Szilágyi Ákos

Nyomtatóbarát változat

Vlagyimir Bukovszkij számomra s talán az egész úgynevezett ’68-as nemzedék számára nem egyszerűen az orosz ellenzéki értelmiség képviselője, hanem egy kicsit a politikai legendák embere is. De amikor nálam alig fiatalabbaknak említettem a nevét, kissé értetlenül néztek rám: fogalmuk se volt, kiről is beszélek. Moszkvában megismerték?

Persze. A KGB-sek. Jövök ki egyszer egy moszkvai szállodából, megállít a portás, és megkérdezi, emlékszem-e rá: „Tudja, én húsz évig dolgoztam a KGB-ben” – mondja. Egy régi ismerősöm volt: ő kísért annak idején Zürichbe, amikor kicseréltek. Azóta is nagyon büszke erre.

Aztán megismerhetett az is, aki nem akart. Amikor szeptemberben otthon jártam, többször is meghívtak az orosz televízió különböző vitaműsoraiba. Egyik alkalommal éppen a jelenlegi moszkvai KGB vezetőjével beszélgettem. Tulajdonképpen mindenben egyetértett velem. Én azt mondtam, hogy fel kell oszlatni a KGB-t. Helyeselt, bólogatott, sőt hozzátette, hogy meg kell nyitni az összes archívumot. Erre azt mondtam, hogy ez is kevés, egy nemzetközi bizottságot kell létrehozni, hogy tanulmányozza ezeket. Bólogatott. Már szinte zavart, hogy ennyire nincs vita köztünk.

Persze, nem ment minden ilyen simán. Amikor először hazamentem, áprilisban, elsőként azt igyekeztem kifejteni mindenkinek, értelmiségieknek, újságíróknak, hogy a rendszerrel való konfrontáció elkerülhetetlen és szükséges. Emlékszem, volt egy sajtókonferencia, ahol megkérdezték: de mi van, ha tankokkal válaszolnak? Amire én azt mondtam, hogy nem kell félni a tankoktól: se a magyarok, se a csehek, se a lengyelek nem féltek. Hatvanezer tank önmagában ugyan szörnyű sok, de kiszámítottam, hogy minden egyes tankra több mint kétszáznegyven négyzetkilométer jut. A Lityeraturnaja Gazeta nyomban öles cikkben támadott rám, hogy persze, könnyű nekem, ott, Cambridge-ben üldögélve semmit nem kockáztatok. Augusztus végén aztán sokan odajöttek hozzám, hogy hát igen, neked volt igazad.

Ugyanakkor érzem, soha nem fogják megbocsátani, hogy nekünk volt igazunk, és nem nekik. Elutazhatok bármikor a volt Szovjetunióba, bármit mondhatok, kinyomtatják, a tévében szerepelhetek, a jelenlegi politikusok szívélyesen fogadnak, kezet fognak velem. De minden találkozás mögött érzem valahol a feszültséget. Egy kimondatlan kérdést, hogy: minek jöttél ide, mit keresel itt? A politikusok a székeiket féltik, az emberek attól félnek, hogy megint számon kérek valamit.

Ilyesmi történt az ukrán népszavazáson is. A függetlenséget az ukránok kilencven százaléka megszavazta, de amikor elnököt kellett választaniuk, nagyon kemény kérdéssel kellett szembenézniük: vagy egy volt kommunista apparatcsikra szavaznak, vagy egy volt politikai fogolyra. És ők az apparatcsikra szavaztak.

Ha jól érzékelem, az Ön életútját nem lehet egy klasszikus politikai emigráns sorsának tekinteni. Sem ami a kezdetét, sem ami a végét illeti. Sem Szolzsenyicin, sem ön nem önszántából hagyta el az országot: erőszakkal, akaratuk ellenére toloncolták ki mindkettőjüket. A Dalos György által is idézett csasztuska nagyon jó bizonyíték arra is, milyen új ideológiai és politikai technikákkal kísérelték meg a hetvenes évek második felében a disszidensmozgalom szétverését. Az egyik új mozzanat az volt, hogy igyekeztek a politikai máskéntgondolkodókat mintegy rátenni a tömeges zsidókivándorlás hullámára, és így kilökni az országból. Ennek azért volt jelentősége, mert így végleg összekapcsolhatták az emberek gondolkodásában a zsidó és a máskéntgondolkodó, az értelmiségi és a zsidó fogalmát. A másik lehetőség az volt, hogy apolitikai máskéntgondolkodót a köztörvényessel, a huligánnal, a botrányhőssel keverjék össze. És ebben a csasztuskában erre is van utalás.

De sejtésem szerint, emigráns-„pályafutásának” vége is eltér a „klasszikus” mintától. E képlet szerint a politikai emigráns, aki nem mehet vissza a hazájába, mert életét kockáztatja, s nem tudja kifejteni szabadon a tevékenységét, amikor összeomlik a zsarnoki, a bűnös rendszer, akkor az első dolga, hogy rohan haza, és nagyon aktívan részt vesz, részben a maradványok szétverésében, részben annak az újnak az építésében, amiről ábrándozott. Az emigránssajtóban kibontakozó viták is arra utalnak, hogy a hetvenes évek emigrációja esetében ez nem így történt. A politikai emigrációban élő orosz forradalmárok 1917-ben, vállalva még a németekkel való együttműködés vádját is, leplombált vagonokban, a világ minden sarka felől siettek haza, hogy odaérjenek a forradalom kezdetére. Hát odaértek. Most viszont azt látjuk, hogy még egy Alekszandr Szolzsenyicin is még mindig csak készül arra, hogy hazatérjen, pedig már senki nem akadályozza.

Az emigráció legutolsó hulláma a hetvenes években valóban nem igazi politikai emigráció volt. Valóban volt egyrészt egy bizonyos számú zsidó kivándorló csoport, akiknek megengedtek, hogy Izraelbe visszatérjenek vagy kivándoroljanak, és ezt valóban kihasználták a hatóságok arra is, hogy néhány tucat politikailag exponált személyiséget ki söpörjenek. A régi emigráció már kihalt vagy kihalófélben van, és új generáció meg egyszerűen nem jött létre, nem alakult ki. Most, augusztus végén egy pillanatra mégis majdnem úgy érezhettem magamat, mint egy igazi régi emigráns, amikor hazatér. Volt a hatvanas években egy híres vicc a szovjet emigránsról, aki kétezerben visszatér Moszkvába. Bemegy egy kávéházba, kér a pincértől egy csésze kávét és egy Pravdát. A pincér azt mondja: parancsoljon, itt a kávé, de Pravdával nem szolgálhatok. Az illető veszekedni kezd: kertem egy kávét és a Pravda legfrissebb számát! A pincér próbálja megértetni vele, hogy: de hát uram, mondtam, hogy nem tudok szolgálni vele, mert a Pravda már nem létezik, nincs, nem adják ki. Miért ismételteti el velem ennyiszer? – Mert olyan jó hallani… Egyszóval én is majdnem ilyen helyzetbe kerültem: a Pravdát ugyanis épp akkor tiltották be. Csak épp kávét nem lehetett kapni.

Az úgynevezett harmadik hullámmal már igen kevés politikus ment Nyugatra, ugyanakkor nagyon sok irodalmár, művész, író, költő. Ez lehet az oka annak, hogy épp a hetvenes évekre esik az orosz emigráns-könyvkiadás, folyóirat-kiadás hihetetlen virágzása, amivel csak a húszas éveket és bizonyos fokig a harmincas éveket lehet párhuzamba állítani. Az, hogy ez az emigráció eddig sem sietett haza, és most változatlanul nem siet haza, nem lehet véletlenszerű, hanem szerintem ennek a nemzedéknek a politikai krédójából fakad. Ez a nemzedék már a hatvanas-hetvenes években minden módon igyekezett elkerülni azt a képletet, amit a történelem mindig is felkínált az orosz intelligenciának. Nevezetesen, hogy megismételjék – Bukovszkij szavával élve – a bolsevik párt történetét. Nem akartak kívülről belépni a történelembe, kívülről belépve az élére állni a zsarnokságai megdöntő népmozgalomnak. Ennek a generációnak a szemében egyszer s mindenkorra lejáratódott a politikai avantgardizmus programja és az a hit, hogy ők tudják, „mi a teendő”. A bolsevik párt történetével való radikális szakítás szándéka már a hatvanas-hetvenes évek ún. polgárjogi mozgalmában jelen volt: ez a mozgalom hangsúlyozottan az erőszakmentességen, az alkotmányosságra való hivatkozáson alapult, decentralizált, szándékoltan nem politikai struktúrában, tehát nem egy illegális párt mintájára működött. Ez a polgárjogi mozgalom, ha jól emlékszem, ugyan rokonszenvezett például az 1966-ban lebukott és bebörtönzött Keresztény Szocialista Szövetség az Orosz Nép Megmentésére elnevezésű ifjúsági szervezettel, de céljaival nem azonosult. Ez a tendencia ennek a nemzedéknek a politikai-kulturális természetéből következett: most ezért nem „rohan bele a forradalomba”. Ami talán nincs is.

