Skip to main content

Újra a Korczakról

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Méltatlan Andrzej Wajdához, méltatlan filmjéhez, annak témájához – a zsidó doktor és árvaháza Treblinkában végződő tragédiájához – és méltatlan szabadságunkhoz, a demokráciához, hogy a Korczakot csupán egyetlenegyszer, s akkor is szinte észrevétlenül vetítették nyilvános moziban, s egyszer a Lengyel Kultúrában (szinkrontolmáccsal).

Nemcsak arról van szó, hogy megint elsikkad egy érték, hanem arról is, hogy megint elmulasztunk egy olyan alkalmat, amely tálcán kínálja a zsidókérdés számos aspektusának, neuralgikus pontjának nyugodt tisztázását a művészi ábrázolásával kapcsolatos kérdéseink, kétségeink, meggyőződéseink zavartalan megfogalmazását. Esetleg folytathattuk volna, más megközelítésben a párbeszédet ott, ahol Lanzmann úr, a Shoah alkotója és Finkelkraut úr abbahagyta, vagy épp ellenkezőleg, az ő személyeskedésbe fulladt vitájuk konzekvenciáit levonva új szempontok szerint egy másikat kezdeményezhettünk volna. Jóllehet magam, miután az első, közvetlen élményen, a katartikus megrendülésen túljutottam, és immár némi távolságtartással tudtam végiggondolni a filmet, nem találtam benne egyetlen olyan mozzanatot sem, amely a zsidó érzékenységet, sőt túlérzékenységet sértené. Annak ellenére sem, hogy nem ártatlanul, hanem a franciaországi viták, támadások ismeretében ültem be a moziba, annak ellenére sem, hogy féltem a szembesüléstől, attól, hogy csalódnom kell Wajdában, akit eleddig tiszteltem, becsültem és nagyra értékeltem mint művészt. Megkönnyebbülésemre nem kellett csalódnom, ez a Wajda ugyanaz a Wajda, aki mindig is volt, és ha valamivel egyáltalán „vádolható”, hát inkább filoszemitizmussal, semmint antiszemitizmussal; kétségtelen ugyanis, hogy a film bizonyos pillanataiban Wajda saját megrendülésének is teret enged. Az elfogultság hibájába azonban nem esik, mert ha együttérzéssel, megértéssel is, de következetesen különbséget tesz zsidó és zsidó között, a maguk sokféleségében ábrázolja őket. Talán épp ez fáj annyira Lanzmann-nak? Vagy az, hogy az árja lányba szerelmes kamaszfiú keserű tapasztalata után – a lány nem vállal vele tovább közösséget – kifakad, hogy nem akar zsidó lenni? Mert azt Lanzmann sem gondolhatja komolyan, hogy egy filmen (bármely művészi alkotáson) számon lehet kérni azt, ami nincs benne, aminek megmutatására nem is vállalkozott.

Ez a film hiteles dokumentumok (lásd: Beszélő, 1991. 7. szám, André Burguiére: Az igazság nevében) alapján Korczakról, az ő önmagával, az egyre nehezülő körülményekkel és az egyre fenyegetőbb valósággal, az egyre biztosabban bekövetkező halállal folytatott küzdelméről szól, nem pedig arról, hogy általában és egyébként hogyan viselkedtek a zsidókkal, és hogyan viszonyultak a varsói gettóhoz a lengyelek, akik maguk sem voltak sokkal jobb helyzetben, s akik közül sokan maguk is a puszta létükért, megmaradásukért küzdöttek. Arról már nem is beszélve, hogy a lengyelek sem voltak egyformák, ahogy – Az Isten malmai című könyvében Simon Wiesenthal is ezt hangsúlyozza – a német tisztek, őrök között is akadt tisztességes, jóravaló ember, vagy egyszerűen csak ember.

Wajda filmje nemcsak annyiban szól Korczakról, hogy az ő történetét mondja el, hanem annyiban is, hogy az ő szellemében készült. A film nem rágja szájunkba az igazságot, sőt megengedi, hogy az általa vallott igazságot ne fogadjuk el egyedül üdvözítőnek, nem fogalmazza meg a tanulságot, nem ítélkezik és kárhoztat, nem oktat ki és von felelősségre, hanem mindent szemügyre vesz, megvizsgál színéről és fonákjáról, pro és kontra, a döntést, a megítélést ránk bízza. Szelíden de határozottan elvezet bennünket a megismerhető határáig, addig, amíg az ő tudása terjed, addig, amíg ráütik a pecsétet az árvákkal zsúfolt marhavagonra. A többit a képzeletre bízza. A sajátjáéra meg a miénkre, a lassított, lebegő felvételekre. A vagon egyszer csak leszakad a többiről, megáll a nyílt pályán. Az ajtaja kinyílik, s két oldalról a véletlenül „otthon”, a gettóban maradt s megmenekült két fiú lesegíti a gyerekeket és Korczakot, akik kirajzanak a rétre, majd lassan eltűnnek a fűtengerben, a ködben, a messzeségben. Legvégül két sor tudtunkra adja, hogy Korczak doktor és a gyerekek 1942-ben Treblinka gázkamráiban lelték halálukat.

Sokféleképpen lehet értelmezni a szimbolikus, költői befejezést, Wajda látomását, de alighanem úgy a legkevésbé, hogy ez a halálba hurcolt több millió zsidó megcsúfolása vagy a szörnyűségek bagatellizálása, vagy kábítás, az igazság elleplezése. Azok, akik így értelmezik, nem bíznak a művészetben, a metaforában, csak a naturalistán megfestett borzalmakban vagy a dokumentumokban, csak a szóban, s nem a gesztusban, a képzeletben. Valószínűleg nem ismerik Radnóti utolsó verseit sem…

„Rabságunk keretét elereszti a lassú tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító oldja fel…”
(Hetedik ecloga)

Hogyan másként őrizhetnénk meg emlékezetünkben Korczak doktort és gyermekeit, hogyan másként örökíthetnénk át emlékezetünket a következő nemzedékekre, ha nem képpé szublimálva, képekbe sűrítve, amint a doktor és gyermekei kézen fogva (halál)táncot lejtenek az elíziumi mezőkön.


















Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon