Nyomtatóbarát változat
Méltatlan Andrzej Wajdához, méltatlan filmjéhez, annak témájához – a zsidó doktor és árvaháza Treblinkában végződő tragédiájához – és méltatlan szabadságunkhoz, a demokráciához, hogy a Korczakot csupán egyetlenegyszer, s akkor is szinte észrevétlenül vetítették nyilvános moziban, s egyszer a Lengyel Kultúrában (szinkrontolmáccsal).
Nemcsak arról van szó, hogy megint elsikkad egy érték, hanem arról is, hogy megint elmulasztunk egy olyan alkalmat, amely tálcán kínálja a zsidókérdés számos aspektusának, neuralgikus pontjának nyugodt tisztázását a művészi ábrázolásával kapcsolatos kérdéseink, kétségeink, meggyőződéseink zavartalan megfogalmazását. Esetleg folytathattuk volna, más megközelítésben a párbeszédet ott, ahol Lanzmann úr, a Shoah alkotója és Finkelkraut úr abbahagyta, vagy épp ellenkezőleg, az ő személyeskedésbe fulladt vitájuk konzekvenciáit levonva új szempontok szerint egy másikat kezdeményezhettünk volna. Jóllehet magam, miután az első, közvetlen élményen, a katartikus megrendülésen túljutottam, és immár némi távolságtartással tudtam végiggondolni a filmet, nem találtam benne egyetlen olyan mozzanatot sem, amely a zsidó érzékenységet, sőt túlérzékenységet sértené. Annak ellenére sem, hogy nem ártatlanul, hanem a franciaországi viták, támadások ismeretében ültem be a moziba, annak ellenére sem, hogy féltem a szembesüléstől, attól, hogy csalódnom kell Wajdában, akit eleddig tiszteltem, becsültem és nagyra értékeltem mint művészt. Megkönnyebbülésemre nem kellett csalódnom, ez a Wajda ugyanaz a Wajda, aki mindig is volt, és ha valamivel egyáltalán „vádolható”, hát inkább filoszemitizmussal, semmint antiszemitizmussal; kétségtelen ugyanis, hogy a film bizonyos pillanataiban Wajda saját megrendülésének is teret enged. Az elfogultság hibájába azonban nem esik, mert ha együttérzéssel, megértéssel is, de következetesen különbséget tesz zsidó és zsidó között, a maguk sokféleségében ábrázolja őket. Talán épp ez fáj annyira Lanzmann-nak? Vagy az, hogy az árja lányba szerelmes kamaszfiú keserű tapasztalata után – a lány nem vállal vele tovább közösséget – kifakad, hogy nem akar zsidó lenni? Mert azt Lanzmann sem gondolhatja komolyan, hogy egy filmen (bármely művészi alkotáson) számon lehet kérni azt, ami nincs benne, aminek megmutatására nem is vállalkozott.
Ez a film hiteles dokumentumok (lásd: Beszélő, 1991. 7. szám, André Burguiére: Az igazság nevében) alapján Korczakról, az ő önmagával, az egyre nehezülő körülményekkel és az egyre fenyegetőbb valósággal, az egyre biztosabban bekövetkező halállal folytatott küzdelméről szól, nem pedig arról, hogy általában és egyébként hogyan viselkedtek a zsidókkal, és hogyan viszonyultak a varsói gettóhoz a lengyelek, akik maguk sem voltak sokkal jobb helyzetben, s akik közül sokan maguk is a puszta létükért, megmaradásukért küzdöttek. Arról már nem is beszélve, hogy a lengyelek sem voltak egyformák, ahogy – Az Isten malmai című könyvében Simon Wiesenthal is ezt hangsúlyozza – a német tisztek, őrök között is akadt tisztességes, jóravaló ember, vagy egyszerűen csak ember.
Wajda filmje nemcsak annyiban szól Korczakról, hogy az ő történetét mondja el, hanem annyiban is, hogy az ő szellemében készült. A film nem rágja szájunkba az igazságot, sőt megengedi, hogy az általa vallott igazságot ne fogadjuk el egyedül üdvözítőnek, nem fogalmazza meg a tanulságot, nem ítélkezik és kárhoztat, nem oktat ki és von felelősségre, hanem mindent szemügyre vesz, megvizsgál színéről és fonákjáról, pro és kontra, a döntést, a megítélést ránk bízza. Szelíden de határozottan elvezet bennünket a megismerhető határáig, addig, amíg az ő tudása terjed, addig, amíg ráütik a pecsétet az árvákkal zsúfolt marhavagonra. A többit a képzeletre bízza. A sajátjáéra meg a miénkre, a lassított, lebegő felvételekre. A vagon egyszer csak leszakad a többiről, megáll a nyílt pályán. Az ajtaja kinyílik, s két oldalról a véletlenül „otthon”, a gettóban maradt s megmenekült két fiú lesegíti a gyerekeket és Korczakot, akik kirajzanak a rétre, majd lassan eltűnnek a fűtengerben, a ködben, a messzeségben. Legvégül két sor tudtunkra adja, hogy Korczak doktor és a gyerekek 1942-ben Treblinka gázkamráiban lelték halálukat.
Sokféleképpen lehet értelmezni a szimbolikus, költői befejezést, Wajda látomását, de alighanem úgy a legkevésbé, hogy ez a halálba hurcolt több millió zsidó megcsúfolása vagy a szörnyűségek bagatellizálása, vagy kábítás, az igazság elleplezése. Azok, akik így értelmezik, nem bíznak a művészetben, a metaforában, csak a naturalistán megfestett borzalmakban vagy a dokumentumokban, csak a szóban, s nem a gesztusban, a képzeletben. Valószínűleg nem ismerik Radnóti utolsó verseit sem…
„Rabságunk keretét elereszti a lassú tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító oldja fel…”
(Hetedik ecloga)
Hogyan másként őrizhetnénk meg emlékezetünkben Korczak doktort és gyermekeit, hogyan másként örökíthetnénk át emlékezetünket a következő nemzedékekre, ha nem képpé szublimálva, képekbe sűrítve, amint a doktor és gyermekei kézen fogva (halál)táncot lejtenek az elíziumi mezőkön.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét