Havas Fanny

Nyomtatóbarát változat

Amikor együtt jártunk egyetemre – a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején –, te francia és spanyol nyelvet tanultál szenvedélyesen. Azt lehetett tudni, hogy nem lesz belőled szobatudós. Nyugtalan lélek voltál. De hogy ekkora fordulatot teszel majd, arra nem gondoltam.

Három élmény – nem közvetlen élmények, hanem három könyv elolvasása hatott döntően rám. Tizennyolc éves voltam, amikor megjelent magyarul Gabriel García Márquez Száz év magány című regénye, az az életanyag, amiről ott olvastam, egy autonóm világegyetemnek tűnt számomra; megragadott, ahogy ott élethez és halálhoz és a kettő közti életrétegekhez viszonyulnak, megtudtam, hogy vannak népcsoportok a világon, akik ezeket az engem nagyon erősen foglalkoztató problémákat így tudják kezelni, és elementáris vágy támadt fel bennem arra, hogy oda én elmenjek. Hogy ne haljak meg anélkül, hogy azt a valóságot első kézből meg ne ismerjem. A másik két olvasmányélményem – amikor elkezdtem pszichológiát tanulni – Freud kultúrelemzései és Levi-Strauss Szomorú trópusok című könyve volt. A másságot én ezen a három könyvön keresztül éreztem meg és gondoltam végig, és nem közvetlen élmények hatására.

Szerintem pedig azért volt olyan elementáris hatással rád ez a három könyv, mert eladdig a családod politikai múltja miatt csakis ebben a másságban éltél.

Nagyon érdekes, amit mondasz, és biztos, hogy sok igazság van benne, de én ezt akkor egyáltalán nem tudatosítottam. Nekem csak egy nehezen leírható, de állandó érzésem volt akkor: hogy fuldoklok. Úgy éreztem magam, mint aki egy dupla ajtó közé szorult, két ajtó közé, és mind a kettő zárva van. Se befelé, se kifelé nem lehet menni, az élettér pedig szűk és sötét. Ezt az érzést még a hozzám közel álló embereknek se tudtam megfogalmazni, akik pedig valószínűleg ugyanilyenfajta életérzésekkel küszködtek. Így vagy úgy, de bennem mérhetetlen vágy volt, hogy az egyik ajtót kifeszítsem. És nem a befelé, hanem a kifelé nyílót akartam feltörni. Az én egész érzelmi lázadásom a körülmények és az életem folyása ellen abban az érzésben koncentrálódott, hogy a hétszentségit, nekem jogom van a világra, egy embert ebben az egyetlen életben, amiből több nem lesz, milyen alapon lehet eltiltani attól, hogy láthassa a világot? Ezt éreztem.

Amikor én a Száz év magányt olvastam, rám is hasonlóképpen hatott, mert a mi nemcsak zárt, de elfojtásokkal, titkokkal is terhes világunkkal szemben – úgy éreztem – ott teljes életet élnek.

Elfojtott, tabukkal, ki nem mondható dolgokkal terhes légkörű családban éltem, ugyanakkor értettem ennek a mechanizmusát, szerettem és tiszteltem azokat az embereket, akik így reagáltak lehetetlen, élhetetlen élethelyzetekre, láttam a családomban, hogy erőfeszítést tesznek arra, hogy néha ezt megtörjék, és valószínűleg éppen a szeretet és a megértés miatt nem tudatosult bennem mindez, hanem egyszerűen abban az érzésben jelentkezett, hogy: levegőt! Megpróbáltam aztán azonosítani, milyen tudományág is lehet az, ami engem az olvasmányaim alapján érdekel. Először bejártam néprajzórákra, és nagyon érdekesnek, tiszteletre méltónak találtam, amit ott hallottam, de nem éreztem, hogy közöm lenne ahhoz a gondolkodás- és cselekvésmódhoz. Akkor bementem a Széchenyi-könyvtárba, és ott elmondtam ezt az egészet egy rendkívül okos és kulturált könyvtárosnak, aki kikeresett nekem két harmincas évekből való könyvet, az amerikai antropológia két, ma már klasszikus és sokat vitatott iskolájához tartozó munkát. Ezeket én elolvastam, és azt mondtam, ez az, ez a fajta kérdésfeltevés érdekel engem, s így derült ki, hogy ez a kultúrantropológia nevű mezőhöz tartozik. Mivel pedig ebbe a mezőbe abban az időben Magyarországon nem lehetett virágot ültetni, s más, személyes okokból is, ekkor megfogalmazódott bennem, hogy el akarok innen menni. Nem könnyen és nem játékosan, hanem hogy a bőrömről van szó, el kell hogy menjek innen, mert ha itt maradok, csak áléletet fogok itt élni, s az előbb-utóbb az élet megszűnéséhez vezet. A bőrömet akarom megmenteni, igenis, fogalmazódott meg bennem bizonyos bűntudattal, mert az én családomban nem volt érték a bőrmentés. De én világosan eldöntöttem, hogy nem leszek hős, és elmegyek. A Szózat ellenére, az Elégia, a Hazám ellenére, mindenek ellenére elmegyek.

Be sem fejezted itt az egyetemet?

De befejeztem, két diplomám is van: klinikai pszichológiából és francia–spanyol szakos tanári. Amikor kimentem, és már férjnél voltam, a férjemmel, aki katalán, úgy döntöttünk, hogy Brüsszelbe megyünk. Svájcban ugyan sokkal könnyebb lett volna élnünk, mert Molnár Miklós ott lakott, s ő olyan jó barátom, aki nagyon sokat számított az életemben, de csak Brüsszelben kezdhettem el azt, amit én akartam. Az egyetemi évek alatt már lehetőségem nyílt arra, hogy kilenc hónapot terepmunkával töltsek. Épp azért, mert volt már diplomám, amikor kultúrantropológiát kezdtem tanulni, beiratkozhattam egy párizsi szemináriumra, ahol afroamerikai kultúrákkal foglalkoztak, tehát olyan Afrikából Latin-Amerikába hurcolt rabszolgák leszármazottainak a kultúrájával, akik bizonyos latin-amerikai országokban nagyon fontos kisebbséget képeznek. Először Kubába akartam menni terepmunkára, voltak olyan barátaim, akik Kubában voltak ösztöndíjasként, volt nagyon jó etnográfiai anyagom kubai afrokultuszokról, tehát oda akartam menni. De a vízumkérelmemet visszautasították. És akkor én azt mondtam magamnak, hogy hiszen én el akartam jutni Kolumbiába, oda, ahol a Száz év magány játszódik. A professzorom nagyon érdekesnek tartotta ezt, mert a kolumbiai néger kultúrákat nem sokan tanulmányozták, és Kolumbiába vízum se kellett. Anyagi fedezetem erre nem volt, a férjemmel türelmesen összegyűjtöttük a szükséges pénzt, ami akkor még nem volt olyan nagy összeg. Meg kell mondanom, hogy a párizsi szemináriumra úgy tudtam járni, hogy a nevelőapám, Újhelyi Szilárd volt akkor Magyarország Unesco-nagykövete, s így anyám és ő segített.

Amikor összegyűlt a pénz, elutaztál Kolumbiába. Hogy tájékozódtál, egyáltalán hogy kezdtél ott neki a munkának?

Bogotába érkeztem meg, volt három címem egy párizsi kolumbiai barátnőmtől. És Kolumbia más, mint Nyugat-Európa, ott, csak mert én voltam a Maria Victoria barátnője, a vendégük voltam, lakhattam náluk. Az első sokk után nagyon megszerettem ezt a várost.

Mi okozta a sokkot?

Bogota kétezerhatszáz méter magasan fekszik, háromezer méternél magasabb hegyekkel körülvéve – ez egy magyarnak már magában véve is sokkoló. És Bogota kívül esik mindenféle városkoncepción, mindenen, amit én az addigi kevés utazásom során a gótikus, barokk és klasszicista szépségekkel telezsúfolt európai városokban megismertem. Ez egy hatalmas, emberektől hemzsegő város, valami mérhetetlen, fantasztikus vitalitással, ugyanakkor olyan nyomorral, amilyet én soha addig nem láttam, és ami végtelenül megrázott. Amikor úgy adódott, hogy a bogotai csőlakók negyedébe elmentem, két napra néma lettem. Elvesztettem a szavakat. Soha nem éltem luxuskörülmények között, és nem jöttem gazdag országból, mégis mérhetetlen szégyenérzés fogott el egyszerűen azért, mert fehér voltam és jól táplált. Egyszerűen nem érdemes leírni ezt az elementáris érzést, mert minden leírás rossz felhangú. Az embernek ezen túl kell valahogy esni, ha ilyen helyekre megy.

Csak színes bőrűek voltak ott?

Indián leszármazottságú, kolumbiai parasztszármazású emberek, tehát nem fehérek. Mérhetetlen nyomor és ugyanakkor fantasztikus kedvesség, ceremoniális udvariasság.

Tehát félned nem kellett közöttük?

A kolumbiai ember tartásáról, méltóságáról és szubtilis humoráról külön könyvet lehetne írni, ami nemcsak a négerekre, nemcsak a bogotaiakra, hanem az egész országra jellemző, és ami engem egész egyszerűen lenyűgözött; ezt az országot azóta szeretem, és mélyen kötődöm hozzá.

Nem féltél a szegény negyedekben, és később sem, amikor terepre mentél ki?

