Fodor Gábor, Forgács Éva, Göncz Árpád, Peternák Miklós, Szilágyi Ákos, Tillmann J. A.

Nyomtatóbarát változat

„Hogy önmagunkkal békességben éljünk”

„Legjobb tudomásom szerint az emberek csordába vagy hordába verődése után az első szavuk ez volt: ember. Mintegy saját magukra használták jelzőként.

Az idegen általában az ellenség szinonimája volt. Azt hisszük, régen túljutottunk már ezen, ám úgy látszik, újra és újra szembe kell néznünk ezzel a szemlélettel. Pedig ez nem csak az idegent rekeszti ki, és nem csak az idegen számára gyilkos, hanem elsősorban önmagunk számára. Nem hiszem, hogy volna nép, nem hiszem, hogy volna embercsoport, nem hiszem, hogy volna egyén, akinek a kultúrája nem több szálból van összeszőve. Ha ebből a tarka szőttesből csak egyetlen szálat is megpróbálunk kihúzni és megtagadni, akkor a szőttes már nem ugyanaz. Ne pusztítsuk tehát önmagunkat azzal, hogy megpróbáljuk az érzelmeinkből, a világunkból kiirtani az idegent. Ha az az igényünk, hogy önmagunkkal békességben éljünk, hogy önmagunk maradjunk, akkor békességben kell élnünk, és el kell fogadnunk, ami idegen, ami más. Ezen a kiállításon a színre, szépségre legfogékonyabb emberek kiáltanak megálljt, és jelentik ki teljes hitellel: az idegen szép, az idegen nem csúf, az idegen nem ellenség, az idegen nem kiirtandó, az idegen nem letagadandó sem magunkban, sem külső létünkben.

Ez a kiállítás nagyon fontos, társadalmunk egészségességének bizonyítéka, mert ki akarja vetni magából a türelmetlenséget. És azok segítségével akarja kivetni, akiknek van szemük az idegen szépségre.”

(Göncz Árpád megnyitóbeszéde a Magyar Képzőművészeti Főiskolán)

„Finom hallású politikusok”

(…) Nagy baj van akkor, ha egy olyan országban, amelynek a polgárait százezrével, évszázados visszatekintésben: milliószámra – és nem mellékesen: ma is – folyamatosan fogadták és fogadják be más országok és nemzetek, az utcán verik az idegeneket. (…)

Hogyan történhet meg az, hogy miközben alig van olyan országa a földnek, ahol ne fogadták volna és ne fogadnák be a jellegzetes akcentussal beszélő, magyar berögzöttségekkel, magyar ízléssel élő, és többnyire magyar közösségekhez is ragaszkodó embereket, türelemmel és nem kevés segítséget nyújtva nekik, Magyarországon a legbrutálisabb erőszakkal szemben sem találhatnak hatékony védelmet az ideérkező külföldiek. És külön szégyen, hogy nemcsak az itteni, elfogadható életben reménykedő menekültekre csap le ez a gyűlölet, hanem a törvényes papírokkal érkező, tandíjfizető diákokra is. Nem mintha értelme lenne az idegengyűlölet típusokra osztásának; ez maga is szégyenletes, mert a civilizáció minimuma, az emberi együttélés egyik legelemibb szabálya borul itt fel.

Nem véletlen, hogy már a népmesékben is szükségesnek látszott újra és újra megfogalmazni, hogy az idegen: vendég; és hogy a vendég: szent. Kiélezett tanító célzat van abban, hogy a mesék idegenjei nem egyszerűen csúnyácskák, kissé ragyásak vagy nagyorrúak, de egyenesen varangyok és ocsmány szipirtyók. És nemcsak arra tanítanak a mesék, hogy a varangy vagy szipirtyó alakjában megpillantott idegen valójában herceg vagy királylány. Hanem elsősorban arra, hogy ez az igazság csak azok számára tárul fel, akik kiállják a próbát, éspedig úgy, hogy vagy leküzdik a másság, az idegenség által kiváltott félelmet és iszonyt, vagy, és ez még szebb, eleve megtiltják maguknak, hogy másként viszonyuljanak ezekhez a lényekhez, mint a hozzájuk hasonlókhoz, s a maguk mindenkori hangján, a saját szabályaik szerint szólnak hozzájuk. A varangyot embernek látják, és ettől nemcsak emberi, hanem egyenesen hercegi lényét fedi fel. Arra tanítanak a mesék, hogy az idegennel való találkozás az egyik legkomolyabb próbatétel. S hogy aki nem állja ki ezt a próbát, az mindörökre varangyok és szipirtyók közötti életre ítéltetik, aki kiállja, annak a számára pedig fényes és barátságos világ nyílik meg. A döntés mindenkinek, külön-külön, a saját kezében van.

Egy olyan országban persze, ahol felelős politikusok hiszterizálják az embereket, és finom hallásukkal már a rádióban és a televízióban megszólalók hanghordozása alapján meg tudják állapítani, hogy az egyaránt magyar ajkúak között ki mégis az, aki idegennek minősül; ahol két újságírószövetség, két Tv-híradó, két művészeti akadémia, két zeneművész-csoportosulás van, persze, nem egyszerű kérdés, mi is az idegen definíciója? Ki az idegen? kihez képest? és ki hivatott ezt megállapítani?

