Vágvölgyi B. András

Nyomtatóbarát változat

1. Kedves Beszélő! Kérditek, mi lesz a Szovjetunióval, és ez hogyan hat majd a többi posztkommunista országra. Nem tudom, jól vagyok-e értesülve, de valahol azt hallottam, hogy a Szovjetunió széteső-félben van, mostanában Novo Ogarjevóban megpróbálják néhányan azt összetartani belőle, amit még lehet, de mérsékelt sikerrel. Kik akarnak együtt maradni? Oroszország, de nem feltétlenül, talán Belorusszia, Ukrajna mintha önállóságot áhítana, de majd az elnökválasztás után mondják meg véglegesen, és főleg a közép-ázsiai köztársaságok, amelyek belátták, hogy az a történelmi előkép, amihez ők vissza tudnának nyúlni, a Hívai Kánság vagy az Aranyhorda például, még a Szovjetuniónál is kevésbé szexi a világ véleményformálóinak szemében. A balti országok függetlenek lettek, így elnyerték méltó büntetésük, a világ már nem a nagy orosz medvével hősiesen küzdő Dávidokat látja bennük, a romantikát felváltja majd a valóság, nemzeti össztermékről, a kisebbségek jogairól, a bank- és adórendszerről fogja őket faggatni a külföld, és fanyalog, hogy balti nácikat nemzeti hősként rehabilitálnak. Ezzel együtt a balti hármak a közép-európai hármak nyomába erednek, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ha pillantásunkat most a térkép alsó részére vetjük, láthatjuk, hogy a Kaukázusban egy nagy-nagy Jugoszlávia kezd kialakulni, csak kicsit kevésbé lesz egyszerű megoldani. Ugyanis ami Jugoszláviában történik, az még mindig nem a legrosszabb, ami történhetne, hiszen két oldal harcol egymással, és ez nagyban megkönnyíti a helyzet átlátását. A Kaukázusban azért ennél kevésbé civilizált a helyzet, a csecsenekről majd kiderül, hogy évezredes ellentét osztja meg őket az ingusokkal, az északoszét–déloszét viszony sem felhőtlen, a grúz Gamszahurdia elnökről majd kiderül, hogy Hitler, de legalábbis Sztálin egyenes ági leszármazottja, az amúgy legendásan magas kort elérni szokó abházok különböző lövöldözésekből kifolyólag a jövőben majd fiatalabban halnak, Azerbajdzsán csatlakozni kíván az Európai Közösségbe felvételét kérő Pántörök Unióhoz, és „maroknyi örmény porlik, mint a szikla”, mindhiába lesznek az örmény jótékonysági vacsorák Kaliforniában, a folyamatos fegyver-, lőszer- stb. ellátást ezek sem tudják majd biztosítani.

Számunkra a legfontosabb Ukrajna, ahol az elnökválasztás után kiderül, milyen irányt vesz a politika, a volt külső birodalomban lezajlott szcenáriókat követik-e, lesznek-e komoly propagátorai az önálló ukrán nukleáris potenciálnak, és ennek alapján akarnak-e majd hasonló súlyt maguknak az új Európában, mint Nagy-Britannia vagy Franciaország, amelyekkel a lakosság számát tekintve egy szinten állnak. Hogy mindez Közép-Európára miként fog hatni, az nyilvánvaló, és például a menekültkérdés már olyan közhelyszerű, ám annál véresebben komoly következmény, hogy csak félve említem. Ebben a zagyvalék exbirodalomban viszont kitűnőek a gazdasági lehetőségek, a magyar magángazdaságnak sokkal jobb lehetőségei vannak, mint a KGST idején voltak, csak ez egyelőre az átmentősök meg a kalandortőke terepe. Beszéltem már olyannal, aki játéktermet kíván működtetni Ukrajnában, vagy kuplerájtechnológiát ad el, a magyar–baskír baráti társaság is a csodaszarvas-motívum közös tanulmányozása mellett elsősorban a kőolajbizniszben érdekelt. Ez így természetes, mindig a kalandortőke az első, de okkal remélhetjük, hogy a viszonyok legalább részleges normalizálódása után a szolid üzletemberek is megjelennek majd a páston.

2. Kérditek, mi volna jó, hogyan reagáljon a Nyugat, mi lesz Németország szerepe ebben. A Nyugat a kezdeti eufória után szűkkeblűén reagált, és ebben Németország is csak a retorika szintjén volt kivétel. Lehetne azt ismételgetni, joggal, hogy miért nem adtak nagyobb segélyeket a múltban, és miért nem fognak a jövőben, hol késik a Marshall-Messiás, de ezt minek ismételgetni, meg különben is olyan snassz. Szokták mondani, hogy nem halat kell adni, hanem a háló kezelését kell megtanítani, ami azért borzasztó duma, mert halászni már egyre többen tudnak, csak errefelé olyanok a folyók, hogy a sok fenol miatt több évtizede kipusztultak a halak. Mindenesetre egy jelentős történelmi esély már megint a kutyáké lett, gyors gazdasági és életszínvonal-növekedéssel stabilizálni lehetett volna egy-két demokratikus csírát, ehelyett azonban a nacionálfundamentalista mákony szedi áldozatait. A Nyugatnak nincs ötlete, kézenfekvő a válasz, hogy adjunk neki, csak az a baj, hogy Keleten meg a hiteles száj kevesbedik egyre, az olyan, amely joggal és reménnyel számíthat a meghallgatásra. A jugoszláv válság kulcsfontosságú, a Nyugat nem számított arra, hogy feléled a balkáni háborúk kedvesen romantikus világa, és most döbbenten vagy kiábrándultan tanulgatnak kimondhatatlan szlavóniai helységneveket. Ha ugyanis a Nyugat hatékonyan részt tud venni a háború befejezésében, aminek már a kitörését is megakadályozhatta volna, akkor nemcsak ő maga erősödik meg, hanem példát is mutat arra, hogy igenis érdeke, olyan érdeke, amiért tenni is hajlandó, hogy ennek a szerencsétlen világrésznek a keleti felén ne állandósuljanak a „vad, homéri küzdelmek” (idézet: TGM). Ezért aztán, ha már a szimpla gazdasági pacifikálás esélyének az ideje elmúlt, a biztonsági, politikai szerepvállalást is el kell vállalniuk.

Igen megtisztelő volt számomra, hogy körkérdésetek egy korábbi etapjában Fejtő Ferenc rám hivatkozva mondotta, hogy nem kell félni az új Németországtól. Kicsit pontosítanám ezt, nem kell hisztérikusan reagálni, nem kell régi klisékben, sztereotípiákban gondolkozni, de nagyon oda kell figyelni, mikor Németországban fokozódik az idegengyűlölet, mikor neonáci csoportok bevándorlókat dobnak ki a villamosból, és fekete hajú emberek jobban teszik, ha sötétedés után nem mennek be egy Prenzlauer Berg-i kocsmába egy pofa sörre. De azt se feledjük, hogy az utóbbi évtizedekben miért kedveltük Németország szerencsésebbik felét – már ha az érzés nem a pőre materiális irigység volt –, hogy a korábban szintén csekély demokratikus hagyományokat felsorakoztatni tudó Németország nyugati felén negyven évig olyan jogállam volt, amit pár tízezer skinhead nem tud megingatni. Magyarul: ne misztifikáljuk a történelmet, mert ez minden misztifikációk legveszélyesebbike. Az a vágy pedig, hogy egy 80 milliós ország, figyelemre méltó gazdasági teljesítőképességgel, politikai szerepet is óhajt játszani egy kontinensen, aminek a közepén terül el, annak éppen az ellenkezője lenne furcsa, és ilyen volt, amikor még Nyugat-Németországra ráillett a „gazdasági óriás, politikai törpe” jelző. Mindazonáltal az imént ecsetelt hisztériának megvan a politikai és pszichológiai pandanja, amikor minden lehetséges jót csakis és kizárólag Németországtól vár a Szovjet-Turánból a „közös Európa Házba” masírozó vándor. Ez se nem politikus, se nem esztétikus, és pláne nem egészséges, és az én lelkemnek azért kedves ez a szertelen visegrádozás is. Európa nem lesz meg Németország nélkül, de német Európa se lesz, mert ahhoz azért túl stabilan tartják magukat a történelmi sztereotípiák.