Nem. Végtelen kíváncsiság volt bennem, nem tudom ezt másképp megfogalmazni, valami habzsoló étvágy – mindent látni akartam. Bogotának olyan híre van, hogy egy igen erőszakos, bűntényekkel teli város, s ez annyiban igaz is, hogy tele van nagyon-nagyon szegény emberekkel, akiknek lopniuk kell, ez evidens. Rögtön beláttam, hogy bizonyos módon nem lehet felöltözni, ha az ember nem akarja, hogy megtámadják. Tizenöt éve járok oda, és soha semmi félelem nem volt bennem se akkor, se azóta, és joggal, mert soha nem is történt semmi rossz. Az emberek kedvességére, szolgálatkészségére, méltóságára mindig lehet számítani, persze ugyanezzel kell viszonozni is. Kolumbia a kolumbiaiaknak egy olyan zárt univerzum, ami mérhetetlenül, szenvedélyesen érdekli őket, ebben emlékeztetnek a magyarokra, a hazafiságuk a magyar hazafiságra. Ezért, ha valaki úgy megy oda, hogy minden érdekli, azt tartja csodálatosnak és azon háborodik fel, amin ők, akkor nincs probléma. Az emberek valószínűleg érzékelték, hogy engem mennyire érdekel az ország, s hogy úgy vagyok ott, mint egy mélybúvár, aki majd minden tárgyát a csónakban hagyta, vagyis nem akarom a saját életanyagomat beleinjekciózni abba, amit ott találok. Én ott teljesen a szenvedélyes érdeklődés és kíváncsiság bűvkörében éltem, és eszembe se jutott, hogy velem valami rossz történhet. És nem is történt.

Hogy találtál rá a terepre, ahol dolgozni akartál?

Négerzónát kerestem, olyan területet, amit nagyon kevesen írtak le, és meg is találtam bogotai értelmiségiek segítségével, hogy hová kellene mennem. Nyugat-Kolumbia, ahol egy több száz kilométeres sávon laknak négerek, kulturálisan, klímában és életérzésben is teljesen szemben áll az Andok Kolumbiájával, vagyis a nemzettudatban két Kolumbia van. A politikai hatalom mindig az utóbbiak kézében volt, néger vagy mulatt elnök még nem volt Kolumbiában, nem is hiszem, hogy hamarosan lenne, olyan nagyok az életérzés- és szokásbeli különbségek.

Végül is odaértem a terepre, és ki kellett választanom egy falut. Azóta is így dolgozom, egy falu jelenti a bázist, ott élek, ott tartom a holmijaimat, ott ismerem jól az embereket, és onnan járok más helyekre. Amikor megérkeztem abba a faluba, ahol végül is laktam, rögtön éreztem, hogy ez az, ez jó választás, az első kontaktus nagyon jó volt, és rettentő boldog voltam, hogy sikerült így rátalálni, hiszen a teljes ismeretlenségben mozogtam, és pénzem se volt sok. Berendezkedtem, és este, mikor az emberek már lefeküdtek, mert sötét volt, úgy kilenc óra felé lementem a folyópartra, és ott beültem egy elhagyatott csónakba, mert el akartam szívni még egy cigarettát, mielőtt én magam is nyugovóra térnék. Én nem vagyok García Márquez, nem is próbálom leírni azt a látványt, a folyót és a dzsungelt. A sűrű, szövevényes, félhomályos dzsungel látványa nem a szabadságélményt váltja ki az emberből, de egész más volt így kívülről, a folyópartról nézni. Az volt az első gondolatom, erre nagyon jól emlékszem, hogy dögöljetek meg, hát mégis itt vagyok, élek, ide akartam jönni és itt is vagyok. És végre, talán életemben először az a rengeteg szál, ami engem a szeretet és az elkötelezettség vagy a gyűlölet és az elhatárolódás koordinátáiban különböző dolgokhoz kötött, ezek a szálak most mind együtt vannak. Hogy eljött az a pillanat – természetesen csak ideiglenesen, mert ezek a pillanatok mindig csak ideiglenesek –, amikor egy órára minden együtt van. És nem vagyok széttépve különböző lojalitások, ide-oda vezető szálak között, hanem most az én egész, eléggé bonyolult világom együtt van. Ebbe a csöndbe, ebbe az estébe meg tudtam hívni azokat az embereket, dolgokat, amik bennem éltek, és nem volt tumultus. Úgy éreztem, hogy ott vagyok, ahol nekem lennem kell, és ezt én egyedül választottam ki, ezért én egyedül dolgoztam. Sok ember segített persze, hogy ott lehessek, de ezt nem az én családi helyzetem determinálta, és nem az én hazám történelme, ezt én determináltam. Úgy éreztem, most minden jól van, itt akartam lenni, itt is vagyok, nem lettem őrült, nem haltam meg. Nem tartott ez soká, kezdődtek a hétköznapok, a munka, a betegség meg az öröm is persze, a másokra való koncentrálás, és saját magával kapcsolatban is rengeteg pszichés élménye van az embernek a terepmunkában, de ideje nincs, hogy ezeket földolgozza, hogy meditáljon ezeken, mert dolgozik, és nagyon érdekes minden.

• Kultúra