Ennek a tendenciának – amit, azt hiszem, pontosan jellemzett – van egy nagyon súlyos következménye, s ennek a volt Szovjetunió most issza meg a levét. A polgárjogi mozgalmak sem természetükből következően, sem az 1985-ig érvényesített nagyon szigorú, nagyon kemény politikai repressziós gyakorlat következtében nem hozhattak létre, nem is hoztak létre semmiféle struktúrát, semmiféle szervezetet. Ezek a különböző ellenzéki politikai erők megmaradtak afféle kulturális ellenzéknek, aminek legfőbb műfaja a szamizdatirodalom. És mivel nem maradt utánuk semmiféle szilárd struktúra, most, hogy a kommunista rendszer összedőlt, egyszerűen nincs mivel helyettesíteni, nincs mivel felváltani. Így aztán az első helyekre, a vezető pozícióba menten azok a személyek furakodnak be, akik időben kiléptek, kiszálltak a kommunista pártból. Tehát azok, akiket most oroszul népiesen úgy hívnak, hogy kommutánsok. Elsősorban Sevardnadze, aki már egy egész pártot hozott létre a demokratikus reformokért, aztán Ruckoj, a jelenlegi orosz alelnök, akik köré a volt pártfunkcionáriusok tömörülnek, s ráadásul nemcsak politikai hatalmuk van, hanem már eddig is nagyon jelentős mennyiségű párt- és állami vagyon és pénz átment az ő kezükbe. Ezek a csoportok már javában szervezkednek, nekik meglesz az anyagi és a szervezeti bázisuk is, így ha kedvező társadalmi légkör lesz – a fokozódó szociális feszültségekre gondolok –, még inkább megerősödnek. Annyira legalábbis mindenképpen, hogy a jövőre várható következő választásokon megkíséreljék megszerezni a szavazatok és mandátumok többségét a Legfelső Tanácsba és a helyi szervekbe. Tehát az Iliescu-féle képlet orosz változatát valósítanák meg.

Változatlanul szkeptikusaknak kell lennünk a nyugat-európai parlamentáris formák oroszországi meghonosítását illetően, vagy van némi esély erre? Netán mégiscsak fordul egyet a kerék, és visszatérünk valamilyen, ha nem is a cári, de valamilyen tekintélyuralmi rezsimhez? Dimitrij Andrejevics Tolsztoj gróf, III. Sándor belügyminisztere és főcsendőre azt mondta 1883-ban, hogy: „Oroszországban minden olyan kísérlet, amely a nyugat-európai parlamenti rendszer bevezetését szolgálná, bukásra van ítélve. Ha a cári rendszer megdőlne, abban az esetben a helyét a kommunizmus, a tiszta kommunizmus foglalná el, annak a Kari Marxnak a kommunizmusa, akinek az elméleteit én gondosan és nagy érdeklődéssel tanulmányoztam.”

Én nem hiszek az orosz történelem determináltságában. Nem hiszem, hogy ha Oroszországban soha nem volt demokrácia, ezután sem lehet. Jelenleg Oroszországban nincs olyan jelentős csoport, amely a demokrácia helyett valamilyen más alternatívát javasolna. Még a volt kommunisták is csak a demokráciáról beszélnek. A lakosság többsége számára a demokrácia a siker példája. A Nyugat demokráciában él, tehát náluk minden van. Van kolbász. Nálunk nem volt demokrácia, tehát nincs kolbász. A veszély most leginkább abban rejlik, hogy az emberek túlértékelik a demokráciát. Ha már öt éve mondják, hogy demokrácia van, és még sincs kolbász, akkor idegesek lesznek. Most még nem a nacionalizmus jelenti a legfőbb veszélyt – a gazdaság további összeomlása ugyan valóban a weimari köztársaság helyzetét idézheti elő, de csak később. Most az a legfőbb probléma, hogy a jelenlegi politikai „hintában” csupán a kommutánsok cserélgetik a helyet: hol az egyik fele, hol a másik fele kerül föntre. S ez egészen addig tart, amíg meg nem érlelődik valamiféle ellenzéki struktúra, és ki nem szorítja ezeket a csoportokat. Egy stabil, hosszú ideig megkapaszkodni tudó diktatúra kialakulására nem látok reális alapot.

