtokolt posztjait, s most a nyomukban felszabaduló épületekbe az orosz kormány költözik be: a gorbacsovi éra – szándékai szerint legalábbis – legdemokratikusabb testülete. Ez a kormány azonban gazdasági intézkedéseivel még nem igazolta a tőle elvárt professzionalizmust, annál több jelét adta politikai éretlenségének, hibát hibára halmozva: legsúlyosabb tévedése az volt, hogy rendkívüli állapotot hirdetett a csecsen köztársaságban, amire persze a kaukázusi köztársaságok pillanatok alatt egyesítették erőiket, készen arra, hogy szembeszálljanak Oroszországgal. Nagyon kévésen múlott, hogy a felfegyverzett és fölajzott tömegek indulata ne torkolljon vérontásba. Az mindenesetre biztató, hogy már a harcos észak-kaukázusi népek is rájöttek bizonyos alapvető civilizációs normák ízére: fontosnak tekintik, hogy bizonyos fokú kölcsönös toleranciát tanúsítsanak a másokkal való együttélés során. Másrészről viszont az orosz lakosság erőszaktól egyáltalán nem idegenkedő része is ismételten bizonyságot szerezhetett arról, hogy az erőszak fegyveréhez nyúlni – éppenséggel az erőtlenség, a tehetetlenség jele. Megnyugtató volt látni ugyanakkor az orosz elnök határozottságát is, amint a parlamenti vita után azonnal visszavonta tévesnek bizonyult döntését a rendkívüli állapot bevezetéséről.

Állandó vita tárgya mostanság moszkvai írók, tudósok körében, hogy kell-e ilyen körülmények között támogatnia az orosz értelmiségnek ezt az orosz kormányt. Én igent mondok erre a kérdésre: igen, a kormánynak szüksége van az értelmiség egységes támogatására. Nem csupán azért, mert törvényes választások után jutott hatalomra, tehát ez az értelmiség is választotta, s még csak nem is azért kell egységesen mellé állni, mintha ez már a mindannyiunk által megálmodott, ideális testület lenne. Arra azonban képes lehet, hogy az emberek évtizedek óta tartó gyötrése helyett végre megkezdhesse az emberhez méltó rend építését. Ez azonban csak akkor indulhat meg, ha ez a demokratikus átalakulás egy meghatározott irányba halad, s erői nem forgácsolódnak szét már a kezdet kezdetén. A Jelcin-kormányt támogatni kell, hogy végrehajthassa népszerűnek a legkevésbé sem ígérkező, de elengedhetetlen reformjait, legfőképpen azonban azért, hogy helyreállhasson a benső, szellemi kapcsolat a hatalomtól végképp elidegenedett nép és az állami intézményrendszer között. És ez csak bizonyos nemzeti egység megteremtésével lehetséges. Ehhez azonban az eleddig belső ellenállásba vonult értelmiségnek is föl kell adnia ellenzéki pozícióját. Legalább annyira, hogy független szakértőként részt vállaljon a hatalomgyakorlásban, vagy legalábbis annyira, hogy ellenzéki értelmiségből ne váljon ellenséges, gyűlölködő értelmiséggé.

Különösen nagy felelősség hárul az orosz értelmiségre egy olyan nemzeti egység létrehozásában, melynek alapja nem egy náció gőgje, fölénye, hanem a társadalmi és nemzeti hovatartozástól függetlenül társult, európai értelemben vett állampolgárok méltósága. Ez az ugyanis, ami most leginkább hiányzik Oroszországban. Megvalósításához azonban legelőször is föl kell adni mind a nemzeti, mind az értelmiségi fensőbbség-érzetet. Az orosz értelmiségnek le kell mondania a rá születése óta jellemző, megrögzött szkepszisről, bizonyos fokú optimizmus nélkül ugyanis továbbra is képtelen lesz arra, hogy észrevegye a – sokszor csak mocsárnak látott – valóság mélyében zajló mozgások irányát. „Az orosz ember nem szeret élni, csak emlékezni” – jegyezte meg valamikor mélabúsan egy orosz író a múlt század közepén, s szavai több mint igazak ma is az orosz értelmiség egy részére, amelynek pedig legfőbb feladata éppen az lenne, hogy támpontokat nyújtson a népnek a jelen megéléséhez. „Mi lesz most? Mi lesz itt?” – hallani lépten-nyomon. Az orosz értelmiségnek szembe kell néznie ezekkel a kérdésekkel, föl kell adnia passzív álláspontját, hogy segítsen polgártársainak e rendkívül nehéz, ám Oroszországot végre a helyes irányba vezető út megértésében.

---

…Életemben először jártam Budapesten. A Vérmező mellett elhaladva mindannyiszor szomorúsággal vegyes örömmel gondoltam arra, hogy le fogják bontani ezt az emlékművet is. Pedig ez a szobor más, mint a szokványos szocreál diadalívek: soha nem láttam még a forradalom rettenetének ennyire pontos ábrázolását. Miként a Biblia ördögei vetik magukat feneketlen mély szakadékba Dosztojevszkij regényének mottójában, ugyanúgy lebegnek – zuhanás és repülés határán – e szoborcsoport alakjai is, lábukkal a földet sem érintve: „Hányan vannak, hová űzik / E jajongó sereget, / Boszorkányt kísérnek nászba? / Házimanót temetnek?” – hangzik az idézett Puskin-vers folytatása. Mintha e szoborcsoport főalakja is feneketlen mély szakadékba űzné, hajtaná a jajongó sereget. Mintha ugyanazt hajtogatná, amit Mihail Bulgakov (akinek kedvéért magam is Budapestre jöttem) feledhetetlen regényében mond a pepita nadrágos, piszkos fuszeklis, levitézlett karnagy, miközben a forgókereszt felé tereli „áldozatát”: „Csak erre tessék, polgártárs! Ha itt kimegy, oda jut, ahova kell!” Emlékszünk: néhány szempillantás, s a főhős, Mihail Berlioz már zuhan-zuhan is a villamoskerekek alá…

Így sorakoztunk mi is, mindannyian a láthatatlan karnagy intésére, hogy szótlanul s ellenállás nélkül lépjünk abba a szakadékba, ahonnan ma oly keservesen tudunk kivergődni. Most, e kényszerű kapaszkodás közepette leginkább arra kellene ügyelnünk, vissza ne zuhanjon közben a másik: egyszer már átéltük az annyi mindenkit maga alá temető kataklizmát, annál inkább vigyáznunk kell most e rövid földi élet minden pillanatát.

• Körkérdés