Pőcze Gábor

Nyomtatóbarát változat

Nem oly rég még minden szakember egyetértett abban, hogy ha van értelme egyáltalán az iskolarendszer általános szabályait újragondolni, akkor azért van, hogy megszűnjön a közoktatás állami monopóliuma, és hogy a pazarló és a hiányokat folyamatosan újratermelő finanszírozási rendszert egy jobb váltsa fel. Nos, az első kérdésben még lehetnek illúzióink, a másodikban már nem.

Ugyanannyit (vagy kevesebbet) ugyanúgy!

A Szilágyiné dr. Szemkeő Judittal megerősített minisztériumi tárgyalófél tudomására hozták, hogy a PM álláspontja szerint napjaink közoktatását jelentős pedagógus-túlfoglalkoztatás jellemzi, ezért a kormányzat kevesebb pedagógus közalkalmazottnak szeretne magasabb bért fizetni, elvárja továbbá, hogy a jelenleginél határozottabban definiálja a tárca a kormányzati garanciával finanszírozott alapellátás tartalmát. Az efeletti közoktatási szolgáltatások egy része (óvoda, kollégium, napközi) alapellátási jellegű feladat ugyan, de nem mindenki számára ingyenes.

Derék pénzügyeseink tehát ismét felfedezték a 70 milliárdos költségvetési hiány egyik igen hasznos ellenszerét: a belföldi kettős adóztatást. Akinek ugyanis úgy felviszi az isten a dolgát, hogy családjában az egy főre eső jövedelem meghaladja a legalacsonyabb közalkalmazotti bér felét, az a személyi jövedelemadón túl térítési díjat is fizet az említett szolgáltatásokért. S ha ez sem volna elég, a liberális állam azt is lehetővé teszi, hogy a közoktatási intézmények pénzt kérjenek minden szolgáltatásért, amit nem sorolnak az alapellátás körébe. Mindezeken túl persze az önkormányzatoknak joguk van és lesz helyi adókat kivetni iskoláik és óvodáik felvirágoztatására. (Arról a pénzügyi kormányzat természetesen nem akar tudni, hogy az ilyen módon konstruált oktatásfinanszírozás legelemibb kiegészítő szabálya az állampolgárok joga gyermekük iskolázására költött igazolt kiadásaik levonása az adóból.)

S mielőtt a Beszélő olvasói utánajárnának annak, hogy milyen alapszolgáltatásokat biztosítanak a befizetett tandíj fejében, mondjuk, Salzburgban, eláruljuk, mit takar az MKM elgondolása szerint a jól hangzó „alapszolgáltatás” kifejezés Magyarországon ma.

A törvény rendelkezne a közoktatás egyes évfolyamain a kötelező tanórai foglalkozások számáról. Eszerint az első–harmadik évfolyamon napi 4, majd fokozatosan emelkedve a tizenegyedik–tizenharmadik évfolyamon napi 6 tanítási óra a tankötelesek penzuma. Ez, helyesebben a maximált csoportlétszámok segítségével ebből kalkulált pedagóguslétszám bérköltsége, plusz egyharmadnyi dologi kiadás a finanszírozás alapja, kiegészítve a tehetséggondozást, illetve a felzárkóztatást szolgáló húsz-húsz százaléknyi „ráadással”.

Szemkeő Judit kiszámította, hogy az első évben, amikor az iskolák költségvetését ily módon határoznák meg, Magyarország elemi (alsó tagozatos) iskoláinak durván egyharmadát – a kistelepülések iskoláinak többségét – be kellene zárni, ezért maga is helyesnek látná, hogy az összevont tanulócsoportos falusi kisiskolák számára további 20-30 százalékot garantáljon még a költségvetés. E kalkulációs elv mellett megmaradna az önkormányzatok szabad keze a fenntartásuk alatt álló iskolák közötti átcsoportosításra, ami (legalább) lehetővé tenné, hogy az iskoláikat ne egyszerre, hanem évenként egyet-egyet választva zárogassák be.

Amiről szó sem lehet…

Megtudtuk azt is, hogy a PM „nem partner” a voucher-rendszer bevezetéséhez, mert az „idegen” a jelenlegi költségvetési gyakorlattól. Hasonlóképpen tiltott gondolat az, hogy a szülők nem állami iskola igénybevétele esetén lehetőséget kapjanak a „fejpénz” felvételére és közvetlenül a nem állami fenntartóhoz történő befizetésére (holott ebben az esetben az egyházak és az antiklerikális érzelműek megszabadulnának az aláírásgyűjtés fárasztó kényszerétől, s annyi egyházi iskola működhetne, amennyire „fizető” kereslet mutatkozik – ki tudja, kiknek okozna ez a megoldás meglepetést…).

A szakértők ellenjavallták az alapellátás és a szociális rászorultság elvének – nyilvánvalóan költségvetési diktátum hatására létrejött – összekapcsolását. Az alapellátásra nem nyomorúsága, hanem részint a tankötelezettségből háramló kényszerek, részint állampolgári státusa okán tart igényt az adóalany. Igen súlyos jogsérelem az, ha a jövedelmi helyzet nem a szolgáltatás minőségét befolyásolja, hanem a hozzájutás módját, vagyis azt, hogy ingyenes vagy nem ingyenes.

Az alapellátás tartalma szerinti finanszírozás elvének súlyos szakmai konzekvenciái vannak. Ha ugyanis a költségvetési támogatás meghatározott tanórai szolgáltatásokhoz kapcsolódik, a közoktatás tartalmát pedig az állam szabályozza a Nemzeti Alaptanterven és a vizsgarendszeren keresztül, akkor nem találtatik majd széles e hazában oly iskolamester, aki venné magának a bátorságot ahhoz, hogy a vizsgafelkészítésen kívül és a NAT tanításán kívül másra is vállalkozzon.

A PM nyomására az MKM-ben kiizzadt alapkonstrukció elejét veszi minden kezdeményezésnek, amely a közoktatási alapszolgáltatások mennyiségi vagy minőségi javítására irányul. Ha ugyanis a finanszírozás alapja a 4 tanóra + 20% + 20% + egyharmad dologi költség, akkor a pedagógus mindig a pénzügyminiszterrel találja szemben magát, ha a szakmai racionalitás az óraszámemelést vagy a felzárkóztatás minőségének javítását indokolná.

Indokolatlan a számítás alapjaként az amúgy is nehezen definiálható alapellátás fogalmát használni: az ugyanis, hogy melyik tanulónak melyik pedagógiai program dukál, a tanári mesterség körében tartozó szakmai kérdés. A tudósítón kívül talán másoknak is szemet szúrt a pedagógusbér „megtoldása” egyharmadnyi, dologi költséggel. Miért éppen egyharmad, tettem fel az ártatlan kérdést. A válasz a vártnál mélyebb mélységeket tár fel: nagyjából így „jön ki” a mai szám…

Szemfényvesztés…

Valamikor a közoktatás költségvetését az ún. bázisszemlélet alapján számították. Vették az előző évi közoktatási költségvetést, ahhoz hozzáadták az inflációs rátát (vagyis inkább annak egy részét), s hopp, máris előállt az a „keret”, amit tanköteleseink iskolázására szánt az állam az adott évben. Az ún. „fejpénzes” rendszer, vagyis az a mód, ahogy ma kalkulálják az iskolák működtetésének „árát”, úgy született, hogy vették az előző év közoktatási kiadásait, elosztották az adott év tanköteleseinek számával, s az így kapott összeget szorozták fel a vélt inflációval. Mindkét módszerrel meg lehetett úszni azt a kétségtelenül fárasztó vizsgálódást, ami alapján meghatározható lenne, hogy mennyibe kerül egy iskola működtetése Magyarországon. (Ezt a műveletet csak a magániskolák alapítói kénytelenek elvégezni.) Olybá tűnik, most sem következett be az úgy lehet, súlyos államháztartási következményekkel fenyegető kalkulációs „fordulat”: vették az ún. alapfeladatokat, hozzácsapták a kétszer 20 százalékot (miért éppen annyit?), és az így kapott összeg egyharmaddal maradt alatta a megelőző évi költségvetési „totálnak”. Ez az egyharmad kell tehát fűtésre, krétára, világításra… S lesz világosság. Csak bele ne vakuljunk.

• Oktatás