Lányi András

Nyomtatóbarát változat

Mai könyvkiadásunkra a tegnapi cenzúra nyomja rá bélyegét: a kiadói tervek a tilalmi listák nyomán készülnek. Bűnjelből, csempészáruból olvasmánnyá lesz a néhai szamizdat-butik (összetéveszthetetlen echtungarisch kifejezés) kínálata. Konrád György és Szelényi Iván világszerte elhíresült tanulmányát – Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz – még ebben a zavarba ejtő bőségben is sokan fogják olvasni.

A totális történelemfilozófiai rendszerekből kiábrándult radikális gondolkodók 1956 után Európa-szerte az empirikus társadalomkutatás felismeréseire alapították újabb egyetemes világmagyarázataikat, kiterjesztve ezek érvényét a történelem menetére visszamenőleg és előre is. Így vált ebben a gondolatkísérletben a kelet-európai történelem demiurgoszává az osztályhatalomra törő értelmiség; így lett a múlt ismét előtörténet, amelynek értelme a jelenben tárul fel, s a közeli jövő – ezúttal negatív – utópiájában éri el teljes kifejletét, az államszocializmus totális rendszerében, ami nem egyéb, mint az értelmiség osztályuralmának fokozatos megvalósulása.

Ajánlatos a szerzők gondolatmenetének kritikai rekonstrukcióját a főszereplő kilétének tisztázásával kezdeni: kik azok az értelmiségiek? Az értelmiségi kiváltságos pozíciója nem akármilyen tudás birtokosát illeti meg, hangsúlyozzák a szerzők. Csakis azokat, akiknek hozzájárulása nélkülözhetetlen az adott társadalom rendjét legitimáló, a kívánatos viselkedésmintákat meghatározó tudás fenntartásához. A társadalmi tapasztalat e tudás révén és ennek keretei között válik konzisztens valóságként elsajátíthatóvá az adott kultúra valamennyi részese számára. Ezért meghatározó eleme a hatalmi konstrukcó fenntartásának is. A szerzők viszont erre redukálják az értelmiségi tudás társadalmi funkcióját, vagyis az uralom rendjét biztosító tudásként definiálják azt. Az értelmiségi tudással legitimált hatalomtól már csak egy lépés áttérni a tudással legitimált értelmiségi halalomra – még ha ez a lépés logikailag kifogásolható is: „…az értelmiségi tudásával legitimálja jogát a halalomra. A dolog lényege tehát nem a funkcionálisan szükséges tudásban, hanem a hatalomra való aspiráció legitimálásában van.” A definícióban elrejtett tautológia megkíméli a szerzőket alapfeltevésük bizonyításától. A következő gondolati csúsztatásra akkor kerül sor, amikor a hatalmat legitimáló tudás helyébe a hatalom gyakorlásához szükséges szakértelmet csempészik: „A modern redisztributív rendszerekben a többlettermék felett a ideologikus redisztributor rendelkezik; ahhoz, hogy valaki ideologikus redisztributorrá (célkitűző újraelosztóvá – L. A.) váljon, szakismerettel kell rendelkeznie, tehát (kiemelés tőlem) értelmiséginek kell lennie.” Ha egyszer azt tekintjük értelmiséginek, aki ilyen szakismerettel rendelkezik, akkor az értelmiséget per definitionem sikerült hatalomra juttatni – ami a könyv 65. oldalán be is következik.

Ezek után nem csoda, hogy a történelmi előzményeket tárgyaló vaskos fejezetben Rettegett Ivántól az új gazdasági mechanizmusig mindenütt az értelmiség hatalmi törekvései „köszönnek vissza”. Nincs uralom, melynek tulajdonosi működése mellett ne volna irányító, újraelosztó, „transzkontextuális” mintákat alkotó szerepe, melyet csak az ehhez, szükséges szakértelemmel rendelkező csoportok közreműködésével tölthet be, akik „tehát” értelmiségiek. Kelet-Európa történetében nagyobb szerepet játszik a társadalom felett álló, állami vagy birodalmi keretek között szerveződő bürokratikus irányítás, mint a nyugat-európai berendezkedésben. Ezért ez a régió alkalmasabb rá, hogy történetét mint a hatalmat kisajátító és központosító értelmiségi testületek fejlődésének történetét írják le. Ehhez persze az értelmiség fogalmát még az eddigieknél is rugalmasabban kell kezelni. Úgy, hogy például még a múlt századi magyar dzsentri-adminisztráció is beleférjen – jóllehet a „nemzeti intelligencia” maga sem titkolta, hogy hatalmi jogcím gyanánt szívesebben hivatkozik a származását igazoló kutyabőrre, mint a bármi jöttment lateiner állal is megszerezhető jogászdiplomára. A hatalom ellenében koronként fellépő értelmiségi rétegek működése is csak gazdagítja a történelmi példatárat: e mozgalmak újabb és újabb hatalmi koncessziókat csikartak ki uralomra éhes értelmiségi csoportok számára. Így értelmiség és bürokratikus hatalomgyakorlás azonosítása maradéktalanul végbemegy, még mielőtt a szerzők voltaképpeni tárgyukhoz érkeznének: az államszocializmus mint a kiteljesedő értelmiségi osztályuralom jellemzéséhez.