3. Kérditek, mit tehet Magyarország, ha a térség országaiban fokozódik a gazdasági és politikai káosz. Talán a legfontosabb: ne érezze feladatának, hogy az említett káoszok itt is fokozódjanak. Néha például, mikor egyes politikusaink tevékenységén elmélázok, az a furcsa érzésem támad, hogy noha éppen ezek az emberek szószólói a magyar magábanvalóság és különlegesség gondolatának, azért úgy tűnik, nem tudnak ellenállni olyan közép- és kelet-európai politikai divatirányzatoknak, amiknek a magyarországi megléte csak nagyon nehézkesen és körmönfontan indokolható. Magyarország azt teszi a legjobban, ha igyekszik kimaradni a rálicitálásból. Következetlen módon hadd forduljak egy történelmi analógiához! 1944-ben Magyarország relatíve békés sziget volt „népek harcának zúgó tengerén” (mint most), aztán ami elkövetkezett, azt Sir Winston Churchill a „világtörténelem legnagyobb és legrettenetesebb bűntényének” nevezte. Nehogy még egyszer viszonylag jó pozícióból hirtelen alulmúljunk mindenkit a környéken! Mert hiába olyan gemütlich kívülről nézve az ország, vérfarkasok most is vannak.

Nem értem tehát kérdésetek pontatlanságát. Mi az, hogy „mit tehet Magyarország”, a társadalom?, annak mely rétege?, a politika?, úgymint kormány vagy ellenzék?, a gazdaság?, állami, átmentett vagy privát?, és különben is, tehet „Magyarország” a szomszédos országok vonatkozásában, amit akar, ha azt péntek estéről péntek estére a Panoráma úgyis lerombolja?

4. Kérditek, mit tehetnek a pártok, a civiltársadalmi szervezetek, mikor a társadalom kiábrándult a politikából. Bizony ez fontos dolog. Tapasztalatom szerint nem a pártok vitái azok, amelyek elfordították az embereket a politikától, és meglepően nagyszámú civil ismerősöm ma is figyelemmel kíséri a parlamenti közvetítéseket, ha ideje engedi, és élvezettel számolnak be egy-egy komolyabb belemenésről, pengevillogtatásról, gyomrozásról. A magyar többpártrendszerű demokrácia válsága szerintem a Szociáldemokrata Párt botrányaival kezdődött, emlékezetem szerint ők emiatt már a háromoldalú tárgyalásokon sem vettek részt érdemben. A pártok belső viszályai nem népszerűek, mert követhetetlenné teszi a játékot, és egy focimeccs is könnyen érdektelenségbe fulladhat, ha az azonos mezt viselők csatárai saját fedezetsoruknak is minduntalan kötényt akarnak adni. A szocdemek után jöttek a kisgazda-botrányok, a Maszop alapítóatyja is hátat fordított pártjának, az MDF erősen megosztott, ott is történhet egy-két érdekesség a decemberi országos gyűlésen, az SZDSZ-sztorit ismeritek. A belső viszályok eddig legkevésbé a két kis parlamenti pártot, a KDNP-t és a Fideszt érintették. Lehet, hogy e két párt körül alakul majd ki a következő választások után a politika két súlypontja? Mindenesetre ha a pártok belső viszonyai konszolidálódnak az elkövetkező két évben, az visszaadhatja a bizalmat a politikának, és ismét megnőhet a politika, a közélet iránti érdeklődés. A közéleti részvételt növeli a civiltársadalmi szervezetek (egyesületek, alapítványok stb.) növekvő száma is, ami sokkal jobb, mint néhány éve, de még messze van az elégséges szinttől. Sokasodjanak hát az NGO-k (Non Government Organizations) és a különböző non-profit vállalkozások, erősödjenek az önkormányzatok és a hiteles szakszervezetek, a szabadság stabilizálódása lesz, ha továbbra is lehetségesnek gondoljuk a többpártrendszerű demokráciát. Márpedig mást nem akarhatunk!

(Körkérdésünk szeptemberben, a válasz novemberben készült.)

• Körkérdés