Karátson Gábor

Nyomtatóbarát változat

1958-ban, a váci fegyházban majd minden éjjel ilyen álmot láttam: a börtöncella fala magától kinyílt, és én kiláttam a fényben fürdő Dunára. Mert börtönablakunk persze a börtönudvarra és nem a Dunára szolgált. Álmomban, valóságban ugyanaz a fal. A valóságban azonban, ha ugyan valóság volt az az időszak, az eltiport forradalom és szabadságharc utáni évek komor korszaka, s mi más lett volna persze, mint valóság, valóságban az a fal nem nyílott meg soha.

Mégis, egyetlen egyszer, két napra levittek bennünket a partra szenelni, uszályt kirakni. Csak akkor is mondta a foglár: aki megpróbálja a vízbe vetni magát, azt legépfegyverezik. Így mondta, ennyire zordul, és félig-meddig hihető volt, hogy ahogy mondja, úgy is értik, ha dramatizálva volt is szerintem ezúttal a dolog. De nem ez a lényeg. És még csak nem is az, hogy az állam azóta is tartozik nekem azzal a két pakli Kossuthtal, amit a szenelésért ígértek. – Hanem valami más.

Valami más a lényeg. Az, hogy a Duna akkor is (és még inkább talán, mint az álombéli falnyílogatásokkor), ahogy mentünk a talicskákkal föl-le, föl-le, a maga ragyogásában valami csudálatos volt – maga a transzcendencia, a börtön csupán még jobban kihozta ezt a dolgot, akármit gondol is egyébként az ilyesmiről az ember.

Gondolhat akármit, mindegy, így tűnt sokáig. – Idővel szabadult, mehetett haza, mondjuk, és ebben a kinti, szabadnak ha nem is szabad, de mondjuk azért civil vagy milyen életben, vigasztalódni próbálva egyszer csak elkezdett kijárni a Dunára.

Volt már saját csónakja, minden, képzelhette magát majdnem olyannak, mint aminő volna egy normális ember; csak (szinte félve, csak az ördög meg ne hallja) azt mondogatta néha magában:

– E szűk cellát, a rendszert talán ki sem lehetne bírni, ha nem hömpölyögne keresztül rajta a Duna. Idekint, a nyílt vízen – ha tudnánk! –, ahogy siklik a csónak, az maga a szabadság. S szerencsére nagyobb minden politikánál.

De persze tudták. De meghallotta persze. És lesújtott, vagy lesújtottak, akkor.

Bajos az ilyesmiről beszélni; hogy higgyen-e az ember ilyen démonokban, akik pontosan értik, hol az étet-ér, hová kell döfniük. Értettek hozzá, akárhogy is: 1956. november 4-én a nép szívébe, és Bős–Nagymarossal aztán: a természetbe.

Nem szoktuk meggondolni, hogy Bős–Nagymaros több ember életét veszélyezteti, mint ahányat kivégeztek a bosszúállás éveiben, és számtalan élőlényét még ezen kívül, állatokét, növényekét; Kádár János országlásának a megtorlás volt a kezdete és Bős–Nagymaros a vége. ’57-ben, a Fő utcán sem éreztem annyira e halálszagú intencionalitást, mint most Bős–Nagymaros éveiben: a hatalom rekrofiliáját. Ily rémütetesen irracionális törekvés láttán – lobbyk ide, hatalmi érdekcsoportok oda – talán föl kell adnunk konok törekvésünket, hogy mindent pusztán észelvűen magyarázunk, segítségül kell hívnunk tán a pszichológiát.

Harcoltunk, sokféleképpen. Aláírtunk, tüntettünk, ordítottunk, szerveztünk konferenciát, égő fáklyákkal vonultunk a rakparton, rendőrkordon alatt, cikkeket írtunk satöbbi. Győztünk-e most, vagy, mint a Duna-körben mondogatják, „ha nem nyertük is meg a háborút, megnyertünk egy csatát”? Mi győztünk-e részben? Vagy a gazdasági helyzet nyomása kezd lassan érvényesülni? Vagy ő volt az mégis, az angyal, mint M. Heidegger szerint rajtunk már csak egy isten segíthet? Miféle angyal? C. G. Junggal szólván a kollektív tudattalanban van változóban valami? Mert az változik meg itt (minden forog), a metafizikai szemhatár: a korlátlan fölhasználhatóság filozófiája lepleződik mint démonéria, és fölváltja talán! A mellérendelés filozófiája, ember és természet kapcsolatában is – mindenben, egyáltalán.

Miféle angyal? Akárcsak ’56-ban is, Magyarország ma is az egyetemes emberi problematikának egy sajátos mondjuk aspektusába belegabalyodva küzd fennmaradásáért, halálos szorításban. Ha azt írtam tavaly tavasszal a Duna-antológiában, szinte teljesen kilátástalannak érezve helyzetünket, „a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszerben a halál emlékművét kellene látnunk. Síremléket is, talán egy nemzetét; a szó mélyebb értelmében azonban a halálnak állított monumentumot”, hát akkor is már a Márk evangéliuma végének híres lucusára gondoltam, 16., 3–5.: „És mondják vala maguk között: Kicsoda hengeríti el nekünk a követ a sírbolt szájáról? És odatekintvén, láták, hogy a kő el van hengerítve; mert felette nagy vala. És bemenvén a sírboltba, látának egy ifjút ülni jobb felől, fehér ruhába öltözve; és megfélemlének.” Kicsoda hát a szent sír angyala? Ki vagy, ki mondott most nemet a nagymarosi gátra? Talán valamiféle történelmi pszichoanalízis kezdhetné keresni e kérdésekre a választ az ökológiai tudat pszichoanalízise, föltárni a haláltudat s a természethez való viszonyunk közötti összefüggéseket. A hatalom szerelmes a halálba, szerelmes volt belé november 4-én és szerelmes belé a Duna ellenében is: mert a Duna maga az élet. Csakhogy az a kő még nincs elhengerítve: el is van hengerítve, meg nem is. Most, hogy megjelent a remény sugára, egyszercsak jobban észrevesszük a követ Dunakilitinél, mágikus erejét sugározva a Csallóközre, Szigetközre, fenyegetve százezrek életét. Talán még nincs eldöntve semmi, az sem, most kezd csak elfordulni a szemhatár. Ó, Csehszlovákia! Én, ami engem illet csehszlovákbarát vagyok, szeretném, hogy az étet folyóvize kössön össze minket, ha már így belementünk ebbe a folyami pszichológiába, ne az válasszon el, a dantei szörnyű árok. Óhajtanám, hogy lássák halandó szemeim egyszer majd újra az igazi folyót teljes hosszában, világos, épen; felette nagy az a kő.

• Duna