Langmár Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Az államháztartás és az egyes területek szakmai reformja nélkül óhatatlanul csak a szaktárcák és a pénzügy közötti viszony mérgesedik el, s a kormányon belül mindenki bizalmatlan a költségvetéssel, a Pénzügyminisztériummal szemben, állapítja meg egyik cikkében a Figyelő. Ennek tükörképe az, ami most a parlamentben történik.

Négy állandó parlamenti bizottság – különböző okokból – nem javasolta a törvénytervezetet általános vitára. De a két legilletékesebb bizottság, a gazdasági és a költségvetési nagy többséggel megszavazta. Kormánypárti ingadozók e testületekben alig akadtak.

Mintha itt is az lenne a szereposztás, mint a kormányban: a téma egészéért felelős bizottság szembeszegül az ágazati törekvésekkel.

Az eddigi parlamenti vitában, a Számvevőszék jelentésében és a sajtóban rengeteg kritika és példa hangzott el a költségvetésen belüli ellentmondásokról, a tervezett bevételek, de főként a kiadási tételek egymáshoz viszonyított aránytalanságairól. Álljon itt néhány példa!

Kontrasztok

A négy tárca nélküli miniszter gépkocsihasználatra több pénzt kap, mint tucatnyi kulturális és kutató intézet együttvéve. Még a büntetésvégrehajtó intézetek reprezentációs kerete is nagyobb, mint a köztársasági elnöké. Nyolcszorosára nő az Információs Hivatal és a Nemzetbiztonsági Hivatal beruházása; a minisztériumok és egyéb országos hatáskörű szervek 16 milliárd forinttal többet kapnának, mint idén.

A világkiállítás kapcsán nem létező vagy máshová telepített feladatokra irányoztak elő költségeket. Sokmilliárdos kiadásokat nem vagy alig indokoltak meg. Más kiadások mögött viszont sanda kormányzati szándék húzódik meg. Az egyházi ingatlanok visszaadása miatt az önkormányzatok kirívóan alacsony kártérítést kapnának, s ez vagy az önkormányzatok kisemmizését jelenti, vagy az egyházi ingatlanok visszaadásának nagyon lassú ütemét (amit az ellenzék nem is bánna). A 9 milliárdos rendkívüli kiadásokra sincs elfogadható indok, az egyes tételek felsorolása teljesen önkényes.

De az sem akármi, ha igaz, hogy a Magyar Honvédségben majdnem annyi a hivatásos katonák és a polgári alkalmazottak együttes létszáma, mint a sorállományú katonáké. S a HM beruházási előirányzatainak, írd és mondd, 14,3 százalékát szánja védelmi célokra. Ugyanakkor a szociális bizottság szerint a költségvetés csak elfogadhatatlanul alacsony szinten vállal garanciát a társadalombiztosítási kiadásokra.

S hogy merre hajlik a kormány szíve?

Általános tapasztalat, hogy a költségvetés az alkuk nyomását azzal hárítja el, hogy bevételeiket felültervezi, s így látszólag több mindenre jut belőle. Általános azonban az is, hogy a költségvetési intézmények bevételeit „alultervezik”. Az alkotmányügyi bizottság szónoka szerint például csak az Igazságügyi Minisztériumnál több mint 200 millió forintot találtak, amelyre bizton lehet számítani. A Számvevőszék utalásai alapján tízmilliárdos nagyságrendre tehető ez az alátervezés. A terven felüli bevételek persze szabadon, a parlament bárminemű ellenőrzése nélkül használhatók föl.

A fölsorolás vég nélkül folytatható, s nem kétséges, hogy a képviselők meg is teszik ezt, több száz módosító javaslaton keresztül. De miért éppen a legilletékesebb költségvetési bizottságban folyt – sajtójelentések s személyes tapasztalatom alapján – a leglangyosabb vita?

Magyarázat-e, hogy Kupa Mihály, főnöke lesajnáló modorában azt fejtegette, hogy az ellenzéknek az a dolga, hogy ne szavazza meg a költségvetést, tehát e tettüknek nincs jelentősége. S talán ennek jegyében nem válaszolt korrektül egyetlen kérdésre és felvetésre sem. Az ellenzéki képviselők pedig a semmitmondó válaszok után lemondóan legyintve sorra hagyták el a termet rövidebb-hosszabb időre. Az egyetlen (SZDSZ-es) „szívóskodó” képviselő a légüres teret érzékelve megkérdezte a bizottság elnökét, érdemes-e további kérdéseket is föltennie? Nem érdemes, hangzott a válasz. S jöhetett a szavazás.

Surányi György fölmentésének hírére Orbán Viktor bejelentette: a Fidesz nem vesz részt a parlament költségvetési vitájának munkájában, csak saját véleményét fejti ki. A Demokratikus Charta mozgalommá alakulását, s az attól való elhatárolódást viszont azzal indokolta, hogy a parlamentben áll a legszélesebb nyilvánosság a rendelkezésükre, s a parlament a legmegfelelőbb terep egy párt politikai tevékenységére. Tehát először nem dolgoznak, utána pedig kijelentik, hogy ez a legalkalmasabb terep a politizálásra. S itt most nem az az érdekes, hogy szerencsés-e, ha egy párt sértődésképpen nem dolgozik, sem az, hogy a két gazdasági bizottságban ez a bejelentés legfeljebb az eddigi állapotok szentesítését jelenti.

Küzdelem a morzsákért

De tényleg él-e az ellenzék a parlament biztosította nyilvánossággal, s van-e hátasa annak, ha a költségvetés egészét veszi kritika alá? A keddi napilapok közül egyetlenegy (a Magyar Hírlap) utalt arra az ellenzéki dilemmára, amit a költségvetési vitában fejtett ki a szabad demokrata Gaál Gyula. A költségvetés bevételi terveinek megalapozottságát a képviselők előtt egyidejűleg lévő 6-7 törvénytervezet határozza meg. Lehetetlen például, hogy úgy javasoljanak kiadásokat, hogy azok ellentételét is megjelöljék. Hiszen ha valamely adótörvényben el is fogadnak valamely bevételi többletet, semmi biztosíték nincs arra, hogy abból olyan kiadás lesz, amit a javaslattevő igényelne. S egyáltalán: ha féltucatnyi törvényt lényegében egyszerre tárgyalnak, lehetetlenség végigkövetni annak tovagyűrűző hatásait.

Marad tehát az egyes részterületekért folytatott küzdelem, ahol a középpontban a kormány körüli szervek pénzeinek rovására egyéb területekre próbálnak majd átcsoportosítani.

Az MSZP javaslata, mely ha megvalósulna, időlegesen kivezetne ebből a csapdából, a következő: a kormány vonja vissza mostani javaslatát, s március végére legyen csak új költségvetés. Az első negyedévre az idei költségvetés előirányzatait hosszabbítsák meg. (Lapzártakor legalábbis így tudjuk.) Ma ugyanis nincs a korábbi évekhez hasonló kényszerítő körülmény, mondják, mely miatt mindenáron idén kellene elfogadni a költségvetést, hiszen vari érvényben lévő IMF-megállapodás. S az a rendkívüli helyzet, hogy négy állandó bizottság is elutasította a költségvetés általános vitára bocsátását, indokolja a költségvetés visszavonását.

A költségvetési tervezet belső szerkezetének arányai is tarthatatlanok, szól az MSZP nevében Békesi László érvelése. A Szolidaritási Alapba való befizetés növekedése, a társadalombiztosítási kifizetések egy részének vállalati terhei 6 százalékkal megnövelik az élőmunka terheit. Miközben a költségvetés bevételeiből a lakosság közvetlen részesedése 60 százalék fölé nőtt, a vállalatoké 35 százalék alá csökkent.

Szabad-e minderre legyinteni?

De mindennél többet mond az idei költségvetésről, hogy Ricke Werner egy évvel ezelőtt lapunkban megjelent cikkét minden gond nélkül újra közölhetjük. Egy-két változás persze akad. A különleges helyzetek miatti befizetések jelentősége például csökkent, a dologi automatizmus 5, a bérautomatizmus 10 százalék. De ezek mindössze apró eltérések, a lényegi hasonlóságok nagyságrendileg nagyobbak.

De miként ítélhetjük meg a költségvetés egészét azon túl, hogy a költségvetési feladatok hosszú soráról megállapítjuk, hogy jól vagy rosszul segítik-e az egyes feladatok elvégzését? Az egyik dimenzió feltétlenül az lehet, hogy a költségvetés mennyire telepszik rá a gazdaság egyéb szféráira, mennyire szívja el attól a hiteleket.

Idén ez a rátelepedés még kisebbnek is tűnhet a valóságosnál. Azzal, hogy a deficit finanszírozása részben a belföldi megtakarításból történik, fennáll az a veszély – olvasható az MNB jövő évi pénz- és hitelpolitikai irányelveiben (aláíró Surányi György) –, hogy „nem válik nyilvánvalóvá, hogy emögött a lehetségesnél kisebb kamatszintcsökkentés húzódik meg.”

A költségvetés elvileg a folyó kiadásokból és bevételekből áll. Ettől külön kell választani a vagyonváltozásokat, például azokat a bevételeket, amelyek egyes vagyontárgyak értékesítéséből erednek, vagy mondjuk a költségvetési hiány finanszírozásának tőketörlesztését.

1992-re 37 milliárd forintnyi költségvetési kiadást terveznek az elvileg nem idesorolandó privatizációs bevételből. A tőketörlesztések egyenlege 1991-ben mintegy 12 milliárddal, jövőre mintegy 6 milliárd forinttal javítja a költségvetés egyenlegét, azaz egyes közgazdászok szerint a valóságoshoz képest ennyivel csökkenti a kimutatott hiányt. (Ezek csak körülbelüli összegek, mert a bevételi oldalon a tőketörlesztési tételek nem pontosan meghatározottak.) Tehát ezekkel együtt már 113 milliárd lenne a jövő évi várható hiány. Egy pici elmaradás a bevételektől, egy pici többletkiadás, s máris ott lehetünk a 130-140 milliárdnál.

De szerencsére egyéb trükkök is léteznek. Mint a Számvevőszék is fölhívja rá a figyelmet, jövőre az adóbevételeknél a pénzforgalmi áthúzódásként kezelt összegek a tárgyévi költségvetésben számolhatók el. Ez a következőket jelenti: például egy vállalat az idei tevékenysége utáni adó egy részét jövőre fizeti, vagy a végleges elszámolásra a következő évben kerül sor. A tavaly kimutatott költségvetési hiány is részben azért volt olyan kicsi, mert a vállalatok több adót fizettek ki, mint kellett volna. Ez a többlet csökkentette a tavalyi év hiányát, s növelte az ideit.

Ez most megszűnik. Mi ezzel a probléma? Ha ez a pénzforgalmi áthúzódás évről-évre ugyanakkora, az nem befolyásolja a költségvetési deficit nagyságát. De az 1992-re történő átcsúszás a korábbi pénzügyminisztériumi becslés szerint sokkal kisebb lesz, mint az egy évvel későbbi. Ez az egyszerű megoldással szerencsés esetben akár 10 milliárddal (a Számvevőszék szerint talán még 20-40 milliárd forintról is szó lehet, ami ugyan egy kicsit soknak tűnik) is csökkentheti a deficitet – látszólag.

Szabad-e minderre legyinteni?

• gazdaság