Stefan A. Musto

Nyomtatóbarát változat

Az Európai Gazdasági Közösséghez vezető út tekervényes labirintus, amelyben könnyebb eltévedni, mint célba jutni. Minden útelágazásnál a legkülönbözőbb akadályok állnak: aki átugrotta a politikai előfeltételek korlátjait, az általában a gazdasági és kereskedelmi érdekkülönbségek göröngyeiben botlik meg. Ezt meg kellett tanulnia a büszke Angliának is a hatvanas években, Spanyolországnak és Portugáliának a hetvenes évek végén: ezt tapasztalja napjainkban Törökország, amely három évvel ezelőtt, és Ausztria, amely az elmúlt évben jelentette be csatlakozási szándékát. Aki bebocsátást kér, attól éppúgy rossz néven veszik, ha szegényebb a Közös Piac átlagánál, mint ha túlságosan versenyképes olyan termékek esetében, amelyeket a Közösségben „érzékenynek” nyilvánítottak (mezőgazdasági termékek, textil, ruhanemű, vas és acél stb.). Mindezek az akadályok egyetlen nevezőre hozhatók: a Közösség védi saját tagjait és önmagát a vetélkedő külvilággal szemben. Jó annak, aki a Közösségben hajlékot talált: jaj annak, aki a kapu előtt marad. És mégis, vagy épp azért: Magyarországnak nincs más választása, mint az, hogy kopogtatni kezdjen a Közös Piac kapuján. Mégpedig négy okból. Először azért, mert ebben a világban senki sem fejlődhet elszigetelten; a kereskedelmi, pénzügyi és technológiai kapcsolatok csak széles nemzetközi keretben fejlődőképesek. Másodszor azért, mert az Európai Gazdasági Közösség a világ legnagyobb gazdasági tömbje, amely a világkereskedelemnek hozzávetőlegesen egyharmadát bonyolítja le. Harmadszor azért, mert a Közösség, ellentétben a világ egyéb fejlett ipari országaival, rendelkezik egy hatalmas, fizetőképes piaccal és mindazokkal az eszközökkel, amelyekkel talpra lehet állítani egyes országok gazdaságát. Végül is azért, mert Magyarországról nézve az Európai Közös Piac a szomszédban van. A KGST roskadozik, az Egyesült Államok gazdasági életében a külkereskedelem jelentősége elenyésző, a Távol-Kelet mind földrajzilag, mind kulturálisan messze esik: kézenfekvő tehát az európai opció. Marad a kérdés: melyik út vezet a Közösség felé?

Az EFTA nem járható út


Hadd mondjam ki kendőzetlenül: Magyarország gazdasági válságából nincs sajátságos, magyar kiút. Ehhez hiányzik a szélesebb belső piac, a nyersanyag-készlet, a tapasztalat, a technológia. Mindazok, akik abban reménykednek, hogy a magyar gazdaság önerejéből, a maga saját útján támasztja fel majd önmagát, münchauseni illúziókat táplálnak. A magyar gazdaságnak külső piacokra, nyugati tőkeberuházásra, vállalatközi kapcsolatokra, fejlett technológiára, átmeneti erkölcsi és pénzügyi segélyre van szüksége. Ezt csak az Európai Közösségtől kaphatja meg. Némelyek, még mértékadó gazdasági és tudományos körök is, azt vallják, hogy az EFTA-tagság egy-két fokkal feljebb vihetne az országot azon a lépcsőn, amely a Közösséghez vezet. Elfelejtik, hogy a Közös Piachoz nem lépcsőfokokon, hanem labirintuson kell keresztülmenni. Az EFTA egy ipari szabadkereskedelmi övezet, amely saját részéről ugyan ipari szabadkereskedelmet folytat a Közös Piac tagállamaival, de semmiképpen sem tekinthető a Közösség előszobájának. Milyen következménnyel járna az EFTA-tagság? A szabadkereskedelem elve alapján leomlanának a vámhatárok: a behozatal gyorsan növekednék a nyugati áruk versenyképessége következtében, amíg a kevésbé versenyképes magyar termékek kivitelének lehetőségei csak minimális mértékben gyarapodnának. Mivel az EFTA-egyezmény nem vonatkozik a mezőgazdasági termékekre, a magyar agrártermelés csak az iparilag feldolgozott áruk esetében, de ott is csak igen nagy akadályok áthidalásával nyerhetne jelentéktelen teret a nyugati piacokon. Az eredmény: nyugati áruk beözönlése a magyar piacra megfelelő kiviteli esélyek nélkül, a külkereskedelmi mérleg további romlása, a külső eladósodás növekedése, a gazdasági egyensúly további felborulása, a hazai termékek elsöprése a belföldi piacokról. A szabadkereskedelmi övezet nem segélyszervezet és nem is politikai közösség, amelyben a rászoruló tagállamok megértésre és támogatásra találnak: aki nem eléggé versenyképes, annak számára az EFTA nem út.