(Forgács Éva művészettörténész megnyitójából a Stúdió Galériában)

„…a keresztények úgy élnek hazájukban, mint jövevények”

„Ha hihetünk a teljes biblikus hagyománynak, amelyik özvegyek és árvák mellett az idegenekkel való bánásmódot teszi meg a megítélés próbakövének, akkor a dolgok e tekintetben is másként állnak, mint azt a keresztény-nemzeti karikatúra képviselői hirdetik. A küldetés nem a nemzet, a faj, a vér mitikus homályába szólít, hanem mindenkor a Másikhoz. Akit azonosság és különbözőség átérzésének finom fokozatain keresztül érhetünk csak el és érthetünk csak meg; sőt válhatunk vele olykor akár – átmenetileg, egy pillanatnyi örökkévalóság erejéig – eggyé is!

A magukat keresztényinek maszkírozó militáns faj- és nemzetmitológusok fellépése idején érdemes még felidézni egy ismeretlen II. századi – Diognétoszhoz intézett – levél szavait: »A keresztények úgy élnek hazájukban, mint jövevények; mindenben részt vesznek mint polgárok, de úgy viselnek el mindent, mint akik idegenből jöttek; minden idegen föld hazájuk, de minden haza – idegen… a földön vándorolnak.«

Egyébként pedig az evangélium úgy szól, hogy: »Legyetek az Atyában egyek!« Ne egyformák, tehát különbözőek, de egyek!”

(Tillmann J. A. megnyitójából a Szakszervezetek Fővárosi Művelődési Házában)

Amitől „megáll az ész”

Aki azt mondja, „Az idegen – szép”, az puszta létében igenli az idegent. Bárki mondhatja, hogy „Az idegen – szép”, de érvényt ennek az állításnak csak műalkotások, maga a művészet szerezhet. Sajátos jósága és kegyelme folytán ugyanis éppen a művészet képes arra, hogy az idegent sajáttá, ismerőssé, kedvessé tegye. (…)

A művészet nem eszmei vitában vagy utcai perlekedésben vesz részt, mely az idegenekről folyik, nem észérveket hoz fel esztelen előítéletekkel szemben, hanem megtöri az archaikus félelmi hisztériák és modern tömegagressziók lélektani varázskörét: „Az idegen – szép.” A művészetben olyan látás esik az idegenre, amitől „megáll az ész”, s amitől megzavarodik a megzavarodottak magabiztossága. Az idegengyűlölet, a gyűlölködés démona az észérveket felfalja vagy kiköpi, a szépség azonban „megfekszi a gyomrát”, emésztési zavart okoz neki: „Már engedelmet, de hogy kell azt érteni, hogy a »cigány«, a »zsidó«, az »orosz«, a »szerb«, a »horvát«, a »cigány«, a »magyar« – kinek ki idegen! – szépek?” (…)

A művészet, ezek a festmények és szobrok itt nem szánalmat, együttérzést akarnak kelteni bennünk a másik iránt, s nem bűntudatot ébreszteni az idegennel szemben, hanem arra ébreszteni rá, hogy mindannyian „zsidók”, „cigányok”, „arabok”, azaz mindannyian idegenek vagyunk valahol, valakik szemében.

(Szilágyi Ákos író megnyitójából a Roczkov Galériában)

Kínzóik előtt az áldozatok egyszer csak nevetni kezdenek

„Beszéltem olyan színes bőrű diákkal, aki itt tanul Magyarországon, és tizenkilencszer verték meg az utcákon. Kiverték a fogait. A rendőrségen soha nem történt semmi, azt mondták neki, nem tudnak mit tenni, mert ismeretlen tettesek ellen kellene nyomozni, és egy idő után a nyomozásnak semmi értelme. Ez az ember nagyon fél. Már nem mer lemenni a boltba vásárolni, és csak arra vár, hogy mikor mehet haza Magyarországról. (…) Ezekre a szörnyű problémákra nem legyinthetünk, nem szabad tudomásul vennünk, meg kell próbálnunk tenni valamit. (…) Fantasztikus dolog, hogy ez a kiállítás létrejött. Fantasztikus, mert más síkra tereli ezeknek a problémáknak a kezelését. Más nyelven kezdünk el az egészről beszélni. (…) S ez olyan helyzetet teremt, mint amikor kínzóik előtt az áldozatok egyszer csak nevetni kezdenek. A művészek olyan érveket fogalmaztak meg ezzel a kiállítással, amelyekre a másik tábor tagjai nem tudnak mit felelni.”

(Fodor Gábor megnyitójából a Bartók 32 Galériában)

A szépség nem minden
Kolumbusz és a kacika – adalék a kétütemű jelenhez

Részletek Cristoforo Colombo hajónaplójából, ahogy az Bartolomé de Las Casas püspök kompilációjában fennmaradt:

„Csütörtök, október 11.

