[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

A csecsen vagy oszét függetlenségi törekvéseken talán még lehetett mosolyogni, az Erdélyben felvetődött területi autonómia igénye azonban már sokaknak megkeményítette vonásait, s végképp arcunkra fagyhat a mosoly a déli határaink mentén történteket látva. Tény, hogy az önrendelkezés elve a legellentmondásosabb politikai mozgalmak és törekvések ösztönzőjévé vált. Hirtelen felelevenedése mögött sokan a nacionalizmus diadalát, igazának bebizonyosodását látják.

A nemzet „ténye” és a nacionalizmus „elolvadása”

Nem így szövegünk szerzője, aki éles különbséget lát patriotizmus és a „nemzettel kapcsolatos agresszív-uralmi magatartások” ideológiájaként értett nacionalizmus között. Noha nem élhette meg a nacionalizmusok állítólagos diadalát (1979-ben halt meg), helyzetértékelése ma is teljesen találó: „Nem a nacionalizmus mint eszmék vagy programok rendszere vagy világi valláspótlék »győz« az individualizmus-liberalizmus és a szocializmus-kommunizmus eszmerendszerei felett, hanem a nemzet mint közösségi tény bizonyul erősebbnek egyik vagy másik társadalmi programnál… A nacionalizmusok azonban sohasem arattak döntő győzelmet sem az eszmék, sem a gyakorlat egyetlen” harcmezején sem. Ellenkezőleg, abban a pillanatban, amint a szabadságeszmének a nemzet alapjául szolgáló elvét, az önrendelkezési elvet komolyan alkalmazzák velük szemben, a nacionalizmusok összes állítólagos »eszméi« tökéletesen elolvadnak, semmivé válnak, akár a »fehér ember terhéről«, akár a szabadságnak uralom vagy hódítás formájában való »terjesztéséről«, akár a szőke északiak faji felsőbbségéről, akár Szent István koronájának összetartó erejéről is legyen szó.”

„Vagy politikus lesz, vagy kivándorol”

1911-ben született szerzőnk – a könnyen támadó félreértések elkerülése végett – a városi úri középosztályhoz tartozó, kálvinista családba született. Már ha úri foglalkozásnak tartjuk a könyvtárosságot, amely szakmát szerzőnk is hosszabb ideig űzte, igaz, nem önként és dalolva. Édesapja is úrhoz illőnek tartotta a tudományos tevékenységet. A primitív népek világáról vagy a számok eredetéről és jelentőségéről írott munkáit ma is érdemes átlapozni.

A fiú jogi egyetemet végez. Legnagyobb hatással rá a mára félig elfeledett, akkor azonban nemzetközi hírű jogszociológus, Horváth Barna volt, aki igen sajátos, szerzőnk által „liberális anarchistának” nevezett elveket vallott. Professzora segítségének is köszönhető, hogy szerzőnk külföldi egyetemen tanulhatott. Paradoxnak tűnhet, de éppen ezek a tapasztalatok vezetik el a magyarországi népi mozgalmakhoz: „Főleg a genfi és párizsi környezetben olyan társadalmakkal kerültem szembe, ahol az átlagember viselkedésén meglátszott az, hogy ezekben az országokban volt forradalom.” Így válik a magyar politikatörténet egyik legnagyobb alakjává, s amikor – a szerzőnk nevét egyébként sűrűn szájukra vevő – értelmiségiek egyre önteltebben fordulnak el a „mocskos” politikától, érdemes idézni egy levelét: „Hajlandó vagyok elvi síkon többre becsülni a kontemplatív szellemi aktivitást, mint a politikát – ami gyakorlati síkon lustaságnak is nevezhető –, azt azonban nem hiszem, hogy a bajok forrása lehetne, mert 1. születéstől ellenkezés van bennem a politikum teljes elhagyásával szemben, 2. kontemplatív szellemi aktivitáshoz szellemi atmoszféra is kell, mely országunkban ma annyira hiányzik, hogy itt tisztességes ember vagy politikus lesz, vagy kivándorol.”

Az önrendelkezés elve

„…csak demokratizmustól nagymértékben áthatott, igen stabil, politikailag nagyon érett és a maguk puszta fizikai léténél nagyobb vállalkozásokat hordozó társadalmi és politikai közösségek hajlandók az államukkal szemben felvetett önrendelkezési igényekkel egyáltalán párbeszédbe bocsátkozni… Arra pedig a demokratizmus legmagasabb fokán álló társadalmak is nehezen hajlandók, hogy saját anyaországuk közvetlen részeként számon tartott területén élő, eltérő nemzeti tudatú lakosság önrendelkezési igényéről másként tudomást vegyenek, mint az erkölcsi és büntetőjogi elítélés formájában. Ezért jelenik meg, rendkívül kritikus kérdésként a területi önkormányzat igényének felvetése: az államok ezért vonakodnak, hogy az ezt igénylő népcsoportoknak területi önkormányzatot engedélyezzenek, mert ezáltal válik az addig merő belügyet jelentő amorf népcsoport láthatólag valamiféle különálló nemzeti individualitássá, nemzetté vagy annak csírájává… A területi önkormányzat ezenfelül az, ami a szóban forgó népcsoport létét megeleveníti a térképen, s elszakadási tendenciák esetén egyben már készen hozza az új határ tervét is. Úgy látszik, mintha az önrendelkezési elv és a területi stabilitás valamiképpen egymással ellentétes álláspontok volnának.

Ugyanakkor nem lehet nem észrevennünk, hogy az önrendelkezési jognak a fennálló államhatalmak nevében való elutasítása alapjában véve mennyire nem elvi, nem normatív, nem jogi állásponton alapszik. Ebben az érvelésben mindenekelőtt a ténylegesen fennálló, hatalmi eszközök birtokában lévő szervezetek hatalmi önfenntartása nyilvánul meg… Sőt minél ingatagabbak az ilyen érvelést érvényesítő hatalmi szervek erkölcsi, elvi, jogi alapjai, annál mélyebb felháborodással és annál nagyobb hangerővel szólnak a törvényes, mondhatnánk, Istentől rendelt felsőbbséggel szemben illojális alattvalókról és ezt az illojalitást mesterségesen szító külső tényezőkről.

Az önrendelkezési elvnek azonban nemcsak felforgató, hanem igazoló szerepe is van. Az önrendelkezési elv stabilizáló ereje mutatkozik abban, hogy egyrészt a neki megfelelő tényleges állapotokat a hatalmi viszonyok erején messze túlmenően meg tudja támasztani, másrészt az általa provokált vagy neki megfelelő változásokat is aránylag rövid idő alatt véglegessé, stabillá tudja tenni… A másik oldalon az önrendelkezési elv sérelmeinek zavarkeltő, destabilizáló szerepe nyilvánul meg abban, hogy hatásuk jelentős mértékben túlmegy az érintett elégedetlen lakosságon, s kiterjed az egymással szemben álló érdekelt országok egészére. Ez a hatás legfőképpen abban nyilvánul, hogy az önrendelkezésből kiinduló nemzeti tudatot szembefordítja a demokráciával. Különösen fenyeget ez a demokratizálás átmeneti állapotában lévő országokban; az illojális vagy annak tekintett államrészek vagy kisebbségek léte a szabadságjogok felfüggesztésére s ezzel az ország demokratizmusának megrontására ad kézenfekvő jogcímet; a békés úton ki nem elégülő önrendelkezési igények külpolitikában és belpolitikában veszélyes és ugyancsak antidemokratikus kalandorpolitikára adnak indítást; végül az önrendelkezés kilátástalansága az azt elérni nem tudó népekben vagy embercsoportokban kiábrándult és szabadságellenes ideológiák és mozgalmak fellépésére ad tápot.”

???

• Ki beszél?