Skip to main content

Az 1992-es év kiállításai

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Év végén, év elején szokás mindenféléről mérleget készíteni. 1992-ben ugyancsak bővelkedett művészeti eseményekben Magyarország, a gazdasági nehézségek és kulturális zűrzavar ellenére volt több jó kiállítás, komoly művészeti akció. Ezekből csak néhányra emlékezhetünk, mert mindig előfordul, hogy félreteszünk egy meghívót, s hiába futunk néhány héttel később a helyszínre.

Azokból a tárlatokból idézünk fel néhány részletet, melyek, úgy véljük, a legaktuálisabb gondolatokat közölték nézőikkel. A múzeumok anyagát bemutató kiállítások nem sorolhatók a témához, mert azokban más jellegű, rejtettebb az aktuális üzenet. A Zsigmond király és császár korából való lovagok és úrhölgyek, apródok és könyvet cipelő apostolok és a gyermekének már csak kis meztelen lábát hordozó Mária megjelent újra előkelő környezetben, valóságos pompában a Vármúzeum tárlatán. Történetük csupán annyiban elgondolkodtató, miért lehettek elkészülésük után néhány évtizeddel már annyira idegenek a középkori Budán, hogy úgy elhantolták őket, hogy csak az 1970-es években támadhattak fel újra, mint egy régi egyetemes európai kultúra hírnökei.

Egy másik történeti kiállítás a XX. század elejének Párizst járt fiatal nagybányai festőit mutatja be jelenleg is Miskolcon. A kénkőszagú, kormos városban Nagybánya modernjeinek érkezése friss színfolt, melegség, Gauguin és Cézanne világának visszatükröződése – de milyen messze van mindez az aktuális létkérdések kemény, hideg világától. Ezekről Miskolcon, a házfalakon éles nyelvű feliratok olvashatók nagyon kevéssé esztétikus formában közölve, hogy valakiknek konyec. A falfirkák műfaja igen gazdag, mindig egyértelmű, s olykor humor helyett brutalitást is kifejezhet, együttérzést, máskor iszonyatot is kiválthat.

Az elmúlt évben egész kiállítássorozat foglalkozott azzal, hogy művészi álllásfoglalásokat közöljön a fokozódó idegengyűlölet jelenségeivel szemben. Az underground veszélyes, torz eszméket hordozó ágával szemben Az idegen – szép mottó és főcím a megértés és tolerancia szándékait hirdette. Hat kiállítás Budapesten és egy ezekből válogató hetedik Kaposvárott hirdette a szervezők és művészek kölcsönös lelkesedését. Sajnos sem katalógus, sem könyv, sem közkézre adott műtárgylista nem készült ezeken a kiállításokon, pedig minden kiállított tárgy érdemes lett volna valamilyen szakmailag pontos megörökítésre. A meghívón csak a művészek neve olvasható. Imponáló névsor, százötven név, a legjobb művészek minden korosztályból! A helyszíneken készült videofelvételek felidézik a megnyitók oldott, felszabadult hangulatát, azt a jó érzést, ami akkor keletkezik, amikor hasonló gondolkodású emberek találkoznak.

A tárlatok nyitásain értő és határozott szavak hangzottak el az idegenszeretet érdekében. Arról is szó esett, hogy ez nem ösztönös érzés, hagyományai nem nyúlnak nagyon távolra az egyes kultúrák történetében. Az Ószövetség olykor igen kemény szavakat szól az idegen istenek, idegen házastárs, ágytárs ellen. Sámson, Holofernes például elrettentőek, de van harmonikus ellenpélda is: a moabita Ruth története. Az Újszövetség minőségi változást képvisel az idegenekhez való viszonyban – gondoljunk az irgalmas szamaritánus, a szamáriai asszony történetére, a felebaráti szeretet parancsát azonban a kereszténység sem tudta mindig megfogadni és gyakorolni.

A nyári kiállítások egyikének nyitásán Peternák Miklós Kolumbus naplójából idézett. Micsoda harmonikus, kedves kép: szép indiánok, okos spanyolok… A fiktív napló (legutóbb a Holmi 1992. novemberi számában olvashatunk róla remek kis jellemzést Sholz Lászlótól) egy új paradicsom képét vázolja fel, mely még tökéletesebb lehet, ha a szép vadak majd ruhákat vesznek magukra, és megkeresztelkednek. A folytatást tudjuk.

A tolerancia az Emberi Jogok Nyilatkozatának elismeréséig nem jellemezte az amerikai kultúrát, mint ahogy Európa „más” kultúrák iránti érdeklődését sem motiválta a felvilágosodás kora előtt. A művész, mint személyiség már a középkor végétől nyitottabb lehetett: tarthatta szépnek az idegen, kínai, kufi írást, tisztelhette keleti kultúrák tárgyait. A legmodernebb kor pedig egyenesen idegentiszteletet hozott. A századforduló nagyjai Gauguintől Picassóig és Matisse-tól a német expresszionistákig vallották, hogy szép az idegen, sokszor talán még szebb, elevenebb és izgatóbb, mint az előítéletekkel teli hazai kultúra.

Az idegen titokzatos, bonyolult lénnyé a XIX–XX. század fordulóján lett az európai kultúrában, de olykor megjelenik ambivalens formában is. Így festik, írják zenébe Keresztelő Szent János és Salome történetét. János a szép idegen Juhász Gyula versében, akinek fejét tálcán hozzák Saloménak.

Ezt a témát – saját mostani felfogásban – Kicsiny Balázs Szent János vértanúsága című 1990-ben készült installációja dolgozta fel.

Már a századforduló lírikusai feloldhatatlan tragikumot fedeztek fel az idegenekkel való viszonyban. Adynál mindez történelmi látomásokban, személyes halálvízióban jelenik meg, a költő maga is idegen saját környezetében. Az avantgárd írói és művészei, mint a kötéltáncos a magas házak között kifeszített kötélen a film hőskorában, egyszerűen semmi bevették az idegengyűlöletet, mely akkor Európában már világháborúvá fajult, s makacsul keresték közeli és távoli földeken élő világpolgár társaikat, az Európán kívüli kultúrákat pedig különösen tisztelték. Az ő égövük – Apollinaire verséhez híven – tágasabb volt, mint kortársaiké. Igaz, ezért sokszor idegenné váltak otthonukban, és hosszú utazásokra kellett indulniok.

Az idegen – szép nyári kiállítássorozat avantgárd hagyományokat folytató tömegakció volt. Százötven művész és barátaik köre már valóságos tömeg. Akik elmentek ezekre a tárlatokra, akik kiállítottak rajtuk, mind örültek, hogy ott lehettek. Sok művész nem tekintette ikonográfiai feladatnak a kiállításhoz való csatlakozást, csak elküldte frissen festett képét, mintázott, rajzolt, a legkülönbözőbb technikával készített alkotását. Öntörvényű, erős világról vallott Hencze Tamás Hűvös vonala, Bak Imre, Nádler István és sok-sok társuk műve. A művek kvalitása szavatolta az akció komolyságát, szabad asszociációs lehetőségeik a művészi szabadság érvényesülését. A témához szorosabban kötődő felfogást kevesebben képviselték. Gyaníthatóan ehhez közeledett Swierkiewicz Róbert Vendégtábla című műve, Böröcz András Kalapácsosok és Lugossy László A megértés félreérthetetlensége című alkotása. Nyíltabban tematikus volt Geller B. István Az idegen imádkozik című műve vagy Szurcsik József két festménye, egymás felé késeket villogtató két marcona alakkal, akik a második képen békésen paroláznak.

Ezek a festmények olykor az utópikus, fantasztikus rajzok költészetét, máskor a bűnügyi filmek trivialitását idézték fel. Klimó Károly festménye, mely kétségkívül a kiállítás egyik leginkább célba talált „dobása” volt, a falfirkák környezetét használta háttérül egy nagyon esztétikusán megmunkált felületen, melyen a felhívás falra írt hegyi beszéd-változat. „Boldog, aki nem ragaszkodik ahhoz, hogy igaza legyen!” – olvashatjuk a kép szavakban is megfogalmazott üzenetét. A kép mondanivalója tolerancia credo, az emberek közötti távolságok elismerése és a közeledési lehetőség felkínálása. Epikusabb és más hagyományok kliséit felhasználó formában Rácmolnár Sándor ezt így fejezte ki képe címében: „Old Shatterhand rézbőrű testvére, Winnetou vállára teszi a kezét.”

E néhány kiragadott példa is bizonyítja talán, hogy e kiállítások anyagának szakszerű rögzítése, utólagos kiadása szép feladata lehetne valamilyen intézménynek. A kiállításokat pedig – akár valaha Párizsban a független művészek tárlatát – jó lenne valamilyen sorozattá alakítani. Talán a következőnek az lehetne a címe: Az idegen: szomszéd, hogyan lát ő minket, hogyan látjuk mi őt?

Az idegen – szép kiállításain nagyméretű vagy még nagyobb tárgyak sorakoztak, beküldőjük szíves szándékát jelezve. A legkisebb kollázst – hasonló nagy eltökéltséggel – Szenes Zsuzsa küldte be. A témához tartozik egy egész sorozat kis alkotás, melyeket a művész június–júliusban a Bercsényi-klubban mutatott be, majd Veszprémben. Tárgyuk különböző kultúrák szakrális jegyeinek, írásának és képeinek egymás mellé helyezése, filozófusok, költők, apostolok kinyilatkoztatásainak felidézése egy-egy mondatban, s mindennek választékos színekben, szép ornamensek szövetében egymásra rétegezése. Méltóságteljes és szelíd párbeszéd Szenes Zsuzsa sorozata, mely címében is a türelmet idézi, e művészetek világában feloldódnak a kibékíthetetlennek látszó ellentétek. Erről szólt Szenes Zsuzsa kis passziánsznak nevezett miniatűrkollázs-kiállítása, s annak kiragadott egyetlen darabja a héber írásjelek, a bizánci Madonna alakjával.

Aktuális-e ez a mondanivaló, ez a művészi-gondolati koncentráció? Az év kiállításai közül más eszközökkel közölt hasonló mondanivalót a nagy jubileumi életmű-kiállítással nézőit megajándékozó Deim Pál, s rokon életfelfogással Nagy Sándor kőkori asszonyokat megidéző kőszilánk szobrai.

Az év kiállításai közül azok maradnak a legerősebben emlékezetünkben, melyek az etikai és esztétikai kategóriák maradandóságát, el nem évülő érvényességét hirdették.
































Megjelent: Beszélő hetilap, 1. szám, Évfolyam 5, Szám 1


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon