Langmár Ferenc

Nyomtatóbarát változat

„Úgy lehet, mi vagyunk az a nemzedék, amely meg fogja ölni a Földet. Közben meg mintha csak úgy történne a dolog… Senki sem mondja ki, hogy ő aztán valóban így akarja, senki nem vállalja magára a dolgot… A körülmények kényszerítő erejére hivatkozni könnyebb.” Az idézet Karátson Gábor egyik vízlépcsőellenes írásából való. Ma olyanok is a bősi rendszer részleges fölépítése mellett érvelnek, akik korábban a beruházást legélesebben ellenezték. A kényszerekre hivatkoznak.

„A nagymarosi építkezést, hosszú, nehéz küzdelmek árán, sikerült megállítanunk. Bősnél a munkálatok folynak tovább. Bős–Nagymaros, ahogyan ma itt áll, életünk eltiprásának iszonyú momentuma, egy fenyegető, óriási rom, mintha démoni lény volna, saját tudattal, amely föl akarja építeni önmagát.” Így folytatódik a két évvel ezelőtti Karátson-írás. S a rom, a démoni lény – úgy látszik – lassan fölépíti magát.

„Nem kompromisszum, hanem hazaárulás” – olvasom éppen a Beszélő múlt heti számában Lányi András barátom nyilatkozatát. Ha jól értem, azt mondja, a vízlépcső ügyében semmiféle kompromisszumnak nincs helye, csak az eredeti állapot visszaállítása lehet a magyar álláspont.

A kiliti tározó föltöltése esetén „nincs olyan megoldás, amely ebben az esetben a Szigetközt megmentené. A vízvisszapótló rendszer humbug, blöff.” S amit ehhez Lányi végső érvként hozzátesz: „Erről már réges-rég tudjuk, hogy nem működik.”

Az elmúlt években már unalomig idézték, hogy a vízlépcső állatorvosi ló. Mindenki talált rajta kedvére utálni valót. A vízlépcső veszélyeztette a Szigetközt, a Dunakanyart, Esztergomot, a halakat, az ártéri fákat, az ország gazdaságát, a szlovákiai magyarlakta területek etnikai összetételét, korlátozta a nemzeti szuverenitást. S ez az agresszív és arcátlan MŰ – ahogy akkoriban gyakran neveztük – minden magyar állampolgár méltóságát sértette.

Ki-ki megtalálhatta a maga szakterületén, vagy éppen esztétikai érzékében a vízlépcsőellenes érveket, ha másban nem, a diktatórikus és primitív döntéshozatali mechanizmusban. S abban, ahogyan gátlástalanul hazudoztak. Az ő hazudozásuk megkönnyítette, hogy a vízlépcsőt ellenzői egységesen, mint minden részletében elvetendőt kezeljék.

Az Antall-kormány ápolta elődje hagyományait, többek között a hamis gazdasági adatszolgáltatás terén is. „A vízlépcsővel kapcsolatos gazdasági adat[szolgáltatásban] ma ugyanolyan csúsztatás, hamisítás zajlik, mint egykoron” véltem 1990 őszén (Manipulált adatok. Elszámoltunk a vízlépcsővel? Magyar Hírlap, 1990. augusztus 3.). Az osztrákokkal szembeni tartozásainkról közölt adat például félmilliárd schillinggel tért el a valóságtól. Az ilyen tapasztalatok után aztán nem különösebben nehéz elhinni a mérnököknek, hogy a nagymarosi körtöltés elbontásában már sokkal előbbre lehetne járni, hogy egyfajta szabotálás folyik a választások óta is, s így továbbra is a nagymarosi gát fölépítésének a lehetőségét tartják fönn.

Most épp azok lennének hazaárulók (s most nem azokról van szó, akik korábban is építették valamilyen formában a vízlépcsőt, mint Keresztes K. Sándor vagy Jakus György), akiknek az álláspontja lényegesen befolyásolta a Duna-mozgalmak véleményét? Az elvetendő kompromisszumos javaslat szerint a bősi csatornát hajóútként lehetne hasznosítani. Ezt egyebek között Tóth János biológus dolgozta ki még 1990 végén, s ezt 1991 márciusában mint környezetvédelmi miniszteri biztos a Pesti Hírlapban is publikálta.

