Langmár Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Ha részvényárfolyam volnék egy rendes tőzsdén, valószínűleg nagyot zuhantam volna a hét elején. A pénzügyminiszter június elején egy interjúban kijelentette, hogy „egy bizonyos minőségi határon túl nem viselem el, hogy koncepciómat lehetetlenné tegyék”. A Népszavának akkor még azt felelte az esetleges lemondását firtató kérdésre, hogy „ilyesmiről egyelőre nem nyilatkozom.” Most megtette a Gazdasági Kamara közgyűlésén, ahol szinte minden lap képviseltette magát.

Elmesélte, hogy reggel még azzal kelt, lemond posztjáról, de meggondolta magát, s tovább harcol azért, hogy elképzelései megvalósulhassanak. Eddig sem titkolta különösképpen, hogy kissé magányosnak érzi magát a kormányon belül, de most új fejezet kezdődött azzal, hogy a nyilvánosság előtt fenyegetőzött a lemondással.

Kupa Mihály az első olyan gazdasági ember az Antall-kormányban, akiről elképzelhető, hogy végig tud vinni egy koncepciózus programot. Erre a reményre már nagy szükség volt, s könnyen elfelejtették azt, hogy korábban Kupa nyakába varrták az adóreform terhes következményeit. Az ehhez kötődő ellenszenvnek volt „köszönhető” például, hogy még az előző parlament – botrányos módon – nem választotta meg őt a Számvevőszék elnökhelyettesének.

Ha távozik az egyetlen olyan ember is a kormányból, akiről valami kibontakozásféle elképzelhető, akkor a tőzsdének illik idegesen reagálnia. A héten első születésnapját ünneplő magyar tőzsde meg sem rezdült, továbbra is gyér nyilvános forgalom mellett folytak a pult alatti kötések. Azt hiszem ez a tőzsde még olyan kicsi, hogy megijednie sincs miért.

A lassan fél éve miniszter Kupa legutolsó traumája minden bizonnyal a sztrájkfenyegetéssel szembeni puha kormányálláspont volt. A költségvetést és a gazdaságpolitikáját ért csapások sorában nem jelentéktelen tétel a már amúgy is elhalasztott energia-áremelés kompenzációjának többmilliárdos megemelése, az egyszeri utazási kedvezmények megadása, s nem utolsósorban a keresetszabályozás szigorának további oldása, amely egyértelműen inflációs nyomással jár. De talán ami a legnagyobb baj ebben, hogy egy nem túlságosan kiélezett szituációban, egy valószínűsíthetően kudarccal járó sztrájkfenyegetéssel szemben bizonyult végzetesen gyengének és erőtlennek a kormány. Minden érdekcsoport, lobby számára itt az újabb tapasztalat: a kormány akkor is enged, ha nem közvetlenül koalíciós vagy ideológiai szempontokat védelmez.

Hiszen ez utóbbiak esetében már bebizonyosodott, hogy néhányszor tízmilliárdos ár – esetenként – egyáltalán nem sok az Antall-kormánynak. A Magyar Hírlap szellőztette meg azt a dokumentumot, amelyet a kárpótlási törvény újraformálásához készítettek az MDF-hez közel álló szakértők. Ebben a javaslatukban – amit a kisgazdák hevesen elutasítanak – már az a kiindulópont, hogy 120 milliárd forintot szánnak a kárpótlásra. Csak emlékeztetőül: a pénzügyminiszter szerint „sok, ha 100 milliárdba kerül a kárpótlás”. Ahogy a Németh kormány működésében egyre inkább a gazdaság töltött ki mindent – függetlenül most attól, hogy miként értékeljük a tevékenységét – úgy az Antall-kormányban, minden látszat ellenére képtelen a gazdaság a központi kérdéssé válni.

De Kupa nemcsak a legtöbbet emlegetett kárpótlási, egyházi, világkiállítási, stb. ügyekben kerül folytonosan olyan helyzetbe, hogy az engedmény minduntalan megkérdőjelezi egy következetes gazdasági program keresztülvitelének lehetőségét.

Még nem dőlt el a vita, miként rendezzék a kétes kinnlevőségekkel – teli három nagy kereskedelmi bank portfolióját. A zűrzavar teljes, s mindezért egyre nagyobb felelősség terheli a pénzügyi tárcát és a jegybankot is. Máig képtelenek voltak arra, hogy tárgyilagosan vázolják e bankok tényleges helyzetét. Ettől aztán olyan nevetséges és zűrzavart okozó adatok jelenhetnek meg, mint amelyet a Világgazdaság közölt a múlt héten. A lap, amelyik korábban 10-20 milliárdban jelölte meg a kétes kinnlevőséget, azt írta egy tudósításban – minden kommentár nélkül –, hogy a kétes állomány a vállalatok 1989-es évvégi hiteleinek 28-40 százaléka volt. Ez pedig legalább 140 milliárd forint. Surányi György, az MNB elnöke interjújában pedig csak annyit jegyez meg minderről, hogy „ezek bizonytalan számok, szórványosak, nem publikusak”.

Ebben a zavaros helyzetben aztán természetszerűen lesz botrány abból, hogy az egyébként okkal népszerű Bokros Lajost választják meg a Budapest Bank elnökének. A kétes kinnlevőség rendezésében folyik az egyik nagy vita egyébként a Pénzügyminisztérium, a Vagyonügynökség és az MNB között. Az utóbbi elképzelése szerint a költségvetésnek öt évre garanciát kellene vállalnia a kétes kinnlevőségek felére. Ez csökkentené a bankok tartalékszükségletét, s öt év alatt „pedig sok mindent lehet tenni”, nyilatkozta a Tőzsde Kurirban ifj. Nyers Rezső, az MNB ügyvezető igazgatója. Az állam a zsebébe nyúl, s letesz az asztalra 10-12 milliárd forintot? – kérdezi kissé hitetlenkedve az újságíró. „Ezzel a lépéssel lényegesen javulna a bankok helyzete”, hangzik a válasz. Ez persze kétségtelen, de ismét csak a költségvetés az, amely a fejőstehén szerepébe kerül.

Bokros Lajos, a volt MSZP-s parlamenti képviselő, a Tőzsdetanács elnöke, a Vagyonügynökség igazgatóságának tagja, az MNB ügyvezető igazgatója mindenki számára elfogadható jelölt. Reformközgazdászi pályáját a Pénzügykutató Intézet szétverése után a jegybankban folytatta. Az úgynevezett spontán privatizáció, illetve a Sárközy Tamás fémjelezte gazdasági jogalkotás elleni kemény föllépése az MDF-es körök nagyobb része számára is biztosítékot jelenthet.

A privatizáció – s a Vagyonügynökség szerepe és súlya – a pénzügyminiszter egyik másik csataterülete. Szeretné sokkal inkább a maga befolyása alatt tudni az ügynökséget, részben annak szervezeti átalakításával. A cél a privatizáció fölgyorsítása, de kormánykörökben ez sokak számára fölveti a spontán privatizáció, a kiárusítás rémét. Nem csekély erők szegülnek ezért szembe Kupa privatizációs törekvéseivel.

A sajtó folyamatosan tárgyalja a Kupa–Kádár-ellentétet, különösen az exportösztönzés, s az infláció kezelésének ügyében. Az egyik kritikus pont a rubelaktívum elfutása tavaly félévtől, és a több mint 550 millió rubeles aktívum 1991 első negyedévében. Mindez oda vezetett, hogy (február végi adatok alapján) a rubelben fennálló bruttó követelésünk 3200 millió rubel, majd 90 milliárd forint. Ennek döntő része a Szovjetunióval szemben áll fönn, amelyből mintegy egymilliárd rubelnyi az Antall-kormány tevékenységének idejére esik.

Ez a követelés alaposan megnehezíti a kormány helyzetét a szovjet csapatok itthagyott értékeinek elszámolásáról folyó vitában. Hiszen így a szovjet fél nem abban érdekelt, hogy reális költségtérítést követeljen, hanem hogy pénzhez jusson. Fölsrófolni igyekszik inkább követeléseit, hogy azzal ellentételezhesse a magyar követeléseket. Ezzel a kereskedelmi aktívumunk után talán egyetlen fillért sem látnánk viszont.

A rubelaktívum okairól még június 6-án közölt a Világgazdaság – nyugodtan mondhatjuk – szenzációs cikket.

Surányi György, az MNB elnöke a miniszterelnökhöz írt levelében az aktívum okainak kivizsgálását kérte. A Világgazdaság egy ezután elkészült NGKM-vizsgálatot ismertet. Eszerint az év első negyedévében csupán 70 millió rubeles magyar aktívum keletkezett, a minisztérium által kiadott engedélyeknek megfelelően. De hová tűnt akkor 500 millió rubelnyi magyar áru, amely után kifizettek itthon 13-14 milliárd forintot.

A vizsgálat szerint „felmerült, hogy több vállalat, kijátszva az ellenőrzést, fénymásolt engedélyekkel szállított, és ezeket nyújtotta be az okmányok között a forintbevétel kifizetéséhez.” Az NGKM ezzel végül is egy elképesztő méretű panamával vádolja meg a magyar vállalatokat, illetve külföldi partnereiket is, mert mint a cikk megállapítja, rájuk is szükség volt, hogy a nem létező áru kiszállítását elismerjék.

A botrány már bizonyos. Vagy az évtized egyik legnagyobb és legbravúrosabb manipulációját leplezte le a Kádár-minisztérium, vagy pedig az elmúlt évek legbotrányosabb módján próbálta magát tisztára mosni. Várjuk a választ.

Az imént február végi adatokra hivatkoztunk, ami kissé furcsa június közepén. A többé-kevésbé összeomlott gazdasági statisztikai rendszerben az MNB statisztikái még viszonylag megbízhatóbbnak számítottak – még akkor is, ha az adósságállomány kozmetikázása és más okok miatt folyamatosan „belenyúltak” az adatokba. Az MNB részletesebb statisztikai adatokat rendszeres havi jelentéseiben közölt. Év elejétől azonban a jelentések a korábbinál is nagyobb késéssel jelennek meg, nincs tehát ma az MNB-nek valóban aktuális gazdasági adatszolgáltatása. Ráadásul a folyó fizetési mérleg adatait még a korábbinál is redukáltabb formában közölte, amelyek alig-alig hasznosíthatók bármire is.

A gazdasági adatszolgáltatásról folyik egy meglehetősen furcsa vita. Az MNB főosztályvezető-helyettese a HVG április 20-i számában közölte az adósságállomány alakulását 1973-tól máig. A cikk már csak azért is figyelemre méltó, mert ez az első alkalom, hogy az MNB adatokat közöl az 1982 előtti valódinak mondott adósságállományról. Németh Miklós emlékezetes bejelentése után, miszerint manipulálták az adósságadatokat, csak az IMF-be való belépésünk időpontjáig vizsgálták felül, s tették közzé az adatokat.

A cikkről a vita aztán másutt, a Figyelőben folytatódott. Mint a KSH munkatársának éles hangú vitacikke rámutat, nemcsak az állítólagos sajtóhibák az okai az adatközlés furcsaságainak, hanem az is, hogy az adatok magyarázata hiányzik, s különböző tartalmú számok vannak egymás mellé sorolva. A viszontválasz inkább csak arra szorítkozik, hogy jelezze, a KSH e témában járatos munkatársának is ismernie kell a hiányolt statisztikákat, elemzéseket. S ami a vita mögött valójában meghúzódik: még ma is titkos azoknak a statisztikáknak a jelentős része, amelyek valódi gazdasági elemzések alapjául szolgálhatnának.

Maradjunk még a jövő héten várhatóan feloszló KGST-nél. Külkereskedelmünkben a KGST országok részaránya az 1989-es 42 százalékról tavaly 28 százalékra esett vissza. A forgalom idei zsugorodása ennél jóval drasztikusabb lehet. Antal László és Szőnyi Péter számításai szerint akár a GDP 6 százalékos csökkenését is okozhatja. Közben lassan átformálódik a számunkra olyannyira fontos szovjet partner külkereskedelmi szabályozása. Talán valóban megnyílik a lehetőség a barter előtt, valamint a köztársaságok, illetve a szövetség szintjén valamiféle készpénzkímélő megoldás kialakítására. Sokan reménykedtek az EBRD-ben (az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankban), mint amely részt veszt a „klíringcsúcsok”, a fölhalmozódott többletek finanszírozásában. Attali, a bank elnöke a héten Moszkvában kissé lehűtötte az ezzel kapcsolatos reményeket. Kijelentette, nem vállalkoznak ilyenre.

Csehszlovákiával és Lengyelországgal való együttműködésben egyre többen vetik föl két- vagy háromoldalú szabadkereskedelmi egyezmény megkötését vagy vámunió létrehozását. A legkevésbé Csehszlovákia rajong az ötletért, s most éppen azt tervezik, hogy mezőgazdasági és élelmiszeripari védővámokat vetnek ki. Ennek az egyik kárvallottja éppen Magyarország lehet.

• gazdaság