Ennek közvetlen előzményeként minőségileg új elem a központi újraelosztás mind bonyolultabb szaktudást igénylő feladatköre a modern ipari társadalmakban csakúgy, mint azokban az országokban, melyek gyorsított úton kísérlik meg behozni lemaradásukat a modernizációs versenyben. A mindinkább specializálódó szakértelem lett a legfőbb termelőeszközzé, és az alapvelő társadalmi viszony ezentúl a tudáshoz, az információhoz való viszony. Ebből önmagában is messzemenő következtetéseket lehetne levonni, például azt, hogy a tudásra irányuló tömeges szükséglet a legkülönbözőbb rétegek közös tulajdonává teszi a magas iskolai végzettséget. Az egyetemi diploma így a társadalmi rétegképződés alapvetően fontos tényezője lesz ugyan, de megszűnik mint egyetlen osztályt meghatározó ismérv. Konrád és Szelényi ezzel szemben „jó megközelítésként” fogadják el az empirikus vizsgálódás számára, ha az értelmiséget az egyetemet végzettekkel azonosítják. Arra a helyes megállapításra hivatkoznak, hogy napjainkban nem létezik olyan kitüntetett neme a tudásnak, amin önmagában alapulhatna a társadalmi rend legitimációja. Ezért úgymond „egyáltalán nem jogosulatlan az értelmiséget professziók együtteseként definiálni, melyben közös az azonos szintű, a társadalom által standardizált szakképzettség…” Hogy amit így, professziók együtteseként határoztak meg, értelmiség-e akár a saját korábbi definíciójuk szerint is, tehát, hogy ezek a foglalkozáscsoportok általában kitüntetett helyzetet élveznek-e a hatalom viszonylatában – azt szerzőink nem tartják kérdésesnek.

Ellenkező esetben gyanakodniuk kellene, hogy az információs és tömegkommunikációs monopóliumok kialakulása, a tudás előállításának és forgalmának növekvő eszközigényessége korlátozza magát a tudást előállító tevékenységet, megsemmisíti annak maradék autonómiáját és minden eddiginél nagyobb kényszerítő erővel rendeli azt alá a tőkemegtérülés vagy a központi újraelosztók érdekeinek. A tárgyi folyamatokon túl immár a gondolkodásunkat, sőt vágyainkat és képzeletünket is kivédhetetlen tökéllyel irányító társadalmi gépezet szakszerű működése nem az intelligencia uralmát valósítja meg a társadalom felett, hanem a társadalmi rend nyomasztó uralmát minden szellemi megnyilvánulás felett.

Így áll a helyzet minden bizonnyal azokban a fejlett polgári társadalmakban is, ahol eközben valóban a legmagasabb rendű tudás kívántatik egy bonyolult automatizmusok útján működő, önszabályozó társadalmi modell fenntartásához. Ezzel szemben semmi nem utal arra, hogy a társadalomirányítás hasonlóan komplikált és magasrendű intellektuális feladat volna Kelet-Európában, ahol az egydimenziós bürokrata parancsuralom vált honossá. Éppen az lett e szisztéma – napjainkban beteljesedő – végzete, hogy nem tudott sem elviselni, még kevésbé kitermelni olyan minőségű tudást, melynek birtokában megállhatná helyét a világméretű hatalmi versengésben. Ami az értelmiség színe-javának kiirtásával, elüldözésével és deklasszálódásával kezdődött és úgy technikai, mint ideológiai téren teljes szellemi csőddel ért véget – nos, ha ez volt az értelmiségi osztályhatalom megvalósításának nagy történelmi kísérlete, úgy az a valami, amit Konrád és Szelényi értelmiségi osztálynak nevez, akármi lehet, csak a társadalmilag nélkülözhetetlen tudás fenntartója és megújítója nem.