Tóth János volt egyike azoknak, akik régóta folyamatosan figyelmeztettek a Szigetközt fenyegető veszélyre, s hosszú évekig egyike volt azon nagyon kevés szakembernek, akik a politikai nyomás ellenére is vállalták ezt a véleményüket. Ő volt az, akinek a nem biológusok elhitték, hogy a vízlépcső a halállomány nagymértékű pusztulásával járna.

Sőt. Miután a Vargha János fémjelezte Duna Kör nem tudott (nem mert?) jelöltet indítani az 1985-ös választáson, Tóth János úgynevezett független jelöltként indult. A jelölőgyűléseken óvatosan, de félreérthetetlenül középpontba állította a vízlépcső és a környezetvédelem ügyét.

Nyílt titok, hogy akkori jelöltségének, „kampányának” fő szervezője az a Bába Iván volt, aki ma mint külügyminisztériumi helyettes államtitkár a Duna körösök támadásainak egyik fő céltáblája, s akinek most lemondását követelik. Az, aki egy-két héttel a GNV elleni tiltakozások megindulása után csatlakozott a szervezőkhöz, s évekig a Duna-mozgalom egyik fő szervezője volt.

Lányival és másokkal egyetértésben azt gondolom, a vízlépcsőből semmit sem szabad megépíteni. De gondoljam egyúttal azt is, hogy ezek az emberek, akik hosszú évekig küszködtek a vízlépcső ellen, hazaárulók?

Szélsőséges környezetvédők

Még inkább zavarba hoz, amikor olvasom a legutóbbi tudósításokat, például a Magyar Narancsét a Duna Kör legutóbbi „valóban konspirációs hangulatot idéző Kossuth klubbeli” összejöveteléről. „Itt hívja fel Illés Zoltán a figyelmet arra a sokak által sejtett veszélyre, hogy a háttérben kompromisszum van születőben”, ami mögött részben Bába áll. S erről eszembe jut 1984 ősze, amikor a Zöld Kör vezetője, bizonyos Illés Zoltán rádiónyilatkozatában szélsőségesnek s felelőtlennek nevezi a vízlépcső ellen tiltakozókat. Ő később a környezetvédők egyik legfőbb ellensége, az Országos Környezetvédelmi és Természetvédelmi Hivatal vezetője, Ábrahám Kálmán segítségével amerikai ösztöndíjat kap, s visszatérve is nála helyezkedik el. A pálya következő állomásai: SZDSZ, kormány, Fidesz.

Ha Bába hazaáruló, akkor miként vélekedjünk arról, aki évekig az „ésszerű kompromisszumok” mellett, s a Duna-mozgalmak ellen érvelt, ma pedig a Duna Kör egyik prominens képviselője?

De olvasom tovább a tudósítást. Jávor Károly, az MDF-frakció „megátalkodott zöldjeinek” egyike úgy véli, hogy Bába Iván, Keresztes K. Sándor és műszaki, nemzetiségi egy egyéb kompromisszumok más éllovasai jobban tennék, ha átigazolnának a szlovák csapatba.” Az utalás nem túlzottan gusztusos, hiszen közismert, hogy Bába Szlovákiából települt át Magyarországra. S így aztán eszembe jut 1984 első hónapjaiból a fiatal településtervező mérnök, bizonyos Jávor Károly, aki igen aktív volt a GNV elleni kampány szervezésében. Aztán betiltották az előadásokat, az elvtársak bekeményítettek. A fiatal mérnököt a Duna-mozgalom öt év után látta újra.

Ismétlem, úgy gondolom, hogy tragédia lenne, ha elterelnék a Dunát, akár az eredeti, akár a C változat szerint. Talán el is kerülhető, de ma már sokkal nagyobb áldozatot kell hozni ahhoz képest, ha az Antall-kormány más lépéseket tesz két évvel ezelőtt. Úgy vélem tehát, hogy az az álláspont helyes, amit például Illés és Jávor is képvisel az elmúlt két évben.

De el kell gondolkodni azon, hogy a vízlépcső régi ellenzői véleményének a változása valóban olyan fordulat-e, ami a hazaáruláshoz hasonlítható, vagy a szituáció oly mértékben változott meg, hogy lehetséges tisztességgel gondolkodni a kompromisszumról is. Ám akkor a vízlépcső ellenzőinek, s akiknek a természet védelme nem csupán egyszeri alkalom, azon kell meditálni, hogy erre a kihívásra maguk is – részben – új választ találjanak.

Műszaki helyett gazdasági kompromisszum

A vízlépcsőben való szlovák érdekeltségről sokat lehetett olvasni az elmúlt években. Most csak jelzésszerűen: a légszennyezést nem növelő energiatermelés, a pozsonyi kikötő fejlesztése, ivóvíznyerési lehetőség (ami magyar oldalon nem jelentkezik), nemzeti, hatalmi szempontok. Ráadásul azon az oldalon várhatóan kisebbek lennének a természeti károsodások, mint a Szigetközben.

A (cseh)szlovákok sok milliárd koronát öltek ebbe a beruházásba, s a bősi építkezés esetleges befejezése a szlovák állam további eladósodásával járna.

Az eredeti terveket gyakran hasonlították a WC-öblítés mechanizmusához. A dunakiliti és bősi gáttal elrekesztett Duna vizét a nap nagyobb részében összegyűjtik a dunakiliti nagy „tartályba”, majd hirtelen leengedik a vizet, s ekkor néhány órán keresztül termelnek energiát. Ez a sokat emlegetett csúcsra járatás.

A hatalmas víztömegnek ez a szakaszos leengedése azonban többméteres vízszintingadozásokat okoz, ami többek között lehetetlenné teszi a hajózást. Ezért és csak ezért lett volna szükség a nagymarosi gátra és ott a nap minden szakában energiát termelő erőműre. Ennek elhagyása, amit még a Németh-kormány döntött el, azt is jelentette, hogy a bősi erőművet nem lehet csúcsra járatni. A GNV energetikai jellemzőit a nagymarosi erőmű tehát nem avval változtatta meg alapvetően, hogy ott az energiatermelés elmaradt, hanem avval, hogy így a bősi is csak folyamatosan termelhet.

Még a nagymarosi építkezések fölhagyását megelőzően (1989-ben) részletesebb számítások készültek az elképzelhető legrosszabb változat esetére. (Az energetikai számításokhoz a vízlépcsőellenes mozgalmaknak nagy segítséget nyújtó Halzl József és munkatársai nyújtottak döntő segítséget.) A kiindulópont az volt, hogy tegyük föl, igazak a magyar kormány állításai a beruházás költségeiről, s a cseh–szlovák féllel szemben nem sikerül érvényesíteni semmilyen környezet- és természetvédelmi szempontot.

A számítások azt igazolták, hogy a nagymarosi gát pusztán gazdasági szempontból is irracionális. Fölhagyása még akkor is ésszerű, ha Magyarország mintegy kárpótlásként 10-15 évig szállítaná Cseh–Szlovákiának azt a villamos energiát, amit az Nagymaros elhagyásával „elveszít”.

A nagymarosi gát elhagyásáért cserében végül is ilyen kompenzáció fölajánlására nem került sor. Emlékeztetni kell arra is, hogy a cseh–szlovák és a magyar fél nem állapodott meg azokban a kérdésekben, melyek a magyar parlament 1989. októberi döntéséből következtek. Ez nem feltétlenül végzetes, hiszen az ökológiai érveknek oly nagy a súlya, hogy egy ilyen „szocialista nagyberuházás” megváltoztatása mellett a nemzetközi piacon is igen jól lehet érvelni. Ráadásul Nagymaros térségében nem is folyt közvetlen csehszlovák beruházás.

A szabad kormány mulasztásai

Az Antall-kormány egyfajta tárgyalási alapnak tehát egy (vélt) előnyeiben alaposan megcsonkított beruházást örökölt. Igaz, a szlovákok soha nem fogadták el, hogy a magyaroknak jogában állt volna elhagyni a nagymarosi gátat. De amennyire most kényszernek tekintjük a Duna esetleges elterelését, annyira kényszerhelyzet Szlovákia számára Nagymaros elhagyása.

Ezt azonban jócskán mérsékelte, hogy a körtöltés elbontásáért az új magyar kormány nagyon keveset tett, mint a Duna Kör sokszor hangsúlyozta. Erősítette a szlovákok tárgyalási keménységét, növelte a hazai betonlobby reményeit.

A másik óriási hiba, hogy nem használta ki a kormány a szabad választások utáni kedvező hazai és nemzetközi légkört. A nemzetközi közvélemény is sokkal jobban megértette és elfogadta volna akkor az 1977-es államközi szerződés teljes felmondását, mint a kommunista diktatúra egyik jelképének eltüntetését. A cseh–szlovák szövetségi kormány pedig sokkal kevésbé kényszerült volna engedni az építkezés folytatását követelő nyomásnak, ha 1990 nyarán Magyarország fölmondja az egyezményt.

Javaslatokat nem dolgoztak ki

Ebben a helyzetben ismét szükség lett volna olyan javaslatok kidolgozására, amilyenekre a nagymarosi lépcső elhagyása előtt sor került. A kompromisszumra most sem csak a MŰ részleges üzembe helyezése lett volna az egyetlen lehetőség, hanem egy gazdasági engedmény, egy esetleges magyar kártérítés.

Az új helyzetben, a „létező szocializmus” bukása után okkal lehetett remélni, hogy a Nagymaros elhagyásával kialakult helyzet a reális tárgyalási alap a szlovák fanyalgás ellenére. Ezzel viszont újratermelődtek azok az alternatívák, amelyek számoltak volna az esetleges magyar kártérítéssel. Tehát ha Bősnél folyamatos energiatermelés sincs, akkor ennek elmaradása fejében Magyarország mondjuk – kártérítésként – meghatározott ideig energiaszállítással törleszt (akkor még) – Csehszlovákiának. S arra kellett volna koncentrálni, hogy a Duna-mederben hogyan lehet biztosítani a hajózás feltételeit, akár úgy is, hogy ennek terheiből Magyarország nagyobb részt vállal.

Senki nem dolgozott ki ilyen javaslatokat részletesen. Paradox módon talán azért sem, mert a magyar politikai elit – kormány és ellenzék egyaránt – magától értetődőnek gondolta és gondolja, hogy a vízlépcső bűnrossz, s ez kellő politikai érzékenység hiányában nehezítette a szlovák álláspont végiggondolását. Ezért persze nem utolsósorban a külügyi tárca a felelős.

Ma már egy nagyon elmérgesedett szituációban vagyunk kénytelenek a Szlovák álláspontot komolyan venni, s a szóba került műszaki engedmény már ennek a helyzetnek a folyománya.

De ebből a tévedésből nem csupán a kormány tagjai vették ki részüket, hanem a vízlépcső ellenzői is. Nevezetessé vált Vargha János megfogalmazása, aki papírtigrisnek nevezte a C változatot, s több vonatkozásban lebecsülte a szlovák elszántságot.

Tavaly ősszel Perczel Károly, Hábel György és Molnár István mérnökök úti jelentésükben figyelmeztettek az építkezések komolyságára. Mádl Ferenc egyik tanácsadója, aki bizonyos fokig a Duna-mozgalmakat is képviseli, lekezelő véleményt adott erről a lehetőségről, a papírtigris szellemiségének a jegyében.

Ha el akarjuk kerülni a műszaki kompromisszumot, akkor gazdasági kompromisszumot kell ajánlani, ezt nem látom megspórolhatónak. Akkor is, ha ennek ára ma akár nagyságrenddel is nagyobb, mint két évvel ezelőtt lett volna. A szlovák önállósodással és egyéb okok miatt ez idő alatt egyre romlott a magyar tárgyalási pozíció, s újra a nyolcvanas évek elejének hamis érvelése bukkan föl: azért kell megépíteni a vízlépcsőt (most már csak részlegesen), hogy a szlovákiai magyar nemzetiséget megvédjük. A magyar kisebbség vélt érdeke lehet az oka a kormány rettegésének attól, hogy nyilvánosan sorra vegye a lehetséges magyar válaszlépéseket a Duna elterelésére. A nemzetközi szervezetek megkeresésétől kezdve egészen a dunai hajózás megakadályozásáig.

Azokat, akik rossz helyzetfelmérésük vagy egyéb okok miatt hagyták idáig fajulni a helyzetet, felelősségre kell vonni. Bába Ivánnak szerintem azért kell lemondania, mert rossz politikusnak bizonyult, s nem azért, mert hazaáruló lenne. S a tanulságokat a környezetvédőknek is le kell vonniuk. A cél valóban nem lehet más, mint a vízlépcső elhagyása, de olyan stratégia kialakítására van szükség, ami a kormány számára nem a műszaki kompromisszumot hagyja meg egyedüli lehetőségként. Ennek érdekében kell nyomást gyakorolni.

• gazdaság