Havas Fanny

Nyomtatóbarát változat

Egyetemisták voltunk, amikor először találkoztunk egy társaságban. Egy nagy üres szobára emlékszem, a szoba közepén ült egy szőke lány, te mellette álltál, és felolvastál valamit. Olyan volt az egész, mint valami különös színházi előadás. De az emlékeimben hang nincs, és ez azért furcsa, mert a későbbi találkozásainkon is lenyűgözött, ahogy belőled állandóan folyt a szó, mégis csak a képekre emlékszem – hang nélkül.
 
Talán mert annyira be voltunk szorítva a magunk baráti körébe akkoriban: nagyon erős és hangulatos, de belterjes együttlétekbe, amikről azt hittük, hogy az az egész világ – lehet, hogy ezek természetük szerint ilyen emlékképeket hagytak.

Ahogy akkoriban figyeltelek, egyszerre voltál rettentő komoly és rendkívül komolytalan, egyszerre elegáns és elhanyagolt, mintha folyton kerested volna, hogy melyik pózban tudsz a legotthonosabban mozogni.


Hát ez könnyen lehet, hogy így volt. Nekem három nevem volt például, több családom. Nem csoda, hogy keresgettem magam és próbálgattam. A Vetro a szülőapám neve, hatéves koromig így hívtak, aztán a nevelőapám, aki akkor elvette édesanyámat, adoptált engem, és lettem Rozner. Amikor az első írásom megjelent, azt mondták, magyar író magyar néven publikál, és nekem néhány másodperc alatt el kellett döntenem, hogy melyik nevet választom. Akkor arra gondoltam, kinek az öröme tetszene nekem a leginkább, és rájöttem, hogy az anyai nagyapám, aki végül is nevelt engem, hogy az ő öröme nagyon tetszene nekem, ezért választottam a Bereményit. De ő nem is örült ennek, hanem megkérdezte, hogy mennyi pénzt kerestem ezzel az írással, és aztán azt mondta, hogy „ennyiért nem érdemes ezt csinálni”.

A neveknek az írásaidban, a dalokban és a filmjeidben is egészen különös fontosságuk van. Lehet, hogy én ezt eltúlzom…


Nem, ezt nem lehet eltúlozni. Egy rossz névválasztás egy irodalmi műben olyan, mint egy rossz arc kiválasztása egy filmben; az egésznek a hitelességét agyoncsapja. De hogy honnan tudjuk, melyik név jó, melyik rossz? A szép hangalakja miatt? Nem hiszem. Több van a nevekben, mint azt mi gondoljuk; a nevek nagyon pontosan illeszkednek az emberhez. A múltkor láttam valakit a televízióban, nagyon fontos embernek látszott, nyilatkozott, és azt mondta, hogy „majd segítünk ezen a dolgon, majd megoldjuk”, és utána megjelent a neve a képernyőn: Gondosnak hívták. Hányszor vagyunk úgy, hogy a homlokunkra csapunk, mikor így utóbb tudjuk meg valakinek a nevét, és azt mondjuk: hát persze, hogy ennek csak ez lehet a neve!

A Cseh Tamás-dalok visszatérő figurái Antoine és Desiré. Ez a két név honnan jött?

Amikor Cseh Tamással életemben először találkoztam, megbeszéltük, hogy majd írok neki dalszövegeket, és a második találkozásunkkor már mindjárt írtam is, leültem, és ő valami zenét játszott elő a szobában. A Desiré név nagyon jól kijött arra a zenére, aztán ehhez kellett választani egy másikat, ami ugyancsak kijön arra a dallamra. A Desiré talán Kosztolányi becenevéből jött, akit nagyon kedveltem, és különben is, valami kosztolányis hangulata volt akkor mindennek. Nehéz az ilyesmiről beszámolni, de körülbelül így történt.

Minden munkádban, a prózádban, a dalaidban és filmjeidben is a személyességet távolságtartással egyensúlyoztad ki. Az Eldorádó az első olyan alkotásod, amiben vállaltad az érzelmességet.


