Pőcze Gábor

Nyomtatóbarát változat

A hazai szakértők döntő többsége állítólag hosszabb ideje egyetért abban, hogy a közoktatás még elviselhető mértékű egységességének fenntartásához szükség van valamiféle kerettantervre. Ez a szakszó (a frame-curriculum magyarítása) egy, az állam által kikényszerített, vagyis tankötelezettséggel definiált konszenzust jelent arról, hogy mi az, amit az adott időszakban, az adott országban „mindenkinek tudnia kell”. Mostanában sűrűn emlegetik, hogy még az olyan ősliberális iskolarendszerekben is, mint az angol, újabban életbe léptettek egy ilyesféle szabályozást. E kerettantervet azután az ún. „helyi” tantervek formálnák az iskola szintjén működő programmá. (A helyi, ebben az esetben a nem feltétlen „helyben írottat”, hanem helyben alkalmazottat jelent. Például a miniszter is fogalmazhat a kerettanterv megvalósításához ajánlott helyi tantervi változatokat, tekintve, hogy a pedagógusok többsége nincs felkészítve tantervírásra).

Az oktatási törvénytervezet vitái során – érdekes módon – éppen a NAT (mert nálunk így hívnák: Nemzeti Alaptanterv) körül látszanak összebékülni az ellentétes álláspontok. Legalábbis ami a szükségességét illeti. Bár voltaképpen ez az egyetértés is csak látszólagos. (Van, aki azt az álláspontot képviseli, hogy ismerve a NAT-koncepciókat – három készült eddig –, inkább ne legyen semmi, mint ez a sok száz oldalas alapműveltségi foglalat. Ugyanis minél vastagabb a NAT, annál félőbb, hogy a pedagógusok azt meg is tanítják, s aminek keretnek kellene lennie, az konszenzusos közös többszörös lesz.)

Mi van a látszat mögött?

Mindazok, akik bármilyen oknál fogva érdekeltek abban, hogy az általuk képviselt tudás, műveltség, képesség, ismeret stb. (nota bene az első változatban: érték!) „benne legyen” a kötelező alapiskolázás programjában, egyetértenek abban (de többnyire kizárólag abban), hogy kell a NAT. Sokuk nyilvánvalóan egy preskriptív, központi, kötelező tanterv szükségességében is egyetértene. Hallani is innen-onnan: rendben, kell a nemzeti alaptanterv, de akkor – emellett – legyen FAT (Fővárosi Alaptanterv), KAT (Katolikus Alaptanterv) stb. Ám mihelyst arról van szó, hogy mi legyen benne a NAT-ban, csak azért nem tör ki botrány, mert a tervezetek oldalszámának nincs felső határa.

Kell a NAT, de vajon kötelező-e, vagy „tájékoztató” jellegű? A törvénykészítők, de sok szakértő is csak a kötelező NAT-ot látja hatásosnak, sőt, azt szeretnék, hogy csak a NAT-ot vállaló iskolák kapják meg az állami költségvetésben garantált fejpénzt. Így lehetnének ugyan alternatív iskolák, de azokat külön meg kellene fizetniük az iskolahasználóknak.

Ez ellen az álláspont ellen súlyos kifogások emelhetők:

a) A nemzeti alaptantervet nem vállaló iskolák is teljesítik a tankötelezettség rájuk eső létszámarányos részét. A központi finanszírozás, a tankötelezettség megvalósítását garantáló állami kötelezettségvállalás nem az adott terjedelmű, szerkezetű stb. műveltség kialakítását célzó és szolgáló „célprémium”.

b) Ha a NAT-ot nem vállaló iskolák nem kapnak fejpénzt, két dolog történhet:

– mindenki vállalja, s akkor egységesebb lesz a magyar köznevelés, mint volt eddig;

– az iskolák csak látszólag vállalják a NAT-ot, a szülők be lesznek csapva, s az egésznek nem lesz több értelme, mint volt a puha diktatúra „kötelező” tantervének;

c) ha érvényesül a „csak a NAT-ért fizetünk” elve, akkor csak azok nem vállalják majd, akiknek nem számít az a tanulónkénti 3045 ezer forint, amiből iskolázni nem lehet ugyan, de némi kiegészítéssel a gyerekeket „tartani” igen. Így azok jutnak majd valódi alternatívához, akik meg tudják fizetni.

Mindezek miatt a szakértői tárgyalásokon eleve kizártuk a finanszírozási és a tartalmi szabályozó eszközök egybekapcsolását.

A Nemzeti Alaptanterv értelemszerűen arra az időszakra rögzítheti a tanulóktól elvárható műveltségi minimumot, amelyben a tanulók egységes és közös iskolázásban vesznek részt. Ez az időszak a dolgok jelenlegi állása szerint a hatodik és tizenhatodik életév között van. A magyar közoktatás egységes alapintézménye azonban csak 8 éves (általános iskola), s az utolsó két évet már eltérő tantervi célú iskolákban tölthetik a tanulók. (Nem beszélve az elterjedőfélben lévő hat és nyolc évfolyamos gimnáziumokról.)

A NAT-nak – álláspontunk szerint – biztosítania kell a jelenlegi iskolaszerkezet fenntarthatóságát, illetve a szabad, kényszermentes és folyamatos átmenetet egy eltérő iskolaszerkezetbe. Ezért elkerülhetetlen a jellemző iskolaszerkezeti váltópontokon érvényes műveltségi szint megjelenítése is. Mindezért a NAT hatályba lépése csak fokozatosan, felmenő rendszerben, ám egy virtuális időponttal kezdődően képzelhető el, hogy az iskolák képesek legyenek egymáshoz alkalmazkodni.

Puha keret, kemény szelekció

Ha lehet, még kényesebb a vizsgarendszer és a Nemzeti Alaptanterv egymáshoz való viszonya. Az egységes, az adott iskolától független nyilvános vizsgarend természetesen általában megint csak kívánatos, demokratikus eleme az iskolázásnak. Megméretik az iskola és a pedagógus, ráadásul nyilvánosan és elfogulatlanul, tehát megjelenik az oly nagyon áhított minőségelvű szabályozás a rendszerben. Ám nem mindegy, hogy hogyan. Azokban a közoktatási rendszerekben, ahol van kerettanterv és van vizsgarendszer is, egyértelmű tapasztalat, hogy a kerettanterv „puha” szabályozási eszköz, a vizsga pedig kemény. A tényleges szelekciót a közös tanulási időszak után a vizsga végzi el; s ez a szelekció már a munkamegosztásba való bekapcsolódás ellenőrzési pontja, az itt posztoló ellenőrnek tehát komoly befolyása van a társadalmi pozíciók elosztására. Csak megfelelően kell tudni kérdezni. Nem elég tehát, ha kikötjük: valamennyi vizsga önkéntes, ingyenes és nyilvános legyen, kínos aprólékossággal ki kell dolgozni a vizsgarendszer és a vizsgatételek nyilvános szakmai és laikus ellenőrzésének és befolyásolásának módját és garanciáit is. Ellenkező esetben előállhat egy társadalmi kontroll alatt álló bemeneti pont (NAT) és egy állami kontroll alatt álló kimeneti pont (vizsga). És a tanuló életében az utóbbi van később…

Végül: milyen legyen a Nemzeti Alaptanterv és az oktatási törvény viszonya? Vajon törvény-e a NAT, illetve kívánatos-e, hogy az legyen?

Érthető a törvénykészítők igénye, hogy a NAT – mint a szabályozási rendszer része – része legyen a törvénynek is. Aggályos azonban az egyébként demokratikusnak tűnő megoldás: hagyja jóvá a parlament a NAT-ot, a törvénnyel együtt. Ebben az esetben ugyanis a NAT – Mihály Ottó szerint – a benne szereplő „kelepforgás hátra” követelményével együtt törvényerőre emelkedik, és bírósági úton számon kérhető lesz. Ez nem azért baj, mert hosszú idő után először végre a szülők is jogszerű viszonyba kerülnek az iskolával, s a számon kérhetés joga kiegyensúlyozódik, hanem azért, mert az ettől (ti. a kelepforgás hátra számon kérhetésétől) való félelmében minden magyar iskola kínos precizitással beveszi oktatási programjába a kelepforgást mindkét irányba. Vagyis: megtanítja a kerettantervet. Ez pedig még kevésbé szabad iskolát eredményezne annál, amelytől szabadulnánk. Ezért azt javasoltuk, hogy az Országgyűlés – a közoktatási törvény részeként – tárgyalja meg és hagyja jóvá a kerettantervet, azt azonban ne törvényben, hanem határozatban hirdesse ki. Ez a megoldás megfelelő rangot jelentene, ám nem vinne a túlszabályozás és a kompromisszumképtelenség irányába (ugyanis nyilvánvaló, hogy minél inkább törvény a NAT, annál nehezebb megegyezni a tartalmáról).

---

A tárgyalások tovább folynak. A legutolsó alkalommal a minisztérium képviselői átnyújtották saját aktuális elgondolásaikat a NAT-ról és a tárgyalások soron következő témájáról: a pedagógus státusáról.

• Oktatás