Skip to main content

Gátat a feledésnek

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

A  nyolcvanas évek végén Magyarországon összehasonlíthatatlanul kevesebben érezték elviselhetetlennek a pártállami rendszert, mint a kommunista tömb más országaiban. Silánynak, hazugnak, szegényesnek és nevetségesnek akárhányan, de ez még kevés ahhoz, hogy egy rendszert megdöntsenek. Nem is döntötték meg, nem is lehetett. Annyira alaktalan volt. S főleg, hogy senki se védte igazán. Átalakításában maga a nómenklatúra járt az élen. Az elvtársak megérezték az idők szelét: most lehet hatalmukat készpénzre s a rájuk bízott feladatkört magántulajdonná alakítani, rajta hát! A Demokratikus Ellenzék és a Demokrata Fórum vezetői észre se vették, beszorultak a hatalomba, és a jogállam restaurálásával foglalták el magukat. A jelképek és jogszabályok lecserélésében a néptömegek jelenléte csak zavarta volna őket. A néppel különben is baj volt, nem hiányolta eléggé a szabadságot (a liberálisok szerint), nemzeti öntudata pedig még több kívánnivalót hagyott maga után (a nemzeti oldal szerint).

Unalmas rendszerváltásra volt kilátás. Ha nincs ez a vízlépcső, ki kellett volna találni. A bős–nagymarosi mű ugyanis nem mondvacsinált jelképe volt, hanem élő, fájdalmas példája lett annak, ami akkoriban zajlott, és mutatis mutandis tart azóta is. A decentralizált (ágazatok és lobbicsoportok közötti osztozkodássá züllött) diktatúrának. A költségvetési eszközök eltérítésének. A nyilvános hazudozásnak. A népakarat semmibevételének. A kollektív felelőtlenségnek. Az idejétmúlt műszaki-gazdasági szemléletnek. A következetes külpolitika hiányának.

Nem, ezek nem par exellence zöld témák. A hazai ökológiai mozgalom Duna körös kezdetei eleve túlmutattak a környezetvédelmi tematikán. Akik részt vettek benne, tapasztalhatták, hogy törekvéseik korántsem ártatlanok: frontálisan ütköznek az uralom rendjét szentesítő alapelvekkel és alapvető érdekekkel.

Győztünk? Vesztettünk? („Győzést ki említ? Minden csak kitartás” – írja Rilke.) Három-négy évente, különösen a kormányzati ciklusok vége felé, amikor az adósságok törlesztése zajlik, valamint az új minisztériumok munkába állását követő hónapokban felbukkannak az ádáz gátépítők, és az energiaválságra, az árvízveszélyre, a Duna hajózhatóságára, az Európai Unióra vagy a Pragmatica Sanctióra hivatkozva hatalmas propagandát fejtenek ki a Duna (és a vízügyi költségvetés) felduzzasztása érdekében. Ilyenkor a Szigetközben néhány polgármester rutinszerűen a fejünket követeli, tudományos konferenciákra kerül sor, mi szakállas érvekre szakállas ellenérvekkel válaszolunk, végül a vízépítők beérik néhány milliárd adóforinttal, amit állítólag a Mosoni-Duna vagy a szigetközi ágrendszer agyonszabályozására költenek. További pár száz rongyos millióért újra előterjesztik évekkel ezelőtt készített és kifizetett terveiket a nagy mű valamelyik elemének üzembe helyezésére vagy egy Magyarországon kanyargó új Duna-ág kiépítésére stb.

Új érvek húsz év után nemigen várhatók. Nem is kell, a régiekre se emlékszik senki. A Duna amúgy továbbra is hajózható (az év nagyobb részében), de ez szinte senkit sem zavar. Kisebb merülési mélységű hajóparkot építeni mérnökeinknek szép kihívás volna, talán üzletnek se rossz. A hajózó útvonal karbantartásával és egyéb, hagyományos vízkormányzási módszerekkel a szakemberek szerint a vízi közlekedés útjában álló akadályok olcsóbban elháríthatók, mint ha duzzasztanánk. A közlekedés fejlesztésére lehívható uniós pénzeket pedig költenénk inkább a vasúthálózat felújítására – fölszámolása helyett!

A többi érv lassan elkopott: a gátrendszer kiépítése és a közös üzemeltetéssel nyakunkba vett adósság együtt egy kisebb atomerőmű árával vetekedne, az előállított áram viszont aránytalanul csekélyebb volna. Az áramtermeléssel tehát már ritkábban hozakodnak elő. Szélkerék, napkollektor, biogáz- és geo­termikus erőművek a környezet károsítása nélkül biztosítanának hasonló teljesítményt. A duzzasztás kártékony hatása pedig a világban sokfelé meg­figyelhető: nemcsak a tájat csúfítja el, a kiülepedő szennyező anyagok a felszín alatti ivóvízkészletet mérgezik, az alvízi részen a vízkivételi művek teljesítményét rontják, a tározóterek eliszaposodnak. A keresztgátak a folyó, a párhuzamgátak a vízpart élővilágát pusztítják.

A hágai nemzetközi bíróság 1997-es állásfoglalása alapján a két érdekelt ország réges-rég megegyezhetett volna, de nem fog. Magyarország következetlenül, vonakodva képviseli a maga igazát, Szlovákia nemzeti presztízskérdést csinál abból, hogy ne engedjen. Nekik nem sürgős. Az idő nem nekünk dolgozik. A gabčikovói erőműben évről évre felerészben a magyar állam tulajdonát képező víztömeg termel áramot szomszédainknak – ingyen. Amíg a két ország egymással megegyezik, így szól az Európa Tanács 1994-es ajánlása, 50-50%-ban osszák meg a vitatott folyamszakasz vízhozamát. Ennyivel ki is egyezhetnénk! Ezt kellene szorgalmaznia a mindenkori magyar tárgyaló delegá­ciónak, nem végeérhetetlen műszaki és természettudományos aktatologatásba bonyolódni. De nem ezt teszik. Szlo­vák partnereinket pedig okkal bátorítja, hogy a magyar szakemberek és politikusok egy része nyíltan az ő pártjukat fogja. A vízlépcsőrendszerért harcoló ágazati vezetők Magyarországon a helyükön maradtak, csak kedvező alkalomra várnak.

1998. februárban egyszer már hajszálon múlt, hogy Nemcsók kormánybiztos alá nem írta a feltétel nélküli kapitulációt: mindent megépítünk, Nagy­marost is beleértve, és fizetjük hetedíziglen nemlétező tartozásainkat. Horn Gyula kormánya akkor belebukott ebbe az el­képesztő kísérletbe, amit szinte az egész magyar társadalom elítélt. Csak az SZDSZ lojalitásán nem fogott ki ez se. Vezetői hosszan hallgatták delegációnk érvelését, majd Bauer Tamás közölte, hogy a Duna-mozgalom elveszítette a hitelét az emberek szemében. Néhány nap múlva húszezer ember cáfolta ezt a Kossuth téren. A Fidesz akkor pragmatikus szempontokból mellénk állt, majd négy évig altatta a kérdést. A szadik ellenben a lehető legszerencsétlenebb politikát követték: nyilvánosan nem álltak szóba velünk, a színfalak mögött próbálták visszafogni koalíciós partnerüket. Meg is büntették őket a szavazóik érte. Publicistáik bosszúból elmondtak minket, Duna chartásokat Fidesz-bérencnek, árpádsávosnak, ami csak belefért. (Porcelán az elefántboltban című, idén megjelent kötetemben minderről bővebben olvashat, akit érdekel.) Horn Gyuláék pedig a választások utánra halasztották a megegyezést Meciarral. A Duna Charta emlékeztette is az embereket erre a két választási forduló között. Néhány barátomat emiatt örökre elveszítettem. Nevemet a balliberális sajtó azóta csupa kisbetűvel írja. Az Élőlánc Magyarországért nevét pedig még úgy se. Nekünk meg most már nemcsak a Dunát kell védenünk a betonhívőktől, hanem a sivatagosodó Alföldet is a vízvisszatartó vízkormányzást elutasító tervezőktől. A Duna-Tisza közét a csatornázástól, ami szakértőink szerint a talajvízszint süllyedését okozza és fokozza. A minden lehetséges természetvédelmi védelmet (papíron) élvező Velencei-tó környékét a politikai szerencsejátékosoktól és ingatlanspekulánsoktól. A vízközmű-hálózatokat a lop(a)kodó privatizációtól, ami a szolgáltatások minőségének romlásával, árának emelkedésével járt a világban többnyire. (Attila, folytatnám, de únnád. Én is, nagyon.)

Kilátástalan igyekezetünk újra és újra az ország természeti kincseivel rablógazdálkodást űző – vagy csak felelőtlen és tájékozatlan – kormányzati politikába ütközött. Ezért az ellenzéknek mindig kapóra jöttünk, a kormánypárti média pedig levegőnek nézett bennünket, bármit csináltunk. Most nem tudom, mi lesz. Európában ma már legalább beszélni illik ökológiai politikáról, nálunk minden ciklusban eggyel hátrébb sorolódik a környezet ügye a választók, befektetők és pártklientúrák szemében népszerűbb tennivalókhoz képest. Lassan elmondhatnám az egymást követő környezet-nem-védő minisztereknek (ha megkérdeznének), amit az egykori miskolci prostituált mondott a rendőrkapitánynak: „Biztos úr, drága, maga már rég nem lesz főkapitány, amikor én még mindig k… környezetvédő leszek.”

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon