Havas Fanny

Nyomtatóbarát változat

Beszélő: Január elsejétől április 11-éig a Bartók rádióban mindennap József Attila-versek hangzanak el. Este 10 óra körül 10–12 percben.

Galkó Balázs: Ez egyébként pontosan 100 nap József Attila születésnapjáig. Száz részben elhangzik József Attila minden verse, hatszázvalahány vers. Április 11-én pedig az egész anyagot leadja a Bartók rádió, csak hírek lesznek közben.

Ez kinek az ötlete volt?

Az enyém. Ilyen elmebetegségeket csak én szoktam kitalálni.

De miért nevezed ezt elmebetegségnek?

Mert ez az.

Azt hiszed?

A hangmérnökön, a technikusokon meg rajtam kívül senki mást nem érdekel 900 perc vers.

Akkor mégis miért akartad annyira?

Mert önző vagyok. Mert annyira szeretem József Attilát. És nagyon izgatott az, hogy mi van meg a rádió hangarchívumában, hogy kik mondtak valaha is József Attila verseket. Arra törekedtünk, hogy ami már föl van véve a rádióban, az adásba kerüljön. Bele is került.

Például Major is fog verset mondani?

Persze. Gobbi Hilda is. És találtam csodákat. Találtam Karády Katalint, aki József Attila-verset mond a Szabad Európában, többek között a Mamát és az Altatót.

Mikor készülhetett ez?

Valamikor a hetvenes években készülhetett, mert még zavarják a Szabad Európát rendesen.

És ez így fog elhangzani, ezzel a zavarással?

Így hát. De Tőkés Anna is mond, Szörényi Éva, szóval fantasztikus dolgokat ástam elő. De a verseknek kb. a kétharmadáról nincs fölvétel a rádióban. Ezeket Monyók Ildikó, Jordán Tamás, Vallai Péter, Kaszás Gergő és én mondjuk föl.

És miért éppen ők?

Jordán azért, mert olyan jó barátom, hogy nekünk nem sokat kell egymással beszélgetni a miértekről. A Vallai azért, mert vele a hogyanokról nem kell sokat beszélni, a Kaszás Gergő azért, mert ő olyan, amilyenek mi voltunk fiatal korunkban, nem tartja magát konvenciókhoz, fölrúgja a szabályokat. Monyók Ildikó pedig azért, mert ő egy súlyos betegség után, két éve tanult meg újra beszélni, hihetetlen aurája van annak, ahogy megszólal, hihetetlen, hogy hogy jönnek ki belőle a hangok, a szavak.

Nem lesz zavaró, hogy egészen más és más felfogásban hangzanak el a versek?

Ha egyszer jó, akkor miért lenne zavaró. Sokféleképp mondják, sok helyen vitatkoznék is velük, de hogy is mondjam neked, egy akkora városba, mint Firenze, rengetegfajta ház belefér, attól az a város még ugyanolyan szép, nem? Ezt gondolom erről. Nekem csak az a fontos, hogy minél több embernek megmutassuk, milyen költő József Attila. Nincs más ezen a nyelven, aki így tudna fogalmazni, ahogy ő. Egyetlenegy rossz sora sincsen. Halálosan pontos és még szép is. Ez nekem akkora élmény, hogy azt szeretném, hogyha mindenkinek az lehetne.

A Fiatal Művészek Klubjában 5–6 éve egyvégtében elmondtad a József Attila-verseket. Reggel elkezdted, és másnap hajnalban fejezted be. A közönség ezt persze nem bírta végig. Nem zavart, hogy miközben te verset mondtál, az emberek bejöttek és kimentek?

Na de hogy zavart volna? Az erre volt kitalálva. Hát azért az se nagyon fordult még elő, hogy József Attiláért sorban álltak volna, ott meg sorban álltak. Több mint háromezer ember volt aznap.

És ez nemcsak az attrakciónak szólt?

Kit érdekel? Ha odaültek, akkor csak meghallgattak valamit, ha már meghallgatták, akkor valami ragadt is rájuk, ha meg ragadt, akkor jól van. Olyan ez, mint a légypapír.

Nem félsz, hogy amikor április 11-én egész nap József Attila ömlik majd a rádióból, hogy az sok lesz? Még ha a rádiót akármikor el is lehet zárni.

Nem értem, hogy ez miért akkora durranás, volt már az összes Beatles a Magyar Rádióban, az egész Rolling Stones-, az egész Illés-, az egész Omega-életmű elhangzott sorozatban. Hát akkor miért ne lehetne egy József Attila? Nem tudják az emberek, hidd el, hogy ki József Attila, ha a nevét meghallják, az jut eszükbe, hogy a Dunánál.

Nem terveztek ebbe a sorozatba megzenésített verseket?

Rengeteg ének lesz benne. Sebő, a Hobo, Halász Jutka, a Kaláka, ami József Attila énekfelvétel van, az énekelve kerül majd bele, naná.

Az első versektől az utolsóig, és az összes töredék is benne lesz?

Igen.

De csak versek?

Nem lesznek benne a műfordítások és a változatok, valamint a tréfás rögtönzések és apróságok. Az én könyvemben az életműnek ott van vége, hogy „íme, hát megleltem hazámat”.

---

Beszélő: Én ugyan hallom, hogy József Attilával „bajok vannak”, de találkozni még nem találkoztam olyannal, aki ne szerette volna.

Jordán Tamás: Bevallom őszintén, hogy amikor tanultuk, akkor én nem szerettem. Színész akartam lenni, kerestem hát olyan verseket, amik hatásosan elmondhatók, így bukkantam rá a Kései siratóra, de egyáltalán nem mondhatom el magamról, hogy József Attilát jól ismertem, azt meg végképp nem, hogy szerettem. De az is igaz, hogy nem voltam olyan elfogult ellenzője, mint az osztálytársaim java része. Hiszen úgy tanították ezt a költőt nekünk, hogy csak a bűnrossz verseit mutatták, a pártverseket, hát ezeken keresztül kétségtelenül nem lehetett megszeretni. Huszonöt-huszonhat éves lehettem, amikor a televízióban Edelényi János és Fehér György felkértek, hogy egy műsorukban fiatalkori verseket mondjak, sokat. Amikor azokat elkezdtem tanulgatni, nézegetni, akkor természetesen elkezdtem a kötetet lapozgatni. És akkor döbbentem rá, hogy ezek a versek pontosan arról szólnak, amivel én birkózom az életemben, hogy ki vagyok, mi a világ, hogy mi az én helyem, a kisebbrendűségem, a kétségeim, a szerelem. Úgy éreztem, hogy mindenre választ találok bennük. És az én korosztályom, az általában így járt József Attilával, azok, akik aztán Bibliaként használták, azok mind így találkozhattak vele. Annyira nem volt iránytű az életünkben, annyira nem volt semmiféle bizonyosság. Nem is a versek szépsége, és nem is az ember maga volt fontos nekünk, hanem hogy mint az élethez való receptet, úgy lehetett használni. Amikor önálló estet csináltam a verseiből, fütyültem arra, hogy milyen nagy költő, mi volt a sorsa, és hogy ezt a verset itt írta vagy ott írta. Nem gondoltam, hogy valaha is önálló estem lesz, mert gyűlöltem a műfajt, ott állsz ennyi ember előtt, és mindenféléket mondasz, ezt halálosan utáltam, és a Latinovitson meg a Mensároson kívül nem is fogadtam el senkitől. Halálba kergetett minden ilyen exhibicionista megmozdulás. Az ilyen előadóesteken mindig rosszul mondták a verseket. És most megmondom, hogy az enyém miért volt más, bár lehet, hogy egy kicsit szerénytelennek tűnik a dolog. Én nem József Attilát akartam mondani, hanem magamról akartam beszélni természetesen. Csak felhasználtam a szövegeit, mert ezeket tartottam a legjobbnak ehhez. Tehát én magamról beszélek, amikor a verseit mondom, amit én gondolok, csak jobb szavakkal és mondatokkal, mint amiket én tudok gyártani. Pontosan megtaláltam, amit akartam. Ez tehát a különbség, én nem verset mondtam, hanem beszélgettem az emberekkel. Bár itt a másik fél hallgat, ez mégis egy dialógus, az ő figyelmére válaszolva ugyanazt a mondatot másképp mondom el, más emóciókkal. A megszokott önálló est műfaja helyett beszélgetést akartam, ahol én egy monológot mondok, és a másik figyelme az a kipontozott rész, amelyik beleépül az én monológomba. Ehhez kisajátítottam és a magaménak tekintettem József Attila gondolatait.

Ha ennyire belülről mondja valaki a szövegeket, akkor nem csúszhat modorosságba?

Nagyon speciális úton jutottam el odáig, hogy ezt végül közönség előtt is elmondjam. Elkezdtem tanulgatni ezeket a verseket, de nem is mondom tanulásnak, csak olyan sokszor olvastam és annyira érdekelt, hogy az megtanulódott minden nehézség nélkül. És amikor összeállt, majdnem kronológiában a versekből egy történet, úgy éreztem, hogy ez egy monológ, egy történet, ami az enyém. De még nem gondoltam arra, hogy én ezt majd el fogom mondani valahol, csak motoszkált bennem. Ez még egy ilyen fiatal meg botor meg bátor korszak volt: először kocsmákban mondtam el embereknek. Egy kocsmapultnál könyököltem, beszélgettem ivócimborákkal, és amikor már úgy éreztem, hogy olyan a nexus, akkor megkértem, hogy hallgassák ezt meg, mit szólnak hozzá. Ehhez feltétlenül a közlés erős vágya kellett, és az, hogy figyeljenek rám, hogy észrevegyék, én nem szavalok, hanem beszélgetek. Meg kellett tudnom, lehet-e beszélgetéssé „redukálni” egy verset.

És ez jól ment?

Láttam a szemüket, láttam a figyelmüket, hogy mikor isznak, mikor fordulnak el, mikor néznek csillogó szemmel, és ebből összeállt valami, amire eleve is gondoltam: amikor azt érzi a hallgató vagy a néző, hogy személyesen hozzá szólok, és nem akarok semmi mást, mint vele megbeszélni valamit.

Akkor elképzelhetetlen, hogy te úgy olvasnád föl a József Attila-verseket, mint Galkó Balázs, hogy közben jönnek-mennek és folyik az élet.

Én azt nemigen tudnám, azt hiszem.

A Merlinben most mégis együtt csináltok József Attila-estet.

Ezt nagyon szeretem. Úgy kezdődött, hogy a Kaláka február tájékán megkérdezte, a költészet napjára és József Attila születésnapjára nem csinálnánk-e együtt egy József Attila-műsort. Csináljunk, mondtam én. A következő nap jött Galkó Balázs ugyanezzel, és ott volt Hobo és Márta István, velük, hármójukkal csináltuk együtt előzőleg a Légy ostoba című előadást. Elhívtuk Sebőt is, és kitaláltunk valami happeningszerű dolgot, ami különbözik minden eddigi József Attila-esttől. Az ismert verseket vettük, amiket nem kell végigmondani, mert a közönség tudja, és úgy csináltuk, ahogy a dzsesszben: egyszerre több vers szólal meg, és hol ez hallatszik ki jobban belőlük, hol az, és van négy vagy öt fantasztikus csomópont, amikor egyszerre mindenféle történik. De ehhez nagyon jó formában kell lenni, olyan tehetségesen kell egymásra figyelni, mint a dzsesszzenészeknek: az alkalommal olyan jól jött, akkor hihetetlen erőtere volt annak, hogy a Hobo meg a Márta Pista csinálják a Magyarország messzire van, „Uram, nem látta Magyarországot?”, „Ott ősz van” stb. Közben a Sebő játssza, hogy „Néhány éjjelre… Jusson a néniknek nagybögre, szerető mindnek, ki szeret”, és közben a Kaláka meg a Betlehemi királyokat, hogy „Adjonisten Jézusunk, Jézusunk… irul-pirul Mária…” „Uram, nem látta Magyarországot?”, szóval hol ezt a sort hallani, hol azt a sort. Ez valami fantasztikus nekünk is és a közönségnek is. Értik, miről van szó, amikor egyszerre mondjuk az Egyszerű ezt, azt, hogy „Elveszett az ezerév, Ha elveszett, elveszett… Nem érünk rá… Új ezerév Új Magyaroknak marad”. A próbákon nagy viták voltak a zenészekkel a zenei illeszkedéseken, hangnemeken, de én tudtam, hogy ez igazából nem számít. Ez fésületlen és borzos kell legyen, szenvedélyes és nagyon vakmerő.

• Kultúra