Az nyilvánvaló, hogy Oroszország elől nincsen elzárva a demokrácia útja – a világtörténelemben, de a mi életünk évtizedekben, maximum évszázadokban zajlik, és nem olyan nagyon nehéz elképzelni még száz évet orosz demokrácia nélkül. És nem is az orosz nép jellembeli vagy fizikai adottságai okán. Úgyhogy rövid távon nem tudom osztani Vlagyimir Bukovszkij optimizmusát a tekintetben, hogy egy olyan országban, ahol nincsen alternatív demokratikus ellenzéki struktúra, olyan országban, ahol közel százmillió ember havi 160-200 rubelből tengeti az életét, és ahol egyre számottevőbb szociális réteget alkot a leépített központi pártbürokrácia, katonatiszti bürokrácia, nos úgy látom, hogy egy ilyen országban nagyon is fenyeget egy „fasisztoid” hatalomátvétel lehetősége. Ez a végsőkig elkeseredett tömeg ugyanis, amely a demokráciától valóban a kolbászt várta, összekapcsolódva a lézengő ritter bürokrataállománnyal, elhagyatva érezve magát Nyugattól, Kelettől, gyűlölve érezve magát az egész világtól, ez a tömeg talán nem is hosszú időn belül potenciális bázisa lehet olyan fasisztoid mozgalmaknak vagy vezéreknek, akiket mi a legutóbbi időkig kóklereknek, bohócoknak tituláltunk. Ha ezzel a veszéllyel nem néz szembe a demokratikus Oroszország, akkor még könnyebben szenvedhet vereséget, mint 1917 februárjában.

De beszéljünk egy másik veszélyről is, a volt Szovjetunió dezintegrációjáról. Ön, aki úgymond egyszerre él Keleten és Nyugaton, lát-e változást a Nyugat Kelet-politikájában?

Vannak változások, de nem túl jelentősek és nagyon megkésettek. Ahogy a fizikatanárunk mondta az iskolában: van némi haladás, de azért ez egyes. A Nyugat, amely 73 évig etette és fenntartotta, technológiával ellátta, tehát hitellel, pénzzel tömte a Szovjetuniót, még most, az utolsó hat évben sem jött rá arra, mit akar Gorbacsov. Uralma hat éve alatt 45 milliárd dollárt kapott a Nyugattól. Ez a 45 milliárd nyomtalanul eltűnt… A nyugati politikusok az utolsó pillanatig nem értették azt sem, hogy Gorbacsov nem felszabadítani akarta a kelet-európai országokat a kommunizmus alól, hanem csupán felcserélni ezeket a Honeckereket, Jakeseket pici Gorbacsovokra. De a rendszer összedőlt, mert ezt már nem viselte el. És erre Gorbacsovot Nobel-díjjal tüntetik ki. Ilyen erővel Edward Gericknek is lehetett volna Nobel-díjat adományozni a Szolidaritás létrehozásáért… Véleményem szerint a Nyugatnak kezdettől fogva a nemzeti mozgalmakat kellett volna támogatnia, és ebben az évben már elismerhették volna függetlenségüket. Most pánikban vannak: nem tudni, melyik köztársaságnak lesz atomfegyvere, és ki fogja ellenőrizni. 45 éven keresztül a meggyőződéses kommunisták tartották a kezükben azokat a fegyvereket, amelyekkel tulajdonképpen a Nyugatot akarták megsemmisíteni. Akkor senki nem nyugtalankodott. Most a fegyver a nép által választott vezetők kezében van, most mégis mindenki fél.

Sokakat izgat a kérdés: mi lesz most Gorbacsovval, a Nyugat kedvencével?

Ülök egy San Franciscó-i bárban, és szemben egy ismerős arcot látok. Vodkázik a szomszéd asztalnál. A folt a homlokán különösen ismerős. Megszólítom: mondja, nem találkoztunk mi már valahol? Hangosan felnevet: ugyan, engem már mindenki elfelejtett… Gorbacsov – mert ő volt az ismerős arc – Kaliforniában telepedett le, az egyetemen tartott előadásokat. Ez persze csak egy novella: 1988-ban írtam.

És a saját jövője? Hogyan képzeli?

Legrosszabb esetben megismétlődik a kezdet. Kényszerű emigrációnk elején hónapokig jártam a világot, előadásokat tartottam a politikai foglyok kiszabadítása érdekében. Barátaim biztattak: addig beszélj, amíg figyelnek rád. Hat-hét hónap múltán elhatároztam, inkább könyvet írok. Mindössze három és fél hónapra szólt a szerződésem: egy barátom, az angol parlament tagja, Churchill unokája, kölcsönadta a nyaralóját. Bezárkóztam, és éjszakánként írtam. Az egyetlen társam egy Henrietta nevű fekete macska volt. A házba soha nem jött be, de biztosan megérezte, hogy valami történik. Felugrott a párkányra, és ezentúl onnan nézte éjszakánként, ahogy ott ülök és írok. Amikor lefeküdtem aludni, elment. Egyszer csak elkezdett egereket hordani nekem, minden este lerakott egyet az ablakpárkányra. Biztosan azt hitte, éhes vagyok…

• Kultúra