Skip to main content

Úritál

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Nem emlékeztem rá, mikor lépett be a bisztróba.

Valószínűleg senki sem emlékezett. Mintha mindig ott állt volna a pult előtt. Hosszú termetű, öregedő férfi, merev, ingerült, sértődésre kész arc. Erősen kopott, sötétkék télikabát, kétsoros: ezzel a télikabátjával dacosan elébe vág a holnap visszatérő divatnak. Ezt kicsit meg kell nézni. Odanézni rá.

Igen, meg kellett volna nézni, de senki még csak észre se vette. Az a halk, visszahúzódó, csendes fajta. Belesüpped a háttérbe. Arcok gomolyogtak amúgy is a fáradt félhomályban. Ráncok az arcokon. Az ő ráncait is magába szívta a szürkeség. Neonfény világította meg a hűtőpulton a hidegtálakat, sajtokat, virsliket… a hűtőpult neonja körül meg langyos, fekete nyugalom honolt.

Ebben a bisztróban talán még a Rádió Danubius sem szól.

Ha figyeltem volna, talán hallom, hogy egy kislány fanyalog, mert nem ízlett neki a torta: halk, fojtott szóváltás kél szárnyra, a szülei cserélnek eszmét. Néhány pillanattal később talán magnós srácok jöttek, és a magnót csak többszöri felszólítás után kapcsolták ki. Az is lehet, csak röhögnek, nyerítve, az is lehet, hogy bambán, kábítószeres lebegéssel hallgatnak. Minden lehetne, ha figyelnék. Nem figyelek. Ha figyelnék, esetleg metsző hangon érdeklődnék a még nem privatizált bisztró szegény, gazda nélküli vezetőinél, hogy mikor lesz kapható minden osztrák sör meg német sör meg belga sör, s elmondhatnám nekik, mennyire ódivatú a pult fölött lógó „SÖR UTCÁN ÁT IS” tábla.

„Kinizsit kérek” – mondnanám végre. „Kinizsi nincs” – mondaná rövid gondolkodás után a pénztáros. Vagy a pultos.

Ha jobban figyelek, láttam volna, hogy a pénztárosnő valami fontos és érdekes dolgot csinál. A pénztárgép oldalán felnyitott egy kis ajtócskát, és gyufával bevilágított.

Egyébként nem történt semmi. Amikor a magnós ifjak elvonultak (ezek is, mintha az előző évtizedből keveredtek volna ide a hosszú hajukkal), akkor is csak valami egyenruhás ember – talán tűzoltó – morogta félhangosan: „De nagy a pofájuk…”

Hogy a kopott télikabátos férfi az események közben jött be, vagy éppen maguk az események – melyeknek talán tanúja volt – késztették szólásra, nem tudni. Én nem tudom. Egyszer csak megszólalt. Megszólalt, és bár csak félhangosan, most mégis mindenki felfigyelt rá.

– Paraszttál!

Ezt mondta. Tárgyilagosan, mint aki tényt közöl, felvilágosítást ad.

Aztán még hangosabban. „Paraszttál!” Ez már másként szólt. Hangjából keserűség, megbántottság csapott ki. Csend támadt, mindenki őt nézte, de csak úgy óvatosan, mintha nem is néznénk. Folytatta; kapkodva vette a levegőt, hangja remegett, és remegett a feje is.

– Itt még mindig ez a neve… ilyen nevek vannak itt…

A pult mögötti felszolgálónő most sem szólt, szigorú közönnyel vette semmibe, de a télikabátos nem is neki beszélt, hanem maga elé, önmagának, vagy szintén a semmibe, a semmi halál utáni nyugalmába, hogy még a halál előtt fölkavarja. Hangosan, de hamis bátorsággal, mint aki magát bátorítja.

– Mi ez az egész? Mi ez a név? Mi az, hogy Paraszttál? Magyarázatot kérek! Miért? Kikérem magamnak…

Most már egyenesen a pultos szemébe nézett.

Papír zsebkendőt kerestem, csak hogy valamit csináljak.

Ekkor megpillantottam magam a tükörben. Ő is benne volt. Mellettem állt a tükörben: mint valami filmben, szinte egymásra kopírozódtunk. A tükör piszkos volt és torzított, s ő haragjának ködén át talán csak egy szürkésfekete meg egy sötétkék foltot látott. Aztán egy harmadik folt lépett a képbe. A világoskék üzletvezetőnő.

– Mi a panasza a kedves vendégnek? – kérdezte az üzletvezetőnő.

– Paraszttál – mondta a férfi.

Mintha elfáradt volna, de aztán megint erőt gyűjtött.

– Tiltakozom, kérem, a paraszttál ellen… nekem jogom van… hallatlan…

Fulladozott, úgy folytatta.

– Cseréljék ki… azonnal… azonnal és nyomban… igen, akkor hajlandó vagyok itt ebédelni.

A gondozott külsejű, világoskék üzletvezetőnő bólintott:

– Természetesen, kedves vendégünk – s odaszólt beosztottjainak –, Icám, cseréljétek ki a táblát.

Karonfogta a férfit, és a pénztárhoz kísérte:

– Tessék parancsolni.

A télikabátos férfi fátyolos, de diadalmas hangon mondta, s egy százast csapott az asztalra:

– Egy úritálat kérek!

A pénztárosnő elfújta a gyufát, becsukta a pénztárgép kis oldalajtaját. Nem nézett föl. Fáradtan, közönyösen megismételte:

– Igenis, egy úritál.

És blokkolt.


































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon