Peternák Miklós

Nyomtatóbarát változat

1992. május 11-én sugározta a Magyar Televízió 1-es csatornája azt a Vilém Flusserrel készített, majd 40 perces interjút, mely 1991 októberében Münchenben készült a FRIZ Iroda produkciójában. „A nyomtatott szó és a média konkurenciájának mítosza” volt a címe a müncheni Média-napok keretében rendezett találkozónak, ahol Flusser meghívottként egy rövid előadásban ismertette ezzel kapcsolatos nézeteit. Ezt alább részletesen idézzük, mivel több ponton érinti főbb téziseit, melyeket bővebben a 80-as évek eleje óta Európában publikált könyveiben és tanulmányaiban fejtett ki, a „technikai képek” és a kommunikációs médiumok új, filozófiai megközelítését adva. (Ins Universum der technischen Bilder, 1985; Die Schrift, 1987; Angenommen 1989; Gesten, 1991 stb.)

Az 1920-ban született és 1991 novemberében autóbaleset áldozataként az élők közül eltávozott filozófus munkássága Magyarországon sem teljesen ismeretlen: gondolatai újszerűsége és aktualitása iránti általános, mondhatni világszerte fokozódó érdeklődés jeleként egy könyve (A fotográfia filozófiája, 1990) és több tanulmánya (A közösségi tér kategóriái, Belvedere, 1990/6, Nomádok, 2000, 1991, 1; Képeink, 2000, 1991, 2.) olvasható magyar nyelven, s remélhetőleg a közeljövőben más munkái is hozzáférhetővé válnak. Budapesten egy alkalommal járt, előadást tartott „A médiumok velünk vannak. A televízió szerepe a romániai forradalomban” c. szimpóziumon. E látogatás idején készítettük Beke Lászlóval közösen az itt publikálásra kerülő interjút (a Mediology c. videomunka részeként), melyben Vilém Flusser egy – személyessége miatt is – szokatlannak tűnő, de épp azért különösen fontos kontextusban tárja elénk „kép” és „világ” viszonyát.

Flusser filozófiájának egyik döntő mozzanata az emberi kifejezés, az emberi kommunikáció változó technikái alaprendszereinek – írás, kép, számok – egymás kontextusában való. történeti elemzése oly módon, hogy az emberi történet egésze kap általa váratlan, új fényt: a megszokott történeti cezúrák, korszakolás, fejlődés más rendben, az információhordozók jellege és azok birtokosai felől tekintve mutatkozik meg. Müncheni előadásában érzékelteti e kérdéskör aktuális, társadalmi vetületét:

„Teljességgel lehetetlennek tartom, hogy azt az álláspontot képviseljem, hogy a nyomtatott szó méltósága és komolysága, az írott szóé (hiszen a nyomtatott szó méltóságát és komolyságát már maga a nyomtatás is kétségessé teszi), tehát az írott szó egykori komolysága és egykori méltósága – gondoljanak csak arra, hogy a középkorban csak nagyon kevés könyv volt, és minden egyes könyvnek rendkívül nagy tárgyi értéke volt, hogy az emberek egész életükben csak két-három könyvet olvastak, és minden szóra rendkívüli figyelmet fordítottak –, hogy ez a kultúra végérvényesen elmúlt. Azzal éppenséggel egyetértek, hogy a tömegesen nyomtatott dolgokat undorodva elutasítják. És naponta egész erdőket vágnak ki azért, hogy a papírkosarainkat megtöltsék ezzel a szeméttel. Tehát arról van szó, hogy inflációsán elértéktelenedik a nyomtatott szó. De nemcsak elértéktelenedésről van szó, hanem a két tűz közé szorultságról is. Egyik oldalon ott vannak a képek A képek sokkal erőteljesebb információhordozók, mint a szövegek, már strukturálisan is. A szövegek lineárisak, a képek kétdimenziósak, és ezért végtelenül több információt képesek hordozni, mint a szövegek. Ezenkívül a képek befogadása sokkal kevésbé megerőltető, mint a szövegeké. A képek szinkronban kínálják az információt, és a tekintet, amely a képen végigpásztáz, egy olyan üzenetet diakronizál, amely már készen van, ott van. Míg a szövegek diakronikus információkat hordoznak, és a szemnek kell az üzenetet szinkronizálnia. A szövegek olvasása több munkát, több erőfeszítést igényel. És ennek következtében a szövegeket kiszorítják a képek mindenütt, ahol tömegekről van szó, és én, az előttem szólóval ellentétben, azt gondolom, hogy a tömegek ma mindenütt ott vannak. De van egy másik oldala is a szorongattatásnak, amely alatt a szöveges kultúra összeroppan, és ez a numerikus kultúra. Abban a pillanatban, amelyben a szöveges kultúrát demokratizálták, azaz ellaposították, pontosan abban a pillanatban, amikor feltalálták a könyvnyomtatást, megkezdődött a számok kivándorlása az alfanumerikus kódból, mert kiderült, hogy az. a világ, amelyet a természettudomány vizsgál, leírhatatlan, de megszámlálható, és ezért a betűk sokkal alkalmatlanabbak a természet megragadására, mint a számok. Ugyanis a betűk azok, amelyek ma a szavakat vizualizálják, és az írott nyelv szavai többnyire sok konnotációt hordoznak, sokértelműek. A számok azonban mennyiségeket jelentenek, és a mennyiségek egyértelműek, világosak és érthetőek. Következésképpen számokban egyértelműen és világosan kifejezhető az, amit szavakkal nem lehetne így leírni. Amikor ezt először Cusanus és aztán Descartes egész világosan felismerte, amikor felismerték, hogy a gondolkodó dolog, amelynek az elgondolt dologban kell kiegyenlítődnie, hogy ez adekvát dolog, tehát, hogy az elméleti megismerés problémája, hogy brutálisan fejezzem ki magamat, az analitikus geometrika problémája, amikor ezt kezdték belátni, akkor kezdtek a számok kivonulni az alfanumerikus kódból. És a számok lettek az elit kódjává. Mostanra körülbelül az alábbi helyzet állt elő: ott van a széles, differenciálatlan tömeg, amely képekből informálódik, akár nagy választék, széles repertoár áll képekből rendelkezésére, akár nem. A repertoár nem számít, az üzenet az ugyanaz: szenzacionalizmus. Tehát ott van egyik oldalról a massza, a tömeg, amely képekből orientálódik, a másik oldalon ott van az a különös középosztály, amely még mindig ott úszik a nyomtatott szó áradatában, de mindig odakacsintgat a képre, és aztán ott van a döntő elit. Ez nagyon individualizált, nagyon erősen csoportokra oszlik, és számokban kommunikál, vagy olyan kódokban, amelyek számokból erednek, mint például a komputerkódok.

Sajnos nincs időm arra, hogy ezt a dolgot jobban kifejtsem, tehát így foglalhatnám össze a történetet: a reneszánsz óta az irodalmi civilizáció, tehát a lineáris, történeti civilizáció feje fölött létrejön, felépül egy új civilizáció, egy formális, szisztémanalitikus (rendszerelemző) kalkulatorikus civilizáció, amely világos, érthető szimbólumokban fejezi ki magát, amely a természeti felismeréseket manipulációra, előbb az anyag, aztán a társadalom manipulálására használja fel, és amely ma ott tart, hogy átvenni készül a döntéshozatalt. Ebben az értelemben a mai információs társadalomban, eltérően a korábbi kultúráktól, annak a kezében van a döntés, és ennek következtében a hatalom is, aki specifikus, kodifikált információval rendelkezik. Ez egy titkos kód, ugyanúgy, ahogy a középkorban a betűk voltak. És mi bámulattal és félelemmel állunk ez előtt az új jelenség előtt, csakúgy, mint valaha az analfabéta tömeg állt a nyomtatott szó előtt. Mint az írás keletkezésekor, úgy térdepelünk a minket irányító kultúra előtt, amely azoknak a kultúrája, akik ismerik ezeket az új kódokat.”

Nyilvánvaló, hogy az előadás – melynek publikálásánál meghagytuk az élő beszéd esetlegességeit – egy konkrét helyzet és közeg figyelembevételével, az aktuális reflexióknak is helyet hagyva fogalmazódott meg. Számunkra itt, ma aktuális tanulsága lehet, hogy a médiumok és a hatalom viszonya talán egész másként is értelmezhető, mint a napi politikából következne, s éppígy a szabadság kérdése is másként vetődhet itt fel, filozófiai nézőpontból. Utóbbiról Flusser „A fotográfia filozófiája” utolsó lapján így ír (a „fotográfus ”szó helyére nyugodt lélekkel helyettesítsük akár a „kinematográfust” vagy videográfust stb., hasonlóképp a „fotográfia filozófiája” helyére a médiumfilozófiát): „…az úgynevezett experimentális fotográfus – a jelen tanulmány értelmében vett fényképész. Az ő számára ténylegesen tudatos az, hogy »kép«, »apparátus«, »program«, »információ« – ezek az alapproblémák, amelyekkel meg kell birkóznia. Valóban tudatosan fáradozik azon, hogy előre láthatatlan információkat állítson elő, azaz valami olyasmit hozzon ki az apparátusból, ami nem szerepel a programban. Tudja, hogy az apparátus ellen játszik. De még ő sincs tudatában gyakorlata horderejének: nem tudja, hogy általában a szabadság kérdésére az apparátusok kontextusában keresi a választ.

A fotográfia filozófiájára azért van szükség, hogy a tudat felszínére hozza a fotográfiai gyakorlatot; ez pedig azért kell, mert ebben a gyakorlatban jelenik meg egyáltalán a szabadság egy modellje, posztindusztriális kontextusban. A fotográfia filozófiájának kell fölfedeznie, hogy az automatikus, programozott és programozó apparátusok világában az emberi szabadságnak nincs tere; azért, hogy végül felmutassa, hogyan lehet mégis teret nyitni a szabadság számára.”

Flusser elgondolása szerint az emberi kultúra történetében a „technikai képek” – s ezek első változata, prototípusa a fotográfia – megjelenésével lezajlott fordulat hasonlóan döntő jelentőségű, mint az írás megjelenése. Müncheni előadását követő kérdésekre adott válaszaiban beszél a képek fajtáiról és az íráshoz való – személyes – viszonyáról is:

„Legalább három fajtáját szeretném megkülönböztetni a képeknek. A hagyományos képeket, amelyek úgy keletkeznek, hogy valaki a környező világtól bizonyos távolságba kerül, eltávolodik, visszalép a szubjektivitásba, a szubjektivitásból nyer egy világképet, ezt a világképet megörökíti, és aztán interszubjektiválja. Ez egyfajta kép. Egy másikfajta kép a technikai kép, amely egy programból kiindulva, a szemlélőnek egy bizonyos tartalmából indul ki, hogy ezt a tartalmat aztán manipulálja. Egy harmadikfajta kép, és számomra ez a legérdekesebb, a numerikusan generált komputerkép. Amelyet a fogadó formál, továbbalakít, processzál, hogy aztán továbbküldje. A kép alábecsülése, megvetése, amely gyakran kap hangot, a kép második fajtájára vonatkozik. Én a harmadikfajta képbe helyezem a reményeimet, amely egy numerikus és egyben imaginatív kultúrát ösztönöz.

El vagyok kötelezve az ábécének. Ismerem azt a mámort, amit a betűk okoznak, amikor az ember viaskodik a nyelvvel, és valamit ki kell hoznia a nyelvből… Ez a kettős hozzáállás, a szeretet és a gyűlölet a nyelv irányában, amelyre szükség van, ha ír az ember, és közben az őszinteség, amellyel hagyjuk, hogy a szavak szavakat formáljanak… Mindez ismert. De tudok az ábécé ismeretelméleti és etikai korlátozottságáról is, tudom, hogy ha meg akarom ismerni a világot, akkor le kell mondanom az ábécéről. Ezt tudom, Descartes óta tudom.

(…) Azt hiszem, hogy annak, aki még ma is az ábécé foglya, az a feladata, hogy átalakítsa a gondolkodását, és a lineáris-történetiből a szcenikus-formális gondolkodás felé haladjon előre, tehát szcenáriókat írjon.”

Következzen most a Budapesten készített, videóra rögzített, mindeddig publikálatlan beszélgetés, melynek lényegében egész irányát meghatározza Beke László első kérdése:

Beke László: Azt hiszem, hogy az ön elmélete és egész gondolkodása visszavezethető, illetve különös kapcsolatban van a Bibliával, s nemcsak a Bibliával, hanem a faragott képek tilalmának témájával, amit Mózes hirdetett meg… Igaz ez a feltételezésem?

Flusser: Teljesen igaz. Minél idősebb vagyok, annál inkább zsidónak érzem magam. És a zsidóságom valamiképpen kapcsolatos a halállal. Nem tudom, hogy judaizmusértelmezésem helyes-e, mivel teljesen asszimilálódott zsidó vagyok, és nem volt részem zsidó művelődésben. Úgy gondolom, hogy nem az a fő különbség zsidóság és kereszténység között, hogy a keresztények szerint eljött a Messiás, a zsidók szerint pedig ezután fog eljönni – ez engem nem foglalkoztat. A lényeg inkább az, hogy a keresztények szerint van az emberben valami – szellem, lélek vagy nevezzük bárminek –, ami túléli a halált. A zsidók elképzelése sokkal immateriálisabb. Szerintük a többi ember emlékezetében élünk tovább. Persze csak ha helyes az értelmezésem – és lehet, hogy nem az, mert hiszen a kereszténység a judaizmusból ered, és sok zsidó van, aki zsidó, és mégis hisz a lélekben és a lélek halhatatlanságában. De nem hiszem, hogy ez zsidó gondolat. Szerintem az alapvető zsidó elképzelés az, hogy a halhatatlanság a másik emberen múlik, ő a felelős az én halhatatlanságomért, és én vagyok felelős az övéért. Talán ezért mondják a zsidók a halottról: „Emléke legyen áldás”, ami azt is jelentheti, „felelős vagyok érte”. Van egy unokatestvérem, David Flusser, aki az őskereszténység professzora a Héber Egyetemen, és könyvet írt Jézus életéről. Ő „gyakorló” zsidó, de amikor megáldja a kenyeret, például, mindig azzal fejezi be, hogy „Jézus, Józsefnek, a mi tanítónknak fia, emléke legyen áldás”. Ő úgy gondolja, hogy mi, zsidók, felelősek vagyunk Jézus halhatatlanságáért. Ha viszont ez így van, ha ez az igazi judaizmus, akkor az információ forradalma a mesterséges memóriával és a terminálok kétirányú összekapcsolásával zsidó utópia volna.

Beke László: Ha szabad félbeszakítanom ezt a nagyon szép és érdekes gondolatmenetet, hadd kérdezzem meg, hogy a szavak nem képeknek felelnek-e meg ebben a memóriaépítésben?

Flusser: Lehetek továbbra is zsidó ebben a beszélgetésben? Nem sokszor hozakodom elő a judaizmussal, de ön provokál, úgyhogy hadd mondjam el, hogy a faragott képek tilalmának az oka a következő: a judaizmus szerint Isten teljesen más. Teljes absztrakció, ami azt jelenti, hogy az ember nem tud fogalmat alkotni róla, és nem tudja elképzelni sem. Teljesen elgondolhatatlan és elképzelhetetlen, ezért a teológia sem lehetséges. Az ember nem beszélhet Istenről, csak Istenhez beszélhet. Ha ez így van, akkor csak egy képünk van, s ez a másik személy arca. Mert Isten a saját képére teremtette az embert, és csak egyetlen módon tudom elképzelni Istent, úgy, ha ránézek a másik emberre. Ez azt jelenti, hogy csak a felebarátom iránt érzett szeretet által szerethetem Istent. Úgyhogy az kép, az egyetlen megengedett kép a másik ember arca. De akkor a szintetizált kép, a komputerkép maga a másik ember, mert a komputerképen keresztül beszélhetek a másikkal, kaphatok tőle képet, értelmezhetem, dolgozhatok vele, visszaküldhetem a másiknak, úgyhogy ez egy zsidó kép. Nem bálvány, nem pogányság, egy módja felebarátom szeretetének, és felebarátom szeretete által Isten szeretetének. Úgyhogy, bár nem vagyok a Talmud jó ismerője, azt mondanám, hogy a Talmud szempontjából a szintetizált komputerkép tökéletesen zsidó.

Beke László: Talán azt is megkérdezhetem, hogy bár nem mondhatjuk ki Isten nevét, nincs-e rá mégis megoldás, egy szintetikus megoldás, egy valamilyen más megoldás?

Flusser: Isten nevét nem ejthetjük ki, de nem azért, mert… és megint csak a judaizmust értelmezem… Isten nevét nem valamiféle fiziológiai okok miatt nem tudjuk kiejteni, hanem azért, mert a JHVH szó három szó kombinációja: Hiya – „voltam”, Hove – „vagyok”, Hivye – „leszek”; ezt a három szót egyszerre nem tudjuk kimondani. Ezért nem mondhatjuk, hogy „Jehova” (JHVH), ami egyszerűen azt jelenti, hogy „Ő, aki volt, van és lesz”. Nincs ebben semmi misztikus. Nem tudom, ezt kérdezte-e.

Beke László: Igen, teljesen egyetértek, de ebben az esetben hozzáteszem, hogy talán elektronikus módszerekkel meg lehet csinálni.

Flusser: Persze, szintetizálhatjuk. Ha én… a gondolataim mögött… soha nem írtam le, nem találja meg egy könyvemben sem, de kimondatja velem rejtett gondolatom: eddig mindig tárgyak alanyainak (subjects of objects) éreztük magunkat, és leginkább Isten alattvalóinak (subjects to God), most az új technikák segítségével kivetíthetjük, projektálhatjuk magunkat, kivetíthetjük magunkat Isten arcába. Azt mondanám, „kivetíteni”, és így el kellene magyaráznom jobban, mit értek alatta, de nincs rá idő. Az a lényeg, hogy visszahúzódtunk Istentől, az emberiség egész létezése visszalépés Istentől. Először elhagytuk a négydimenziós „Lebenswelt”-et (életteret), és beléptünk a kultúrába, ami háromdimenziós tárgyakat állít elő. Aztán visszaléptünk a képzeletbe, képeket készítünk a tárgyakról, aztán visszaléptünk a képzeletből a fogalmi szöveghez – a szöveg a képhez képest az, ami a kép a tárgyhoz képest –, aztán visszaléptünk a leírástól mint tudatos tevékenységtől és a fogalomalkotástól a kalkulációba, a nulla dimenzióba. Szerintem a szám a szöveghez képest az, ami a szöveg a képhez képest, és ami a kép a tárgyhoz képest, úgyhogy amint elértünk az abszolút absztrakcióhoz, többé semmi sem leírható, semmi sem fogalom, semmi sem elgondolható, semmi sem elképzelhető. Vehetjük a számokat, a biteket, komputálhatjuk és visszavetíthetjük: alternatív világokat kapunk. így megváltozik a helyzetünk Isten előtt. Nem vagyunk többé Isten szubjektumai (Subjects of God), projektumok vagyunk Isten számára (Projects of God). Ne gondolják, hogy ez ideológiai spekuláció. Idős ember vagyok, és sohasem volt kapcsolatom Istennel, kegyelemben nem részesültem, sohasem láttam őt, nincs misztikus élményem. De ahogy öregszem, és elgondolkodom ezen a kérdésen, amit az információ forradalmának vagy akárminek nevezünk, egyre inkább visszaemlékszem a gyökereimre, amiket teljesen elfelejtettem. Mindezt Ön provokálta ki belőlem. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne bemutatni, amiről most beszélek.

Peternák Miklós: Szeretnék visszatérni ahhoz, amikor a komputerképről beszélt. Ha jól értem – és talán Önnek is ez a véleménye –, a komputerkép már nem egy kép a hagyományos értelemben.

Flusser: Teljesen egyetértek Önnel, a „kép” szó nem alkalmazható a szintetizált képre. Úgy lehetne talán megfogalmazni, hogy projekció. Vegyük a zéró dimenziót. Ez a teljes absztrakció egyfelől az objektív világ bitekké, pontokká való szétolvadását eredményezte. Rájöttünk, hogy nem létezik olyasmi, mint atom, minden felosztható nulla dimenziókká. Ugyanez igaz szubjektív szempontból is. Nincs olyan, hogy egyén – individuum –, minden felosztható, és egyfelől részecskéket, másfelől információbiteket kapunk. Ha ezeket a zérókat komputáljuk, ami kijön, az eredményt nevezzük képnek. De ez nem jó szó. Inkább az absztraktnak a konkrétba való kivetítése (projekciója) ez. Alternatívát állítunk elő. Etikai vagy episztemológiai szempontból nem tudom megítélni, de esztétikailag, azt hiszem, ez az absztrakt konkréttá alakításának mozzanata. A konkretizálás mozgása, ami az elidegenítés ellentettje. Az elidegenítés a konkrétból való elvonatkoztatás, és itt épp egy ellenkező mozgást találunk. Az hiszem, igaza van, ha azt mondom, hogy a kép nem jó szó rá. Németül megoldottam már a problémát, de angol nyelven még nem. Németül az első lépést – a világtól el a kép felé – „Imagination”-nak hívom, míg az ellenkező irányú lépést a fogalomtól a képhez „Einbildungskraft”-nak. Szerintem az „Imagination” elidegenedés, míg az „Einbildungskraft” – a fogalmat persze Kanttól veszem – az a képességünk, hogy az absztrakttól vissza tudunk térni a konkréthoz.

Beke László: Ez lényegében kreációt jelent…

Flusser: Erről ír Kant a Kritik der Urteilskraftban (Az ítélőerő kritikája). Ez az erő engedi meg nekem, hogy elhagyjam az absztrakciót, és visszatérjek – visszatérjek, ha úgy akarja, a teológiához. Isten megmutatkozott már a Sínai-hegyen, és Auschwitzban újra elfedte magát. Azt mondhatjuk, hogy az emberiség történelme Sínai és Auschwitz között található. És most, Auschwitz után nincs többé Isten, teljes a hiánya, magunkat vetítjük ki, hogy visszatérjünk hozzá, ha szabad így fogalmaznom. Talán ez egyáltalán nem zsidó gondolkodás – nem vagyok biztos benne. De ez az én judaizmusom, és azt mondanám, hogy a szintetizált kép válasz Auschwitzra.

• Kultúra