A szabadkereskedelem csapdája


Még a leghithűbb liberalizmus sem igényelheti magának azt a bizonyosságot, hogy a szabadkereskedelem feltétlenül, a kereskedő felek gazdasági szerkezetére és teljesítőképességére való tekintet nélkül hasznot hoz a résztvevők mindegyikének. Világviszonylatban az elmúlt évek tapasztalatai többértelműek. Kétségtelen, hogy a szabadkereskedelem az államközi gazdasági kapcsolatok leghatékonyabb rendszere, ám csak olyan országok között, amelyeknek szerkezete és termékeiknek versenyképessége hozzávetőlegesen egyenlő szinten van. Fejlett ipari országok között, amelyek hasonló gazdasági színvonalon állnak, a szabad árucsere-forgalom óriási ösztönző erőt fejt ki a kereskedelem felélénkítésére, ezáltal a gazdaság növekedésére, a viszonylagos előnyök kiaknázására és mindezzel a kölcsönös gazdasági fejlődés folyamatának meggyorsítására. Példa erre az Európai Közösség három évtizedes története. A szabadkereskedelem azonban súlyos problémákat teremthet akkor, ha a kereskedő felek gazdasági színvonala és teljesítőképessége egyenlőtlen. A gyakorlat azt mutatja, hogy ebben az esetben az egyensúlyi helyzet tovább romlik a szerkezetileg gyengébb fél kárára. A neoklasszikus elmélet vigasztaló feltevése, hogy a tőke végül is oda áramlik majd, ahol a termelési költségek a munkabér színvonala következtében alacsonyabbak s ezáltal a szintkülönbség hosszabb távon kiegyenlítődik, a jelenlegi világgazdasági körülmények között alaptalannak bizonyul. Először azért, mert a modern technika és a piacok vásárlóképessége következtében a termelési költségek egyre kisebb szerepet játszanak beruházási elhatározásoknál; másodszor azért, mert a versenyképesség fokmérője egyre kevésbé az ár és egyre inkább a minőség; harmadszor azért, mert a szabadkereskedelemben a lebontott vámhatárok helyén új akadályok épülnek (ipari szabványok, innovációs előnyök stb.), amelyeket ismét csak a versenyképesebb termelők tudnak átugrani. A tőke oda megy vagy ott marad, ahol a vásárlóképes piacok további értékesítési és kibontakozási lehetőségeket nyújtanak. Egyszóval: egyenlőtlen felek között a szabadkereskedelem az erősebb felet erősíti és a gyengébb felet gyengíti; ezt a mindig újra bebizonyosult tapasztalatot a neoklasszikus gazdasági elmélet minden fortélya sem tudja érvényteleníteni.

Aszimmetrikus társulás?


A magyar gazdaság talpra állása csak egy hosszadalmas folyamat eredménye lehet; a szabadkereskedelem ennek a folyamatnak nem az első, hanem feltételezhetőleg az utolsó lépése lesz. Az átmenetben csak egy mindent átfogó, globális együttműködés keretében lehet majd megteremteni azokat a feltételeket, amelyek egy későbbi csatlakozáshoz szükségesek. Ilyen együttműködési keretet csak az Európai Gazdasági Közösség tud nyújtani, amely nemcsak az ipari, hanem a mezőgazdasági termékeket is átöleli, amelynek eszközei vannak a technológiatranszfer és a tőkeberuházások ösztönzésére, és amely megfelelő pénzügyi alappal rendelkezik a szerkezeti átalakulás támogatására. Mert aki kívül áll a Közösségen, az is annak piacaitól és piaci játékszabályaitól függ. Egy spanyol közgazdász, hazájának csatlakozása előtti években, ezt így fejezte ki: „Gyakorlatilag minket is kötelez a Közös Piac minden szabályzata; a különbség csak az, hogy nem ülhetünk le ahhoz az asztalhoz, amelynél ezekről a szabályzatokról döntenek.” Az út Európához csak egy olyan társulási szerződésen keresztül vezethet, amely egyrészt lépésről lépésre mutatja az irányt és a célt a kapcsolatok labirintusában, másrészt aszimmetrikus jellegű, tehát kifejezetten tekintetbe veszi a szerződő felek közötti gazdasági színvonalkülönbséget és annak áthidalási lehetőségeit. Társulás görög vagy török mintára? Nem feltétlenül. A Közösség mindig tiszteletben tartotta a sajátságos helyzeteket: figyelembe vette a tengerentúli francia területek jellegzetes problémáit, tekintettel volt a Kanári-szigetek vámmentességének történelmi hagyományára, elismerte az olasz Campione és Livigno, valamint a brit csatorna-szigetek különleges státusát, testre szabott programot fogadott el Írország és Dél-Olaszország fejlesztésére. Elképzelhető tehát egy sajátságos, a magyar viszonyokra szabott társulási szerződés lehetősége is.

Természetesen ez a lehetőség annál reálisabb, minél inkább ráébred a Közös Piac saját kontinentális, összeurópai felelősségére. Kelet-Európa átalakulásának drámai folyamata meggyorsíthatja ennek a felelősségtudatnak kibontakozását. Igaz, ez még csak remény, de vannak jelek, amelyek arra .mutatnak, hogy talán mégsem utópia.

• gazdaság