Nem örömest cáfol az ember tapasztalati észrevételekkel ilyen nagy igényű elméleti koncepciót, de talán mégsem mellékes szempont, hogy a szellemi szakemberek az újabb korban soha, semmiféle rendszerben nem szenvedtek olyan súlyos korlátozást munkájukban, ennek anyagi ellenértékét semmiféle berendezkedés nem szorította le tartósan annyira alacsony színvonalra, mint az úgynevezett értelmiségi osztályuralom, amelyben az értelmiségi csakis akkor őrizhette meg a hatalomban elért pozícióját, ha tudása és meggyőződése ellenére cselekedett.

Ezért már-már mulattató mai szemmel újraolvasni a marxi osztályelmélettől ihletett leírást az államszocializmus dichotóm osztályszerkezetéről, melynek „egyik pólusát a redisztributori pozíció körül szerveződő értelmiségi osztály, másik pólusát a redisztribúció jogától megfosztott […] munkásosztály alkotja”. Ez a konstrukció még a közbülső rétegek növekvő súlyának egyidejű elismerése mellett sem állja ki semmiféle tudományos elemzés próbáját.

A könyv szerint az 1948-as fordulat idején a hatalomba „tódult” értelmiség átmeneti, sztálinista félreállítása után a hatvanas években a pártértelmiség és a technokrácia kiegyezése következett el. A konszolidáció alapja az volt, hogy a bürokrata elit megosztozott hatalmán a szakértelmiséggel, biztosította utóbbiaknak a magáéhoz hasonló, magasabb életszínvonalat, sőt mértékadónak kezdte elfogadni a maga számára is az értelmiségi életformát. Még a marginális értelmiség is elismerést nyer megtűrt helyzetében (ti. nem fenyegeti többé közvetlenül börtön vagy fizikai megsemmisítés – „a Repression átment Toleranzba”), így a napnál is világosabb, miként kovácsolódik a pártállam burkában az értelmiségi osztályuralom. Még a más társadalmi csoportok „organikus értelmiségeként” fellépő, ezek „felszín alatti érdekét” megfogalmazó marginális értelmiségi kritika sem téveszti meg a szerzőket. Egyes értelmiségiek azért vállalhatják szerintük, például, a szegénység érdekeinek képviseletét – látszólag elárulva ezzel saját osztályuralmukhoz fűződő érdekeiket –, hogy így erősítsék osztályos társaik, a technokraták alkupozícióját a pártbürokrata értelmiséggel szemben. „A technokrácia, ha meg akarja haladni a jelenlegi – számára egyelőre hátrányos – hatalmi egyensúlyt, erősíteni kényszerül az értelmiségi osztály egységét, szövetkeznie kell a marginális értelmiséggel és bele kell abba is egyeznie, hogy az utóbbiakon belül egy szűkebb csoport a munkásosztály organikus értelmiségeként működjön…” De ez a kritikai értelmiség is Janus-arcú lesz, egyfelől ugyanis a munkásosztály értelmisége, másfelől azonban, s talán ez a nyomatékosabb, az értelmiségi osztály tagja is, amelyből […] nem tudja magát kivonni.” Osztályidegen kutyából nem lesz organikus szalonna, léte meghatározza tudatát, ha megfeszül is.

Szerzőink alaposan átláttak a szitán, mikor leleplezték ezt – a szép emlékű judeobolsiplutokrata összeesküvésre emlékeztető titkos érdekközösséget egymással „látszólag” szembenálló csoportok között.

Úgy gondolom, széles körben elterjedt felfogásuk játszott némi szerepet abban is, hogy a marginális ellenzék, bűntudatosan beismerve értelmiségi voltát, politikai törekvéseit sokáig nem merte nemzeti érdekként hirdetni. Ennek kártékony következményei most tapasztalhatók, mikor az önmagát privatizáló bürokrácia és az összeomlott pártállam hatalmán békén osztozkodó középosztályi politikusok népnemzeti demagógiája számára lassan karikatúra-céltábla és a demokrácia ellensége lesz az a marginális értelmiség, amely politikai téren egyedül lépett fel tevőlegesen a diktatúra ellen.

• Esszé