Mert az nem rólam szól, hanem a nagyapámról, ez az ő filmje volt. És ő olyan ember volt, akitől én egyrészt féltem, másrészt meg csodáltam és szerettem. Az ő léte egy durva és kegyetlen gondoskodás volt, minden indulatával engem, az utódját védte. Én tökéletesen megbíztam benne, miközben féltem az indulataitól. A világ számára félelmetes, az én számomra jó ember volt. A filmben az ő irgalmatlanságával, keménységével megfért az érzelmesség; az egyensúly pedig nagyon fontos, azt mindig helyre kell állítani.

Miért, az érzelmesség nem vállalható a művészetben?

Nem tilos. A szentimentális tilos a műben. És az életben.

Ez az arányérzék nálad tévedhetetlenül, mindig működik. Sok munkádba kerülhetett ez.


Nem, én csak a magam módján akarok viselkedni. Csak olyan helyzetekben szeretek lenni, ahol önmagam lehetek, ahol olyan lehetek, amilyen én vagyok. Ami nem nekem való, ahol ki kéne vetkőznöm önmagámból, onnan én egész egyszerűen elmegyek.

Nem harcolsz, nem verekszel?

Nem. Nem szeretem az indulatot, mert buta leszek tőle. Fejembe száll a vér, és kifejezetten buta leszek. Én indulatos környezetben nevelkedtem, ott az emberek betörték az ablakokat, hogyha dühösek voltak, és megverték a szeretteiket, hogyha valami nem tetszett. És én nem irtóztam ettől, csak mindig tartózkodtam. Kerülöm az olyan helyzeteket, ahol indulatosnak kell lenni.

Soha elő se fordult veled, hogy verekedtél volna?

De, előfordult. Annyira elbutultam. Nem is nagyon emlékszem, hogy mi történt, csak a végeredményre. Hogy összetörtem a berendezést egy szobában, és mikor kikerültem onnan, csupa vér volt a kezem, és a zsebeim tele voltak a szobából elhozott hamutartókkal. Azokat zsebre tettem. Körülbelül ilyen szellemi színvonalra kerültem, hogy megütöttem egy embert, elhoztam az összes hamutartót, és távoztam.

De mi váltotta ezt ki?

Szerelemféltés. És utána csak azt éreztem, hogy ez nem én voltam. És ha te most politikáról akartál engem kérdezni, hát én a politikában sem találom meg a magam értelmét…

Én nem akartalak téged politikáról kérdezni, nehéz is lenne, merthogy annyira…


…nem politizálok.

Miközben nagyon is határozott véleményed van, szerintem, csak nem hozod magad olyan helyzetekbe, ahol ezt ki kéne fejtened.

Igen, másra tartogatom a véleményemet. Arra, ami a dolgom. Kijelöltem magamnak, hogy mi a dolgom. Ugyan azt mondják, hogy túl sokfélét csinálok…

Te is úgy érzed?

Én csak olyasmit csinálok, amihez értek. Csinálhatnék még mást is, de ahhoz nem értek. És az nagyon fontos, hogy az ember tudja, mire képes, mire nem. Hogy amiben ügyetlen vagy rosszul csinálná, azt ne csinálja. Ez egy olyan alapszabály, aminek a belátásához csak egy kis ész kéne.

Teljesen rendben is van, hogy ezért tartod távol magad a politikai szerepléstől. Azért olykor szívesen venném, ha bizonyos helyzetekről…


…a véleményemet megmondhatnám? Én meg nagyon szívesen venném, ha lenne olyan ember, aki a véleményemet megmondja. Hogy ne nekem kelljen megmondani. Örömmel üdvözlöm azokat az embereket a politikában, akik az én véleményemet mondják ott.

És vannak ilyenek?

Vannak. Vannak ilyen emberek. Ezeket szavazataimmal segítem majd. Bizakodom, hogy olykor megtalálom a véleményemet egy-két embernél.

Ha bizakodsz, akkor jó. Mert a legutóbbi filmedben, A turnéban nagy csalódottságot éreztem. Magáról a csalódásról, a kiábrándulás folyamatáról szól.

