„Az összeütközés következtében több vasúti kocsi úgy egymásba préselődött, hogy csak hidegvágóval sikerült szétbontani őket. Ugyanígy kellett kiszabadítani néhány utast is, aki csodával határos módon életben maradt.”
A lapok baleseti krónikájában, rendőri híreiben olvashat ilyesmit az ember. Mostanában ugyan nem került a szemem elé efféle jelentés, mégis ez jutott eszembe – egy másféle balesetről.
1958-ban, a váci fegyházban majd minden éjjel ilyen álmot láttam: a börtöncella fala magától kinyílt, és én kiláttam a fényben fürdő Dunára. Mert börtönablakunk persze a börtönudvarra és nem a Dunára szolgált. Álmomban, valóságban ugyanaz a fal. A valóságban azonban, ha ugyan valóság volt az az időszak, az eltiport forradalom és szabadságharc utáni évek komor korszaka, s mi más lett volna persze, mint valóság, valóságban az a fal nem nyílott meg soha.
Mégis, egyetlen egyszer, két napra levittek bennünket a partra szenelni, uszályt kirakni.
Évek óta járok át a Lánchídon, ismerem az összes hepehupáját, graffitijét, még azokat a strapabíró pókhálóit is, amiket a klímaváltozással észak felé terjeszkedő, állítólag mediterrán pókok húznak ki rendszeresen a korlát mintái közé. Budára mindig az északi oldalon jövök vissza, és a budai hídfőhöz érve nincs az az alkalom, amikor nem azt nézném, vajon megjavították-e végre lent, a hídláb és a rakpart találkozásánál azt a kitörött korlátot.
Ha szó szerint értené netán az olvasó a címet, máris figyelmeztetem: ahogy ma gondolunk a fogalomra, a séta helyére, abból a nézőpontból nézve, amihez hozzászoktunk nagyjából száz év alatt, nem a többes számú partokon találjuk meg a korzót. Csak a pesti oldalon (az sem az igazi már). S bár volna a túlparton egy másik, tudta azonnal a közönség, azóta, hogy megszületett: az ott nem alkalmas arra, amire az innenső.
A nyolcvanas évek végén Magyarországon összehasonlíthatatlanul kevesebben érezték elviselhetetlennek a pártállami rendszert, mint a kommunista tömb más országaiban. Silánynak, hazugnak, szegényesnek és nevetségesnek akárhányan, de ez még kevés ahhoz, hogy egy rendszert megdöntsenek. Nem is döntötték meg, nem is lehetett. Annyira alaktalan volt. S főleg, hogy senki se védte igazán. Átalakításában maga a nómenklatúra járt az élen.
A folyamatosan változó, bővülő Európában egyre nagyobb teret hódít az új típusú területi gondolkodás, amely nem a hagyományos intézményi törés- és határvonalak szerint szerveződik, hanem a még hagyományosabb, természeti erővonalak mentén. A Duna egy ilyen erővonal, ami európai kapcsolódásainkat meghatározó tényezővé válhat.
Amint látni fogják, a Duna – bizonyos értelemben – százhetvenkét centi, és mindösszesen hetvennégy kiló, legalábbis ifjabb Gustermann báró Rudolf Portestein grófhoz 1899-ben írott, és a bécsújhelyi levéltárban őrzött, kissé ironizáló levele szerint:
Csuhai Istvánnak és Scheibelhoffer Miklósnak
Akkoriban tanítottam a lányomat biciklizni. Már egész jól ment a dolog: ovi után hazamentünk, elővettük a gépeket, az enyémnek Hógörény, az övének Katica volt a neve, átvergődtünk a régi gettó kiszámíthatatlan, jobbkezes kereszteződésein, el a zsinagóga mellett, aztán a Rákóczi térnél végre rákanyarodtunk a kerékpárútra, és körbetekertük a várost.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 13 hét
8 év 38 hét
8 év 42 hét
8 év 42 hét
8 év 43 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 47 hét