Horn Gábor

Nyomtatóbarát változat

A parlamenti pártok tavaly még egyetértettek abban, hogy végre szabad, a „megrendelők” – diákok, szülők – érdekeire építő iskolára van szükség, amelyre az új parlament nem sajnál majd „pénzt, paripát, fegyvert.”

A szakmai és munkavállalói érdekképviseletek már a kezdet kezdetén jelezték, hogy csak az előzetes egyeztetésekre építő, széles társadalmi konszenzusra törekvő anyagot tudnak elfogadni. A törvénytervezet koncepciójának kidolgozásával – dicséretes gyorsasággal – megbízott Gazsó-csapatot sok vád is érte amiatt, hogy az előkészítés során nem eléggé nyitott, nincs folyamatos egyeztetés. 1991 elejére elkészült a „nagy mű”. Talán nem volt még olyan oktatáspolitikai dokumentum, melyet az érdekeltek ilyen széles körben megvitattak volna.

Az „első változat” világnézetileg semleges, a helyi társadalomra építő szabad iskola körvonalát vázolta fel. Természetesen tele vitatható állításokkal és hibákkal is. Vártuk a folytatást.

Mi történt?

Még a viták lezárása előtt – bár nem túl hangosan – elhangzott az az álláspont, hogy a kormányzó pártok nem tudják és nem is akarják vállalni a fent említett alapelveket. Az oktatási tárca megvonta bizalmát a törvény előkészítőitől még a viták lezárása előtt.

A szakmai szempontokat felváltották néhány párt rövid távú érdekei, a kézi vezérléshez való visszatérés szándéka.

Megalakult az Országos Közoktatási Tanács, melynek felállításánál már kizárólag pártpolitikai szempontokat vettek figyelembe, és elkezdődött az a titkos – de legalábbis bizalmas – munka, melynek eredménye a most elkészült „koncepció”. Az új elképzelésnek semmi köze az előzőkhöz (maguk a szerzők is így gondolják). Most már szó sincs széles körű egyeztetésről, konszenzusra törekvő társadalmi vitáról.

Húsz munkanap áll rendelkezésére a szakmai szervezeteknek, érdekképviseleteknek, pártoknak, önkormányzatoknak és a közvetlenül érdekelt szülőknek – diákoknak, hogy véleményt alkothassanak az eddig szigorúan bizalmasan kezelt anyagról. A minisztérium új – a szakmában teljesen ismeretlen – szakértői, politikusai úgy gondolják, hogy ez az idő még arra is elegendő, hogy a véleményeket, álláspontokat beépítsék koncepciójukba, és annak alapján december közepén a kormány elé kerülhessen az anyag. Ilyet már láttunk!

Az első – modellértékű – probléma a világnézeti semlegesség ügye.

A koncepció egyrészről rögzíti a világnézeti semlegességet mint kiindulópontot, másrészről viszont a nevelésügy, az „általános erkölcsi” értékek bevonása a törvény hatáskörébe eleve kizárja e semlegesség következetes érvényesítését. (Már ez az egy kérdéskör is elegendő ahhoz, hogy semmiféle konszenzus ne alakulhasson ki az új oktatási törvény vonatkozásában, és hogy egy következő választás után, alig két év múlva, újból elölről kelljen kezdeni mindent.)

Az egyházi iskolák külön kezelése, a többi nem önkormányzati oktatási intézményekhez képest eltérő, kedvezményes szabályozása arról tanúskodik, hogy a törvény előkészítői nem gondolják olyan komolyan az ideológiai semlegességet.

Mindenütt, ahol a nem önkormányzati vagy állami iskolákról van szó, példaként az egyházi, egyesületi, alapítványi iskolák szerepelnek a fenti sorrendben. Akár egy felvételi feladatsor része lehetne az a kérdés, hogy mi alapján született ez a sorrend. Az bizonyos, hogy nem a világnézeti semlegesség alapján. De ez így még csak játék a szavakkal. A koncepció már csak az egyházi iskolákra terjeszti ki (külön pontban) a minisztérium és az érintett egyházak megállapodási lehetőségeit a közoktatási feladatok ellátására vonatkozóan. Ugyanez az egyoldalúság követhető nyomon a szabad iskolaválasztás esetében, amikor a tervezet csak a „vallási meggyőződésnek” megfelelő iskolához való jogot rögzíti. Az értéksemleges törvénykezést kérdőjelezi meg az is, ha a pedagógus kötelességei között szerepel az „általános nevelési eszmények” képviselete. Kik és mikor fogják ezt az alkotmánynál részletesebben megfogalmazni? Vannak-e egyáltalán ilyen általános eszmények? Kik és milyen ideológiai alapállásból fogják ezt a fejünkre olvasni? Ha pedig nincs ilyen szándék, akkor mit jelent ez a kötelezettség? Mit kell érteni „általános nevelési célokon”?

Milyen világnézeti semlegesség feltételezhető azokról, akik az egyházi iskolák felügyeletét és irányítását a „fenntartó egyházakra” bízzák, míg más, nem önkormányzati iskolák esetében ez a feladat egyértelműen az önkormányzatoké?!

Mit várhatunk attól a törvénytől, mely egy jogi alapdokumentumban kiemelt feladatként kívánja megjelölni a hittan, vallás- és erkölcstan fejlesztését?!

A centralizálási törekvéseket jelzi a Nemzeti Alaptanterv (a NAT) funkciójának meghatározása is. A koncepció – minden előzetes szakmai ellenérv dacára – következetesen szétválasztja a NAT-ot és az egységes vizsgakövetelményeket. Mégpedig úgy, hogy a kimeneti szabályozás egészét az illetékes minisztérium jogkörébe utalja, szabad keretet adva ezzel az éppen hatalmon lévő, remélhetően négyévente változó, politikai pártok értékrendjének, világnézeti elkötelezettségének. Ha mást nem, azt végiggondolhatták volna a koncepció kiagyalói, hogy az alapképzés (egyébként nagyon helyesen) tíz évig tart, és nem hátrány, ha van valamiféle koherencia az egymásra épülő képzési rendszerekben.

Az sem lehet véletlen, hogy a koncepció egyetlen alternatív javaslata a NAT-hoz kapcsolódik. A B variáns, amely a mindenkori kormányzat kezébe teszi a NAT elfogadását (mellesleg egy olyan testület – az Országos Köznevelési Tanács – javaslatára, amelynek tagjai legalább kétharmad részben a művelődési tárca által választott személyek), egyrészt nagyfokú felelőtlenségre utal, másrészt egy olyan politikai hatalomra, mely örökkévalónak tételezi fel magát.

A NAT eddigi előkészítőivel ellentétben a tervezet készítőinek nem áll szándékában kerettantervet létrehozni. Ők, visszagondolva a régi jó állampárti megoldásokra, a tananyag részletes meghatározásában gondolkodnak, akár a rendelkezésre álló idő 80 százalékáig. Hol van akkor itt a különbség a 70-es évek szocreál tanterv és utasítása és a NAT között? Különösen akkor, ha a koncepció szerint vissza kell állítani a tanfelügyelet rendszerét is.

Ezek alapján nem világos az sem, hogy milyen funkciót tölt be a törvény koncepciójában az egyes iskolafokok képzési céljainak tételes felsorolása, hiszen ha valami, hát ez lenne a NAT feladata. Ebben alakult ki széles társadalmi konszenzus az elmúlt két év vitái során.

Az előzőnél is egyértelműbb a minisztérium recentralizációs törekvése a Területi Oktatásügyi Központok (TOK) vonatkozásában.

A koncepció készítői egy „szakmai-szolgáltató intézmény” létrehozásáról beszélnek. Valójában azonban nincs itt másról szó, mint a tankerületi felügyeleti rendszer felállításáról. A TOK a minisztérium kinyújtott keze, felügyeleti szerv, minden vitát eldöntő felsőbb szervezet, a szakmaiságot egyedül képviselő, az iskola életébe korlátlanul beavatkozó hatóság.

A hatalommegosztás elve alapján, az önkormányzati választások után a helyi tanács már nem a központi akarat kőkemény érvényesítője, nincs már korlátlan hatalmú művelődési osztály. Létre kell tehát hozni egy az önkormányzattól független apparátust, mely újból kiszolgáltathatja az éppen most ébredező autonóm törekvéseket, helyi kezdeményezéseket egy mindenható központi akaratnak.

Nincsenek független szakértők, akik eldönthetnék a vitás kérdéseket, nincs az önkormányzatnak, az iskoláknak szakmai kompetenciája. A szakmai követelmények egyetlen letéteményesével, a TOK szakértőjével köteles megvizsgáltatni az önkormányzat egy-egy intézmény programját!

A vizsgáztatás ügye is e szervezet mindenhatóságától függ. A TOK nevezi ki az iskolafelügyelőket, kötelezően véleményezi az intézmény vezetőit, felmentéseket ad és felelősségre von. Csak a TOK hivatott „a szakmai alkalmatlanság kimondására”. Még az is a TOK-tól függ, hogy a tanár a törvényben rögzítettnél mennyivel több órára kötelezhető.

A koncepció az ellátás felelősségén túl minden lényeges kompetenciát központosít, elvesz a helyi társadalomtól. Ugyanakkor arról nincs szó, hogy az oktatásnak, mint állami feladatnak teljes pénzügyi fedezetét az állami költségvetésből kellene biztosítani.

Jellemző a tanulói és szülői jogállás szabályozása is. A diák kötelezettsége szinte mindenre kiterjed, de nincs már szó a napi tevékenységét, életét alapvetően meghatározó kérdésekben az egyetértés jogáról, csak véleményezheti azokat a dokumentumokat, amelyek róla szólnak, az ő „bőrére mennek”.

„A diákönkormányzat joga, hogy a házirendet, valamint az intézmény munkarendjét véleményezze.”

Nesze neked, demokrácia!

És ez még nem minden, „a diákönkormányzat szervezeti és működési szabályzatát… a nevelőtestület véleménye alapján az iskolaszék hagyja jóvá”. Nincs tehát még arra sem jogosítványa, hogy saját belső döntési mechanizmusait önmaga alakítsa ki, így lépünk előre az autonóm, dönteni tudó és akaró állampolgárok nevelésében… Vagy a szervezők nem is ezt akarják?!

Sajátos – talán még mulatságos is – a szülő együttműködési, támogatási kötelezettsége: „A szülő köteles gyermeke nevelése ügyében a nevelési-oktatási intézménnyel együttműködni, s ebben a vonatkozásban az intézményt támogatni.” Anélkül, hogy jogai, beleszólási lehetőségei bővülnének az elmúlt néhány évtizedhez képest.

E szellemiség eredménye az is, hogy az „iskolaszék a nevelési-oktatási intézményt közvetlenül támogató választott testületként” határoztatik meg. Nincs tehát szó tényleges döntési kompetenciákról, valóságos beleszólási lehetőségekről.

Végül a pedagógusok helyzetéről, jogállásáról. A koncepció készítői szerint a pedagógus közalkalmazott. Még csak alternatívaként sem jelenik meg az elég széles körben képviselt lehetőség: a tanárok jogállásának külön szabályozása.

A tervezet még az iskola legbelső ügyeit is szabályozni kívánja. A munkaközösség-vezető személyének kiválasztása sincs az „óvodáskorú” tantestületekre bízva. „Munkaközösség-vezetői megbízást… 3 évre… vezető tanárnak, ilyen hiányában legalább 6 éves tanítási gyakorlattal… adhat az igazgató. Kérem szépen, mi lesz a fiatal tantestületekkel? (Persze lehet talán majd engedélyt kérni a TOK-tól!)

A tervezet alkotói a maguk részéről a bérrendszerről szóló vitát is lezártnak tekintik.

Álljon itt álláspontom végén a törvénytervezet talán egyetlen következetesen végigvitt, széles körű társadalmi konszenzust bíró eleme: egy új – talán már európai – oktatási szerkezet ügye. A tervezet által vázolt struktúra – ez az, ami lényegében érintetlenül került át a Gazsó-féle első változatból – olyan, amely lehetőséget biztosít a továbblépésre (persze nem ilyen törvény részeként).

Nincs sok időnk. A minisztérium még decemberben a kormány elé kívánja vinni a koncepciót.

Ne hagyjuk, hogy az a kevés eredmény, előrelépés is semmivé váljon, amit idáig elértünk. Nem fogadhatjuk el az oktatásügy visszasüllyesztését az elmúlt évtizedek szintjére.

• Oktatás