Skip to main content

Huligánért korvalánt

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Vlagyimir Bukovszkij neve 1976-ban bukkant fel a magyar sajtóban. Egy TASZSZ-közlemény adta hírül, hogy nevezettet a szovjet hatóságok megfosztották állampolgárságától. A mellékelt hivatalos életrajz szerint Bukovszkij már fiatalon huligán volt, majd éveken át államellenes tevékenységet folytatott, és ezért meg is kapta a méltó büntetését. Ezzel egyidejűleg, ennél jóval nagyobb terjedelemben és lelkesebb hangon számoltak be a szovjet lapok arról, hogy a chilei fasiszta junta a világközvélemény nyomására szabadon engedte Luís Corvalánt, az ottani kommunista párt vezetőjét. Hogy a két esemény között valami összefüggés lehet, arra az egyszerű olvasó csak néhány nap múlva jött rá, amikor is egy második TASZSZ-közlemény cáfolta, hogy bármilyen összefüggés fennáll. A nem hivatalos köztudat, mint nálunk szokásos volt, azonnal viccel reagált e bizarr jelenségre.

Kérdés: Hogy érezte magát Bukovszkij, amikor Nyugat-Európába érkezett?

Válasz: Mintha kicserélték volna.

Az örökös hírzárlatokhoz szokott szovjet-orosz közönség nem viccel, hanem a hazai hagyományt követve csasztuskával kommentálta a hidegháború két hadifoglyának cseréjét, íme a szöveg a magam hevenyészett, viszont korabeli fordításában.

„Kiadtunk egy huligánt,
kaptuk érte Corvalánt.
Bárcsak volna ott egy kurva,
kicserélnénk Brezsnyev úrra.”

Bukovszkij valóban zsenge ifjúságától kezdve szemben állt a szovjet rendszerrel, mégpedig nem valamiféle ideológiai alapállásból, hanem egyfajta morális ellenkezésből, vagány individualizmusból. Üldözötti pályafutása 1965 őszével verte kezdetét, amikor néhányadmagával a moszkvai Puskin téren tüntetést kezdeményezett az akkor érlelődő Szinyavszkij–Danyiel-per ellen. E két író, mint tudjuk, Nyugaton illegálisan publikálta műveit. Ez a történet akkor engem – hogy a mai kuruckodó stílusban nyilatkozzam – úgy felbátorított, hogy kb. 15 év múlva már magam is mertem követni példájukat.

Ezt a korai ellenzéket a párt és a KGB különösen kegyetlen módon próbálta visszaszorítani, de mivel nem akartak mindannyiuk ellen látványos politikai pert indítani, egy részüket hamis orvosi szakvélemény alapján tébolydában, köztük a hírhedt moszkvai Szerbszkij Intézetben tartották fogva. Grigorenko tábornok, Leonyid Bljuscs matematikus, Zsorez Medvegyev biológus mellett Bukovszkij is végigjárta ezt a poklot, amelyet a disszidensszótárban csak pszichogyurma néven emlegettek. Később, amikor az elmegyógyászati kényszerkezelés Bukovszkijnál nem vezetett eredményre, bíróság elé állították, hétévi börtönre és ötévi belső száműzetésre ítélték. Úgy látszik azonban, hogy a világsajtóban nagy nyilvánosságot kapott ügy nyomán a fogoly túlságosan is terhessé vált a rabtartók számára, így került sor a nevezetes csereakcióra…

Vlagyimir Bukovszkij felnőtt életének java részét fogságban vagy az éppen esedékes letartóztatás árnyékában töltötte. Annál feltűnőbb, hogy a Katalizátor Irodánál megjelent emlékezéseiből egy belsőleg szabad ember vonásai rajzolódnak ki. Könyve, az …és feltámad a szél nem egyszerűen szokásos orosz szenvedéstörténet, hanem alapos környezetrajz, tárgyilagos, olykor humoros híradás a börtönök és lágerek hátborzongató világáról. Az egykori megtorló államhatalom időközben meglehetős zajjal összeomlott – miként azt Bukovszkij már 1989-ben megírta Szovjetunió: az utópiától a katasztrófáig című könyvében (ez volt az ötödik kötet, amit az emigráció éveiben közreadott) –, ám a szerző egészen 1991 áprilisáig nem látogathatott haza. Ekkor is csak egy angol parlamenti képviselő közbenjárására kapott beutazóvízumot, mint mondja, négy és fél napra. A nagy kegy oka: Gorbacsov épp akkortájt készült „kalapozni” a Hetekhez. Bukovszkij még ősszel is rajta volt a KGB feketelistáján – mint angol állampolgár. „Csak néhány héttel ezelőtt törölték el a legutolsó ítéletemet. Idáig mindig azzal a tudattal érkeztem Moszkvába, hogy még hat év börtönnel tartozom nekik. Ha komolyan vették volna a törvényt, akkor rögtön a repülőtéren le kellett volna tartóztatni, és egyenesen a börtönbe dugni” – mondta egy beszélgetésünkben. És amikor megkérdeztem, nem támadt-e kedve, hogy újra a régi ismerősök között éljen, csak ennyit válaszolt: „Nekem már csak a KGB-ben vannak ismerőseim…”



















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon