Magyari Nándor László

Nyomtatóbarát változat

A ’89-es változások után a romániai magyar értelmiség többsége újra a megváltó, célt adó, vagy legalábbis az útmutató szerepét választotta s tette identitásának magjává. Ez az elhatározás azonban igen ellentmondásos következményekhez vezetett, sőt, bizonyos értelemben a közvélemény manipulálására is alapot teremtett.

A társnemzeti program meghirdetésekor nyilvánvalóvá vált, hogy a romániai magyar vezető elit – vállalt szerepével összhangban – manipulatív politikát folytat a „nemzetépítés” terén. Ennek egyik leglényegesebb eszköze a metaforikus beszéd, melynek segítségével úgy követheti saját céljait, hogy közben mindezek rejtve maradnak az úgynevezett „nép” előtt. E manipuláció kelléke az is, hogy igyekeznek elszívni – s a nagy cél érdekében felhasználni – az egymásnak nemegyszer ellentmondó regionális érdekek s „tudatok” versengése során felszabaduló energiát.

A vezető elit e játszma során a közemberek érdektelenségére, a jelképes beszéddel szembeni értetlenségre alapoz, miközben fennen hirdetett célja éppen ennek a meghaladása, az önfelszabadító folyamatok beindítása és vezetése lenne. Lássuk részletesebben miről is van szó?

Megmaradni vagy előretörni?


Szabó Miklós – minden bizonnyal – régiónkra (is) gondolva írja: „Az elmaradott területeken a nemzet előbb jelenik meg kulturális programként, amelynek segítségével egy értelmiségi, politikai elit valamely egy nyelven beszélő vagy azonos felekezethez tartozó csoportot – ilyen csoportokat neveznek etnikumnak – nyugati értelemben vett nemzetté akar szervezni.” Nem nehéz belátni, éppen ezt teszi a romániai magyar vezető elit a társnemzeti program meghirdetésével, azaz célt próbál adni a „kisebbségi társadalomnak”, melyet „ki kell vívni”, melynek érdekében minden lehetséges eszközt latba kell vetni és mindenekelőtt össze kell fogni. Az új népnemzeti program sajátossága a kisebbségi helyzetből fakad.

A célként tételezett identitásprogram legszembetűnőbb sajátossága, hogy elméleti értelemben offenzív, azaz lemond a közelmúlt megmaradáscentrikus elképzeléséről, és igyekszik valamilyen pozitív tervet nyújtani. Programját modellként akarja működtetni, igyekszik ugyanis előírni a népnemzetépítés eszközeit és – mindenekelőtt elvi – módozatait. Az eszközök egyike a helyi tradíciók ébresztése-erősítése, de nem bármilyen mértékig, csupán addig, amíg ezek a nagy célt, a társnemzeti programot, úgymond, előbbre viszik. A helyi hagyományok, kulturális és történelmi emlékek „visszavétele” igen fontos lehet, hiszen mindezek – természetüknél fogva, de a kisebbség tömbszerű elhelyezkedésének következtében még inkább (lásd „székelyföld”) – szembefordíthatok a román nagynemzeti történetmítoszokkal „igazolt” és erőszakosan hangoztatott előjogokkal. A jelzett manipuláció viszont éppen itt igyekszik beavatkozni a spontán folyamatokba, amikor az „egységet” veszélyeztetve látja, amikor a kisebbségen belüli másság nem illeszkedik a meghirdetett nagy célhoz. Jól szolgálja a manipulatív célokat az „egység”-fogalom többértelműsége, mely lehetőséget teremt az egységveszélyeztető – „eretnek” – tettek és gondolatok listájának állandó bővítésére ugyanúgy, mint a veszélyeztetettség tudatának fenntartására. De még jobb példa a manipulatív igyekezet vázolásához a „székelység” népcsoportnév kisajátítása és sajátságos alkalmazása, illetve a vezető elitnek a székelységhez való kettős viszonyulása. A székelység „másságát” ugyanis nem elsősorban etnikai-történeti vagy tudati alapon definiálják, hanem mint az egy területen, egy tömbben élés következtében előálló sajátosságot. Ilyen értelemben „székelyföldről”, illetve – az utóbbi időben – „székely megyékről” szoktak beszélni. „Székely testvérek!” – kiált fel az egyik kongresszusi küldött Marosvásárhelyen, és utána arra int, hogy „jól dolgozzatok, segítsetek bennünket”, mert ha továbbra sem tesztek semmit „mi” (nem-székelyek? szórványmagyarok? vagy egyszerűen csak magyarok) hová leszünk? A kérdés, természetesen retorikus, mégis jól tükrözi a sokféleségnek szánt kettős szerepet. A vezető elit a másságot addig támogatja, amíg az megkérdőjelezi a román nemzeti szélsőségesség szimbolikus térigényeit, amíg a múlt tudata érvként fordítható szembe a román nemzeti mítosszal.

Csapdák vagy menedékek?

Nem lehet mellékes, hogy a jelzett manipuláció eredményeként a helyi közösségek nem megerősödnek, hanem sebezhetőkké lesznek: ha tetszik, ha nem, mintegy rákényszerülnek a közös célért való munkálkodásra. Aki ugyanis túlmegy a helyi tudatok elmélyítésében azon a kritikus ponton, melynek ismérveit a mindenkori vezető elit ellenőrzi, azt menten szélsőségesnek, egységrombolónak, sőt, árulónak bélyegzik. A felkínált modell ezáltal nem enged meg semmilyen alternatívát, sőt minden mást kizár. Csapdahelyzet ez a javából, mert vagy megvalósul a nagy cél és az alig felfedezett „helyiek” beleolvadnak egy társnemzeti identitásba, vagy pedig kikerülnek a kultúrából, kívül maradnak – legalábbis így érzik majd – a nemzeten. Az első eset aligha valósulhat meg, a második eset pedig kitalált „nemzetet” teremt(het), olyan újabb vágyálmot, mely aligha fog hasonlítani a nyugati értelemben vett nemzethez.

Az egyszerűsítés kockázatát vállalva állítom: kettős manipuláció (önbecsapás?) tanúi lehetünk. Egyrészt a helyi autonómiák iránti társadalmi igények feléledését látjuk, amit az új pozícióit kiépíteni akaró helyi és nemcsak helyi elitek nem hagyhatnak figyelmen kívül, már csak tömegbázisuk szempontjából sem. Ezért bizonyos – meglehetősen merev – korlátok és feltételek mellett támogatják is. Az értelmiségi-politikai elit az első, aki „népi” ünnepeket, névadókat, történelmi megemlékezéseket stb. rendez és vezet, aki utcanév, iskolanév stb. javaslatokat tesz, szinte mindent megkeresztel, saját szimbólumaival jelöl meg. Teszi ezt addig, amíg az így keltett lelkiállapot – esetenként tömeghisztéria a meghirdetett modellt szolgálja, pontosabban dicsőíti. Az ünnepi mámor leple alatt az „új” elit megpróbálja lejáratni a régit, túltenni rajta „hazaszeretetben”, „kereszténységben” stb. Másrészt viszont társnemzeti programjával, a nemzeti alapon elgondolt egységgel menedéket is kínál a régi hatalmi elitek, amennyiben az hajlandó átvenni az új retorikát, beállni a „félő-féltő-szolgáló-ünneplő” hivatásosak kórusába.

Van még a képnek egy másik szereplője is, akit legutóbb kapcsoltak be a társnemzeti retorika forgatagába. Ezek az ún. „ultrák”, a székely-köztársaságpártiak. Létüket és ténykedésüket a kisebbségi nyilvánosság alig jelzi, csakhogy – koalícióra lépve a „radikálisokkal” – valódi erő, politikai befolyás birtokosaivá léphetnek elő. Történt ugyanis, hogy magukat nemzeti radikálisoknak nevező „térképrajzolgató” székelyföldi önjelölt vezérek, miután első lépésben megpróbálták „lefejezni” a „Székely Ifjakat” – taktikai okokból –, egyezséget kötöttek velük.

Beindult hát a komoly hatalmi harc a kisebbségen belül is, és számtalan kérdés megfogalmazása, tisztázása várat magára. Nem célom – korai is lenne – a mai vezető elit és a „második vonal” mérkőzésének elemzése, annyi viszont máris bizonyos: aki elsőre „térképéhez nyúl” az a későbbiekben használni is fogja e sokélű fegyvert, és nem látom kinek, kiknek az érdekében…

• Esszé