(…) A tengernagy első útjáról és az Indiák felfedezéséről írt könyvéből valók itt a következő szavak:

„Tekintve, hogy nagy barátsággal fogadtak bennünket, s mert rájöttem, hogy ezt a népet inkább szeretettel, mintsem fegyver által lehet az üdv számára megmenteni, és szent vallásunkra áttéríteni, egyeseknek vörös sapkákat, üvegből való gyöngyfüzéreket és más, csekély értékű dolgokat ajándékoztam. A láncokat mindjárt magukra vették. Az ajándékoknak nagyon megörültek, és annyira összebarátkoztak velünk, hogy az egyenesen csodával határos. Később a minket szállító csónakokhoz úsztak, papagájokat, gyapotfonal gombolyagokat, dárdákat és sok minden mást kínálva nekünk.”

„Csütörtök, december 13.

(…) A keresztények jelentették a tengernagynak, hogy az itteni emberek szebbek és jobb körülmények között élnek minden eddig látott indiánnál. A tengernagy erre megjegyezte: nem tudja elképzelni, hogyan élhetnek a többieknél jobb körülmények között. Ezzel azt kívánta mondani, hogy a többi szigeten élők is nagyon jó helyzetben vannak.”

„Kedd, december 18.

(…) A tengernagy a hajó farán éppen reggelizett, amikor a fejedelem kíséretével megérkezett. Az uralkodók számára készített jelentésben ez áll:

Azt akarta, hogy folytassam az étkezést. Arra gondoltam, bizonyára szívesen megízlelné a mi étkeinket (…) A fejedelem az elébe tett étkek mindegyikét megízlelte, s utána a maradékot rögtön az övéihez küldte, így mindnyájan ettek azokból.

Étkezés után apródja a kasztíliaiakéhoz hasonló, de más mintájú övet hozott oda. A fejedelem ezt nekem ajándékozta két igen finom kidolgozású arannyal együtt. (…) A magam részéről egy takaróval ajándékoztam meg, amelyet az ágyamon látott, s úgy vettem észre, hogy tetszett neki. Adtam még egy nagyon szép, borostyánkőből készült nyakláncot, amelyet magam hordtam, egy pár vörös sarut meg egy üveg narancsvirág-vizet. Szemmel láthatóan nagy örömet szereztem neki. Mind ő, mind tanácsadói őszintén sajnálták, hogy nem értettek engem és én se őket. Ennek ellenére kihámoztam szavaiból, hogy az egész szigettel rendelkezhetem, ha szükségem úgy kívánja.

Közben már későre járt az idő, és a fejedelem távozni akart. (…) A tengernagy ekkor tudta meg, hogy a fejedelmet azon a nyelven kacikának hívják.”

„Szombat, december 22.

Ezen az egyetlen napon százhúsznál is több kenu látogatta meg a hajókat. A kenuk tömve voltak emberekkel, s mindegyikük hozott valamit, főleg kenyeret, halat és ivóvizet cserépkorsókban meg nemes fűszerek magvait. Egy szem magot vízzel telt edénybe dobtak, s azután a vizet kiitták. A tengernagy kíséretében levő indiánok azt állították, hogy ez nagyon egészséges.

(Kolumbusz hajónaplója. Kriterion, Bukarest, 1988, 88–89., 106–107., 181., 187., 192–194., 206–207. lap, dr. Tassy Ferenc fordítása)

Így történt Amerika felfedezése: a paradigmatikus reggelin két idegen tárgyakat, eszmét és rítust cserélt, anélkül, hogy észrevehették volna. Szépnek találták egymást, s így megszüntették a „bennszülött” fogalmát, ki-ki szája íze szerint indítva be az elidegenedés absztrakciós folyamatát, ami más szóval megismerést jelent. A kizárási axióma világtörténeti általánosítása a fogantatás, melyből születik a kollektív amerikai álom idegenfogalma. Eztán már vágy s nem követelmény a „Dicsérjen meg téged más, és ne a te szájad; az idegen, és ne a te ajkad.” (Péld. 27.2.) És elérhetetlen. És mindenki idegen a saját prófétálásában.

Az idegen a „magában való”, vezeti a dualizmus Trabantját, mely ma virtuális valóság. (Nem a tévé adja, az adja majd a tévét is.) Néha jelenségként ébred fel, kiszáll és szép. Ez ma a visszacsatolás, a piacgazdaság, a reklám helye. Ki lehet menni a konyhába és feltenni a levest. Egy szem mag egy pohár vízbe. Nagyon egészséges, mondják a kíséretünkben lévő bioindiánok: A mi magyarjaink – az Európai Közösség.

Ez az üres idő – a kiszállásé, reklámé – rövid, de ismétlődik (közben a magában való Trabantja üresben tágítja a horizontot: az ózonlyukat), s csak ekkor szép az elkülönült mű, s nem a mű-ködés. A kép-a-képben. Az „arany-palaczkocska”.

Ezen túl minden otaku, hősök napja, – a saját otthonodban.

(Részlet Peternák Miklós megnyitó szövegéből a Liget Galériában)

• Kultúra