Hát akkor ez elég furcsa film lehet, mert énszerintem kifejezetten szórakoztató film. Annak is szántam. És amikor a premier előtt levetítették Debrecenben az egyetemistáknak, én kint álltam a folyosón, az izgalomtól nem mertem bemenni, kétpercenként kicsapott bentről egy nagy, meleg röhögés. Na, akkor valamennyire megnyugodtam. Ez ugyan nem cáfolja azt, amit te mondtál, de akkor ez egy érdekes íz, tudod? Ez a film színészekről szól, és azért csináltam meg, mert azt gondoltam, hogy most, amikor Magyarországon egész rétegek süllyednek a színvonaluk alá, amikor a színészek sem tartoznak már az elitbe, nincs külön védettségük, ugyanúgy lejsztolnak, rohangálnak, ugyanúgy keresik a pénzt, ugyanúgy keresik az együttlét lehetőségeit, mint a többi ember, most ez egy megfelelő alkalom az én számomra, hogy ne úgy mutassam be őket, mint különálló lényeket, mint egy különálló emberfajtát, hanem mint átlagembereket, akikben a többi ember is magára ismerhet. A filmben színpadon alig vagyunk velük, minden a színfalak mögött és utazás közben játszódik. Ennek a műfaja utazófilm. És félrevezető lenne, ha ennek a filmnek a kapcsán túl sokat beszélnénk a színészekről, mert a színészi lét mélyére nem túlságosan világít: ez a kiszolgáltatottságról, a kiszolgáltatott ember létéről szól. Ami nem áll jól a színésznek, akinek védettség kéne, de minden más szakma űzéséhez is védettség kéne, hogy a szakmák virágozzanak. Védtelenül és állandóan zavartatva nagyon nehéz bármit is csinálni. És ezt akár lehet a politikai véleményemnek is tekinteni.

Ugyanazzal a stábbal, nemcsak ugyanazokkal a színészekkel, de ugyanazzal az operatőrrel, zeneszerzővel, vágóval, gyártásvezetővel csinálod a filmjeidet. Ez miért olyan fontos neked?

Én speciális módon kezdtem el filmet csinálni, ezekkel az emberekkel együtt találtuk ki azt a filmfajtát, amit, mondjuk úgy, hogy az én nevem fémjelez. Én tőlük tanultam meg filmet csinálni, persze, hogy együtt dolgozunk azóta is. Rájuk tudok támaszkodni, értik minden szavamat, értem minden szavukat.

Nem szereztél magadnak sok ellenséget, amikor így, voltaképp illetéktelenül, filmezni kezdtél?

Ez nem jutott el hozzám, mert nem járok olyan társaságba, ahol ez kiderült volna.

Egyáltalán, milyen társaságba jársz?

A barátaimhoz, azokhoz, akik a barátaim. Meglátogatom őket, telefonálok nekik, néha az utcáról is, megkérdezem, mehetek-e, fölmegyek.

Sokféle jól körülhatárolt értelmiségi kör van mostanában, folyóiratok körül kialakult társaságok például. Te mintha egyikhez se tartoznál…

Nem, az én baráti körömnek nincs orgánuma. Mi csak kellemes együttlétekre vágyunk, csak beszélni egymással, érdeklődni egymás iránt.

És nem érzed magad elszigetelődve?

Egyáltalán nem. Enyém az egész város bármikor, az utcán, bárhol… Igényeimet teljesen kielégíti az életformám.

Pedig nagy bohém voltál ifjúkorodban.


Ja, igen, de akkor még mindenki egy nagy közös akolba volt zárva, egy este be lehetett portyázni egész Budapestet, néhány hely volt csak, ami még éjszaka is nyitva volt, ahol az ember találkozhatott valakivel. A többiek aludtak már olyankor, a tévé műsora is unalmas volt, politikai élet nem volt… Egy halott városban könnyű volt találkozni a kijárási tilalom idején néhány különleges engedéllyel bíró emberrel. Most pedig több hely van. Én egy eldugott helyre járok, jóbarátok közé. Nem szándékos ez, így érzem jól magam. Szeretem élvezni azt, amit csinálok, és élvezetből csinálok mindent. Igen, mindig azt csinálom. És tapasztaltam, hogy milyen rosszat tesz, hogyha gyötrelemből csinálok valamit.

Ez megkülönböztető jegyként látszik a munkáidon is. Mert a kelet-európai művészeti felfogásban mindig is benne volt, hogy csak az az igazi, ami gyötrelmek árán születik. Ami könnyedén, annak szinte nincs is értéke.

Csak könnyedén születettnek tűnik. Mint Kosztolányinál, hadd említsem most másodszor is őt. Én, ha lehetek ilyen bátor, nagyon mély lelki rokonságot érzek ővele. Engem már diákkoromban is az különböztetett meg sok társamtól, hogy míg az életről azt mondták, hogy gyötrelmes, én úgy láttam, hogy az emberek nem is szenvednek annyira. Lehet, hogy trehányság, felszínesség, hogy nem látjuk a problémák mélységét, de hát eleve keserűen hozzáállni, és az életben csak azt nézni, hogy mi a ronda, azt nem. Hát tele van jóval, bevallom, az élet. Tele van jóval, tele van könnyűvel, és az egyáltalán nem felszínes. Nyilván a gyötrődést, azt nem tudom vállalni. Nem lényegem. A titkos gyötrődésekről pedig minek beszélni?

Azért vannak mégiscsak?

Hát igen, persze, azért nagyon keményen ki van kövezve ez az út. És valamit még mondanék ehhez. Mint minden pályatársamnak, nekem is kötelességem, hogy ami az életben fájdalmas, igazságtalan, mondjuk úgy, hogy az életünk gyötrelmes ellentmondásossága, azt nem szabad leplezni, oldani és megbocsátani sem szabad. Tehát nem szabad vaknak lenni, és nem szabad áltatni senkit, ez alapkötelesség. Én remélem, hogy erre nem használtam soha ezt az úgynevezett könnyedségemet. Az élet dolgai hol könnyedek, játékosak, hol keserűek, és én ezek között akarom az egyensúlyt megtalálni. Hogyha látok egy embert, akkor ne mondjam azt, hogy az ember sárkányfogvetemény, hanem vegyem észre, ha jól együtt tudok lenni vele.

Beszélgetünk itt a barátságokról, és én egy idő óta kerülgetem, hogy a Cseh Tamással való kapcsolatodról kérdezzelek. Akivel hosszú ideig állandóan együtt voltál, együtt dolgoztál, azután hét évig nem csináltatok együtt semmit.


Ha a barátságról kérdezel, akkor a Tamással rossz személyt említesz. Nagyon sok dalt írtunk együtt, mondhatni, a gyerekeink ezek a dalok, és mint egy többgyerekes házaspár, bizonyos dolgokat nem engedhetünk meg magunknak a gyerekek szeme láttára, az ő sorsuk miatt. Ezért nem vagyunk olyan szabadok ebben a kapcsolatban, ezért nem lehet önként vállalt barátságnak nevezni a mienket. De másfelől egy barátság számomra soha nem olyan tökéletes, mint egy jó munkakapcsolat. Igazi örömömet a másik ember társaságában akkor lelem, ha a munkája fölé hajol, ha együtt csinálunk valamit. Nagyon szeretek látni mást, ahogy dolgozik, nagyon tisztelem akkor, és megkövetelem, hogy engem se zavarjanak, ha én csinálok valamit. Ezt az állampolgári jogomat akarom, és ha valaki a munkámban megzavar, az valahogy rögtön ellenséggé válik. Tamásban szeretem a munkabírását és azt, ahogy magát a munkának odaadja. Jobb híján mondom munkának, de ez a legszebb: létrehozni valamit, ami nem volt, nincs helye, nem tudni, honnan jött elő, de előbukkant, és világra kell segíteni. Ha alkotói kapcsolatban voltunk Tamással, mindig ugyanaz érdekelt minket, ha nem voltunk munkakapcsolatban, akkor az egyikünk elkezdett erre menni, a másikunk meg arra.

Most újra együtt dolgoztok.

Igen, igen. A Levél nővéremnek II. című lemezen dolgozunk. Másik János is részt vesz benne, és most már a kétharmadánál tartunk.

Arról nem akarlak kérdezni, hogy min dolgozol még, mert arról senki sem szeret beszélni, amiben éppen benne van.


Azért hadd mondjam el egy tervemet, jó? Még babonából sem veszélyezteti, ha beszélek róla, olyan kivihetetlennek tűnik. Szeretnék egy filmet forgatni, írni és rendezni, ami a kazár birodalomban játszódik időszámításunk után a hétszázas-nyolcszázas években. A Don és a Volga közt volt ez a birodalom, háromszázötven évig állt fönn. Tíz-egynéhány adatot tudunk róla, mind megdöbbentően furcsa, az összes többit a fantázia tudja csak kiegészíteni, és egy kevés régészeti eredmény.

De miért olyan vonzó ez a téma neked?

Nem tudom. Amikor az ember a témáját megtalálja – én valamikor húsz évvel ezelőtt hallottam erről, és rögtön tudtam, hogy ebből nekem valamit csinálnom kéne, és azt is, hogy nem irodalmat –, egyszóval amikor az ember a témáját megtalálja, az olyan titokzatos dolog, hogy nem tudja elmondani, mitől olyan vonzó. De mindenesetre vonz benne az, hogy ott az emberek mágikusan gondolkoztak, ez az egyik. A másik pedig, hogy a kazár birodalom részén élt egy magyar törzsszövetség egy Levedi nevű törzsfőnök vezetése alatt, amely onnan jött Magyarországra. Az volt az utolsó állomáshelyük: Levédia. A tervezett filmnek is ez a címe egyelőre. Ezt egy kelet-európainak kéne megcsinálni, egy amerikai producer csak azt kérdezné, miért pont a kazár birodalomról. És tőlünk keletebbre se jutna senkinek eszébe erről filmet forgatni. De engem kifejezetten a kazár birodalom érdekel, az államformája, az államvallása, az egésznek a hangulata. A mágikus logika, a birodalmi rezon mozgatnák az eseményeket. Ez az én birodalmam.

Újra csak filmen gondolkozol. Azért van ez, mert a színházzal kudarcosabb volt a kapcsolatod, mint a filmmel?

Jó, de én most darabot is írok. Mert nem akarok engedni, mert érzem, hogy számomra van valami még a színházban. Az eddigieket én nem nevezném kudarcoknak; nem szaladt ki az én igazi darabom még. Most is utazom, visz le a feleségem a vidéki házunkba, ahol írni fogom a darabot.

Te nem vezetsz autót, ugye?

Nem tudok autót vezetni, amikor fölmerült, hogy tanfolyamra menjek, képtelen voltam megtenni, mert ha én most tanfolyamra megyek, akkor tanítani fognak, egy tanár fog velem foglalkozni, és engem már annyit tanítottak, és annyira megutáltam az oktatókat… Aztán arra is gondoltam, hogy ha autóm volna és vezetnék, akkor papírok kellenek, szerelőkhöz kell járni, tehát elkapnának és bekebeleznének a hivatalok, amik amúgy is nagyon beleszólnak az életembe. És ha lehet, minél kevesebbet kérnék belőlük. Emelik az adókat, a kocsikért mindenféle pénzeket kérnek, mondtam, mindezt most úszod meg, mert nem vagy a kezükben.

És nem bántad meg azóta se, hogy nem tanultál meg vezetni?

Néha külföldön bánom, de mivel sose vezettem, nem tudom pontosan, hogy milyen lenne. Van egy jó barátom, aki nagyon veszélyes autóbalesetet szenvedett, fölépült belőle, és utána azt mondta, megtanul mégis vezetni. Akkor azt éreztem, micsoda szégyen, hogy én meg nem vezetek, hát megtanulok vele együtt. De rám esett kettőnk közül az a feladat, hogy intézzem el az adminisztrációt, tudjam meg, hol kezdjük el. És erre továbbra se visz rá a lélek. Na, így állunk egyelőre az autóval, de bármikor megtanulhatok.

• Kultúra