Lányi András, Lehrstück Mária

Nyomtatóbarát változat

„S mert minden megy szét és gyűlölni fáradt
vagyok, csupán álmatagon utállak.
Nebich. Vollendete Sündhaftigkeit!
A jövő – bízom – mindkettőnket ejt,
Orrontja majd, hogy alle beide stinken
s egyformán: összefügg mindennel minden..




.”
(Petri György: Széljegyzet egy vitához)

Vagyis 1981-ben a jövő még afféle „hiteles helynek” számított. Erről ennyit. Szívesebben írnék Petri verseiről, ami belőlünk egyáltalán említésre méltó, ott megvan. És ha már Petri, minek írni, miért ne inkább olvasni, nem?

Ehelyett. (Victor Hugo: „Ítéljünk, ha egyszer történelem vagyunk.” Hol olvastam?) Beszélgessünk. Ne az akkori dolgokról, kedves Lehrstück Mária, azt már megbeszéltétek. Talán a mai szamizdat irodalomról inkább. Manapság minden irodalom szamizdat: ki-ki az ismerőseinek ír, s nem az számít, hogy mit, hanem hogy hová. Rég nem olvassuk egymást, a barátainkat unjuk, az ellenfeleinkkel nem bocsátkozunk vitába, tudjuk, merről fúj a szél. Jól konspirált álneveinket újakra cseréltük: a hatóságok megtévesztése érdekében mindenki úgy tesz, mintha azonos volna önmagával. A csel bevált. Most már jöhetnek, szaglászhatnak: ránk se lehet ismerni többé. Álneveink néha összegyűlnek egy kocsmában röhögni rajtunk.

A helyzet, mármint az értelmiségi ellenzék helyzete, nem sokat változott egyébként. Üzengetünk a hatalomnak, amely előbb egypárt, később sokpárt, végül kétpárt képében sikeresen szilárdította meg ellenőrzését a politikai nyilvánosság felett. „Mi” – inkább, mint valaha – beérjük azzal, hogy a Párt(ok)hoz képest határozzuk meg önmagunkat. Hihetetlen, milyen készségesen besoroltunk, mióta legalább két (néha több) konkurens Elfogadhatatlan között választhatunk. Ez nagyon bejött nekik, ez a pluralizmus! Az elvszerű gyűlölködés szabadságáért cserébe önként és dalolva adtuk fel a szellemi kezdeményezés jogát: hogy a politikai párbeszéd témáit, módját és stílusát az elfogulatlan vizsgálódásra, illetékes véleményalkotásra szakosodott értelmiség határozza meg. Miért pont ő? Mert ez a dolga. S hogy volt-e ilyen lehetőség egyáltalán? Volt, kérlek. Ezt a lehetőséget neveztük eredetileg demokráciának. Azok a bizonyos „nyilvánosan okoskodó magánszemélyek”, ha emlékszel. Ne mondd, hogy ebben egy percig se hittél! Ami pedig a realitásokat illeti, a politikai változások az előző évtizedfordulón épp egy erre alkalmas helyzetet teremtettek meg, átmenetileg. De erről ne többet, a magam részéről, A kritikai értelmiség a saját farkába harap (ÉS, 1999), Párttörténeti közlemények (Magyar Hírlap, 2001) és Kellemetlen levelek (Heti Válasz, 2001) címszó alatt, azt hiszem, kimerítettem ezt a témát.

De ha már politizálunk: most tűnt csak fel, kedves Mária, a későbbi fejlemények milyen keservesen igazolták – bóknak ne vedd – amire akadékoskodó írásodban próbáltad annak idején figyelmeztetni az általad oly hőn csodált ellenzéki élcsapatot. Mert mi történt volna, hogyha 1982-ben vagy a későbbi években bármikor a demokratikus ellenzék egy labdaházban (ahol még nem velük labdáznak) összegyűlik, hogy megvitassa és kinyilvánítsa végre, mit akar? Ti. nem azt, hogy mit nem akar. Az utóbbi körül széles egyetértés volt ugyanis, ami elfödte a pozitív program hiányát, s később a vesztüket okozta. De azt sem, hogy mit akar az MSZMP-től, mert az az ancien régime eltűntével elveszítette jelentőségét. Nos, ha a célok tisztázására, amit szorgalmaztál, sor kerül, valószínűleg az történt volna, hogy még időben és visszavonhatatlanul kiderül: a demokratikus ellenzéknek van (volt, lehetett volna) markáns, sokszínű és továbbgondolható politikai irányvonala, túl a demokratikus alapjogok követelésén és kihívó gyakorlásán. Az Óperenciás-tengeren túli világkapitalizmus vívmányainak sürgős hazai meghonosításán is túl. Az ’56-os munkástanácsok, a ’68-as újbaloldal, a két háború közti magyar szociáldemokrácia hagyományának örököseiként tartalmas baloldali programot tudtak volna megfogalmazni. Azóta is ezen vitatkoznának egymással elkeseredetten, libertáriusok és kommunitáriusok, zöldek és szocdemek, de az speciel nem lehetne kérdés, hogy mi a „baloldaliság” tartalma Európa keleti felén. És hogy az MSZP lehet-e autentikus képviselője ennek a valaminek, akkor ez fel sem merülne. Az MSZP-nek nem jutott volna hely a politikai térben. Kapitalizálódó élcsapata ma egy etatista néppártot erősítene, vagy a gazdasági szférába visszavonulva élne abból, amit magának elprivatizált a nagy osztogatások idején.

Az SZDSZ jobbra tolódása tehát, a szándéktól függetlenül, az MSZP-nek szorított helyet a balközépen. S hogy folytassam uchróniámat: ha nem így történik, akkor ma a neoliberális szabad a vásár párt szerepét ifjonti hévvel a Fidesz töltené be, és nem tolódik kényszeresen jobbra ő is a politikai tabellán, lányos szerepzavarában. Következésképp az MDF is megmaradhatott volna annak, aminek Antall József szánta, és jut ideje, hogy rátaláljon a korszerű konzervativizmus útjára, amelyen a nagy nyugati kereszténydemokrata pártok is haladtak, amíg egyáltalán meg lehetett különböztetni egymástól a „bal” és „jobboldali” tömegpártokat. Képzeljék csak el! Mennyivel színesebb, színvonalasabb és tisztességesebb politikai környezetben élnénk, ha mindenki azt mondhatná, amit gondol, és azt gondolhatná, amiben hisz is.

Szerintünk, ugye, Mária, nagy kár, hogy nem így történt. Pedig hát történhetett volna, sőt, a papírforma, állítom, ez volt. A demokratikus ellenzék végzetes szereptévesztése, vezetőinek téves helyzetértékelése alaposan rányomta bélyegét az elmúlt – s az elkövetkezendő – évtized hazai történetére. A történelem szemétdombját azonban nem lehet visszaforgatni.

És ezzel végződik Lehrstück Mária második levele az eszdéeszbeliekhez.

• Felülírás