Marinov Iván

Nyomtatóbarát változat

1.

Más nem is hiányzik, mint hogy magam alá csurgassak, zsörtölődött magában Hipó. Ráadásul épp most, amikor végre megtaláltam álmaim asszonyát, tapintott végig félve a nadrágján. Aggodalma azonban feleslegesnek bizonyult: a drapp kordanyag száraz és tiszta volt, legalábbis ameddig a karja elért.

Hipó nem tartotta ijedősnek magát, a metróról lemaradó öregúr váratlan kirohanása azonban sokkolta. A fehér hajú férfi rövid idő alatt háromszor vétett Hipó rendre és tisztaságra épülő világképe ellen. Először, amikor nyilvános helyen hangoskodott, másodszor, amikor faragott fejű botjával megütögette a metró oldalát, harmadszor pedig gyűrött és pecsétes zakójával.

Ilyen botrányos viselkedést Hipó még nem látott odalent, pedig fél éve szinte a metróban élt. Itt volt munka után tíz és lefekvés előtt húsz perccel, haza már csak aludni járt. Negyvenedik születésnapja óta a metrózás volt a mindene, ingázott ide-oda, amikor csak tehette. Kollégái beteges önsanyargatásra gyanakodtak, a valóság azonban ennél sokkal romantikusabb volt: Hipó társat keresett magának. Társat egy olyan helyen, amely egy hozzá hasonló tisztaságmániás számára egyet jelentett a pokollal.

Nem telt el óra odalent anélkül, hogy Hipónak eszébe ne jutott volna az a londoni vizsgálat, amelyben kilenc embertől származó hányásnyomot szedtek össze az ottani metrón. Nem egyet, nem kettőt, hanem kilencet! Ráadásul nem egy vonalon, hanem egyetlen ülésdarabon. Ezen kívül vizelet- és ürüléknyomokat, spermát, ismeretlen típusú gombát és egyéb válogatott gusztustalanságokat.

Ha ilyen eredményeket hozott a londoni mustra, mi lehet a mi vadkeleti metrónkban, elmélkedett ráérő pillanataiban Hipó.

Legádázabb ellenségei mégsem a láthatatlan baktériumok, hanem a mindenhol jelen lévő graffitik voltak. Nem volt ülés vagy ablaktábla a kocsikban, pad vagy hirdetés a peronon, amit tisztán hagytak volna a vandálok. Hipó gyűlölte a graffitiket, ha rajta múlt volna, a legkisebb filcvonásokat is kézlevágással büntette volna. Szemében a graffiti a kosz, a romlottság és az anarchia jelképe volt, egy himlőhely, mely tévedhetetlenül mutatta a bűn vírusának terjedését.

Aki e föld alatti fertőben megőrzi a tisztaságát, méltó párom lenne nekem is, fektette le Hipó társkereső elméletének alapját negyvenedik születésnapján, az ünnepi torta majszolása közben. Amennyire jól hangzott ez elsőre, annyira kilátástalan misszió lett belőle idővel. Hol egy blúzujjon felfedezett, szolid kávépecsét, hol egy messziről világító pörköltcsepp, hol pedig egy dezodortól foltos ingujj vetett véget Hipó korai reménykedésének.

A nők többsége már azelőtt elhullott, hogy közelebbről megvizsgálhatta volna őket. Örökre emlékezetébe véste például annak a virágos szoknyás lánynak az arcát, aki egy kedd reggelen mosolyogva huppant le egy felszabaduló ülőhelyre, ügyet sem vetve az odaszáradt rágógumira. Mindezt két megálló, azaz röpke hárompercnyi ücsörgési lehetőség miatt.

Micsoda pech, sajnálkozott akkor Hipó. Mekkora szerencse, gondolt vissza az esetre később. Jobb az ilyen gyengeségekről mielőbb tudomást szerezni, s továbblépni, amíg nem késő, okoskodott utólag, tiszta fejjel.

Mivel rengeteg időt töltött a metróban, Hipónak sokszor könyékig meg kellett mártóznia a mocsokban. Egy embernek, aki abban a hitben nőtt fel, hogy a föld kórokozói sokkal veszélyesebbek rá, mint másokra, folyamatosan kompromisszumot kell kötnie a világgal.

Csurgatni a legjobb otthon, de nem szaladhatok haza minden alkalommal, ha megfeszül a hólyagom, mentegette magát Hipó. Kezet mosni végül is mindenhol lehet, legfeljebb jobban oda kell figyelni, mint otthon, vallotta.

Hipó szeretett dolgokat összekapcsolni, és az alapján világmegváltó tanulságokat levonni. Toalettbeli kézmosásuk alapján például két fő kasztba sorolta az embereket: az egyik csoportba az esemény előtt, a másikba az az után kezet mosók kerültek. Ő maga, ritka kivételként egyszerre tartozott mindkettőbe: előtte és utána is fertőtlenítette kezét, méghozzá igen alaposan, szappannal. Mindkét aktust nagyon komolyan vette, egyiket sem mulasztotta volna el sosem.

A legjobb nyilvános illemhelyiségek használatáért Hipónak mélyen a pénztárcájába kellett nyúlnia, az ilyesmire azonban nem sajnálta a pénzt. Így volt ez a tisztálkodó szerekkel is, föld alatti körútjain mindig saját mobil tisztasági csomagját használta. Nagy rajongója volt például a doktorok által ajánlott antibakteriális krémszappannak, amely nem csupán fertőtlenítette, de intenzíven regenerálta is a bőrt. Legalábbis ez volt a flakonjára írva, és Hipó szeretett hinni a flakonokra írt dolgokban.

Akárcsak az eleve elrendelés elvében, mely láthatatlan kézként irányított sorsokat egymás felé vagy egymástól messzire, ahogy éppen meg volt írva. Ezért aztán amikor aznap délután, az öregúr ordítozása előtt kicsivel megjelent előtte Ms. Makulátlanság, Hipó azonnal megadta magát a felsőbb erőknek.

Szerelem első szippantásra, emlékezett vissza a pillanatra, amikor először megérezte a vörös hajú illatát. Magában csak így, vörös hajúnak nevezte kiválasztottját, annak ellenére, hogy a vonzalom megszületése jó néhány másodperccel megelőzte a haj színének realizálását.

Akinek ilyen mennyeien tiszta és parfüm nélkül is bódító illata van, annak a tisztaság ugyanolyan központi dolog lehet az életében, mint nekem, sóhajtott. Egy ilyen nő véletlenül sem ülne rágóba, és matricákat vagy graffitiket sem kapirgálna unalmában, pláne nem rágná a körmét, fordult Hipó az illatok irányába.

Izgalma csak fokozódott, ahogy végigpillantott a nő testén. Természetesen fénylő, festetlen vörös haj, frufruval és pattanásmentes, arányos homlokkal. Nem vakítóan fehér, de ápolt, hibátlan fogak. Rúzs nélküli, ruganyos, vastag ajkak, cserepesedés nélkül. Finoman ívelő nyak, szakszerűen tisztított aranylánccal és ízléses medalionnal. Ápolt és TISZTA körmök, rágás és lakkozás nyomai nélkül. Elöl-hátul foltmentes, HÓFEHÉR szoknya és blúz, s mindehhez egy hanyagul hátravetett, élénkvörös pulóver a vállon. Első blikkre minden klappolt. Mintha a nő nem is a földalatti mozgólépcsőjéről, hanem egy mosoda reklámfilmjéből lépett volna elő.

Ebből valószínűleg közös utazás lesz, ahol majd közelebbről is megvizs­gálhatom, tervezgette a jövőt Hipó álmodozva. Ezeket az idilli pillanatokat ugyan átmenetileg tönkretette az öreg­úr ordítozása, az intermezzo bénító hatása azonban csupán néhány másodpercig tartott.

Ha jól számolta, márpedig Hipó ilyesmiben sosem tévedett, a következő járatig három perce volt. Ennyi ideje maradt arra, hogy eldöntse, belevág-e a kalandba, vagy hagyja az egészet, és hazasomfordál. Nem akarta elsietni a döntést, de hiú ábrándokba se akarta ringatni magát.

Túl több tucat komoly csalódáson, Hipó nemegyszer érezte már, hogy éle­tének annyi értelme sincs, mint egy simaszappanos kézmosásnak. Amikor ilyen gondolatok gyötörték, a metróba se nagyon vágyott, aztán persze mégis mindig lement. Tartotta magát szilveszteri fogadalmához, amikor is két további évet adott magának a tökéletes társ felkutatására. Hogy mi lesz aztán, arra gondolni sem mert, de nem is volt rá ideje, az ordibáló öregember ugyanis váratlanul a vörös hajú felé fordult.

Hipót sokkolta a hirtelen fordulat.

Nem elég, hogy majdnem magam alá csurgattam miatta, most még őt is elijeszti, próbált képzeletbeli védernyőt vonni kiszemeltje köré, hiába. Az öreg­úr ellentmondást nem tűrően vetette rá magát a vörös hajúra, és kíméletlenül megsorozta kérdéseivel. Hipó messze állt ahhoz, hogy hallja a nő válaszait, és a szájáról sem tudott leolvasni semmit.

Talán közelebb kéne mennem hozzájuk, tétovázott, a döntést azonban nem ő, hanem a befutó metró hozta meg helyette. Hipó profi volt mind emberkövetésben, mind helycsinálásban. Ha a helyzet úgy kívánta, ártatlan kisgyerekeket ugyanolyan fapofával terelt félre a könyökével, mint testes felnőtteket. Aznap se volt ügyetlenebb, mint máskor: a szokásos helyfoglaló nyüzsgést kihasználva észrevétlenül közelebb húzódott kiszemeltjéhez.

Káprázatos, fantasztikus, elképesztő, lelkendezett, amikor orrát másodjára is megcsapta a nő illata. Akár le is hunyhatta volna a szemét, vakon se tévesztette volna el, merre kell mennie.

A metró fülledt belsejébe érve mégis illatot veszített. Már-már arra gondolt, elszalasztotta élete lehetőségét, amikor a szoknyák és nadrágok között körbenézve végül rálelt a peronon már megcsodált lábfejre. A vörös hajú a kocsi végében ült, de mindjárt mellette ott görnyedt az öregúr is. Hipó azonban másodjára már nem hagyta magát lerázni.

Sok jó ember kis helyen is elfér, kurjantott egy nagyot az öregúr Hipóra, amikor az bepréselte magát melléjük. Hipó a metró menethangja miatt továbbra sem értette, azok ketten miről beszélnek, csupán a mellette ülő fehér hajú kérdéseit hallotta, de az meg mintha nem is magyarul, hanem valami különös keveréknyelven dörgött volna. Az öregúr indokolatlan hangoskodásának okát Hipó továbbra sem tudta megfejteni. Ugyan még életében nem verekedett, abban a pillanatban úgy érezte, bármire képes lenne a vörös hajú védelmében.

Cherchez la femme, ízlelgette magában Hipó a mondást. S valóban. A pár perce kis híján maga alá csurgató kukkolónak most harag és indulat dolgozott vékony karjaiban, s mindez egy nő illatának köszönhetően. A világ még nem tudta, amit Hipó már igen: egy férfi, mit férfi, egy úr született a peronon, akit az öreg faragott fejű botja se rémiszthetett már meg. Ez az úr azonban egyelőre türtőztette magát.

Csak nem fogok verekedéssel bemutatkozni előtte, hűtötte magát Hipó, miközben időről időre lopva oldalra szimatolt. Kiválasztottjának az öregúr savanyú szagán is átütő illata szinte megigézte őt, és irracionális gondolatokat ébresztett a fejében. Egy idő után Hipó már abban sem volt biztos, hogy a vörös hajú hozzáér-e egyáltalán a mocskos üléshuzathoz, vagy valami trükkös testtartással lebeg fölötte.

Jól van, végre valami hasznát veszem, csípte el a fehér hajú pörölését Hipó, amitől azonban még feszültebbé vált.

Hogy beszélhet így valaki egy vadidegen nővel?, fortyogott. Ez az ember nem ismer tiszteletet, hergelte tovább magát Hipó, megérdemelné, hogy móresre tanítsam.

Elszánt volt, de valószínűleg soha nem nyúlt volna az öregúrhoz, ha a következő pillanatban nincs az a baleset, ami később szinte minden jelenlévő életét megváltoztatta.

Milyen következő? Mit hazudozik itt nekem?, támadt az öregúr váratlanul a vörös hajúra. Már nem csupán kiabált, hanem hadonászott is, mint egy cséphadaró.

Hipó számára megszűnt a külvilág, és megállt az idő. Látásának fókusza leszűkült, egyben élesedett, pulzusa az egekbe emelkedett, hallása megszűnt. A világ két mozgó objektumra fogyott a szemében: az öregúr hadonászó karjára és a vörös hajú vállon átvetett pulóverére. És amit aztán látott, nem tetszett neki. Nagyon nem.

2.

No most aztán várhatunk vagy tíz percet!

A valószínűtlenül hangos kiáltás Dorothyt egy szempillantás alatt visszazökkentette a való világba. Egy csapásra tovaszállt minden, ami addig a fejében kavargott: a papírlapok, a papírruha, a kamerák, a stadion, az újságírók és tudóstársak, s csupán az artikulálatlan hang keltette rémület maradt. A hirtelen hátraarcnak köszönhetően egyik csatja kiugrott élénkvörös, göndör hajából, és két hosszabb tincse a szemébe hullott.

Jézus, hogy ez a bácsi milyen állati hangok kibocsátására képes, konstatálta meglepve. A háta mögött egy hangos, de amúgy ártalmatlannak tűnő öregúr hadonászott a botjával a távolodó metró után, válogatott szitkokat szórva a vezetőre. Egy tőle néhány lépésre álló, furcsa öltözékű férfi rémült arcát látva Dorothy önkéntelenül is elmosolyodott.

Valószínűleg én is ilyen képet vághattam fordultamban. Nincs viccesebb, mint mikor az ember kívülről látja önmagát, tűnődött.

Kevesebb, mint öt órája volt londoni gépe indulásáig. E rövid délutánba kellett bepréselnie egy búcsúlátogatást az édesanyjánál, a repülőtérre vezető taxiutat és egy gyors könyvvásárlást. Dorothy nem szeretett olvasnivaló nélkül repülni, elpazarolt időnek érzett minden ilyen utat.

Persze anyától is kérhetnék kölcsön egyet, még az ízlésünk is hasonló, kombinált Dorothy, de aztán eszébe jutott, hogy ezzel csak egy újabb végeláthatatlan vitába keveredne. Anyja megint előszedné a régi históriát a kölcsön-Ulyssesről, és akkor Dorothy biztosan nem érné el a gépet. Hiába magyarázná, hogy azt a német nyelvű Ulyssest az anyja valaki másnak adhatta kölcsön, és hogy már gyerekkora óta nem olvasott németül, valószínűleg nem úszná meg a kétórás példabeszédet bizalomról, becsületről és háláról. Dorothy szerette és tisztelte édesanyját, de épp az ilyen drámai jelenetek miatt elég volt kéthavonta elviselnie.

Na de most, ha minden jól alakul, a következő két hónap akár fél évig is eltart majd, töprengett Dorothy. Ennek persze édesanyja egyáltalán nem örült, sőt szinte tombolt, amikor lánya előző este előadta, mennyi ideig nem találkozhatnak majd.

Dorothy karrierje nem érdekelte az anyját, és eleinte egyáltalán nem volt hajlandó elfogadni, hogy legközelebb csak fél év múlva láthatja. Hiába világított rá Dorothy minden addiginál részletesebben projektje fontosságára, anyja már az öngyilkossággal való fenyegetőzést is elővette. Egészen addig teljesen reménytelennek tűnt a megegyezés, amíg Dorothy be nem vetette a csodafegyvert, a Skype-ot.

Ha mindennap nem is, de hetente párszor beszélhetünk majd, nyugtatgatta édesanyját. Ő maga évek óta használta már a videotelefont tengerentúli ügyei intézésére, de nem beszélt róla anyjának, mert féltette nehezen kiharcolt függetlenségét. Előző este azonban nem maradt más választása: valahogy meg kellett nyugtatnia anyját, és ezzel sikerült.

Heti három videotelefont ki lehet bírni, győzködte magát Dorothy, pedig tisztában volt vele, hogy e beszélgetések nagy része arról fog majd szólni, miért csak heti háromszor beszélnek egymással. Örök vita lesz köztük, miért nem telefonál sűrűbben, amikor úgyis ingyen van. Dorothy azonban nem tudott mást kitalálni a probléma orvoslására. Ha nem akart az elkövetkező hónapokban rá váró feladatdömping közepette ki-tudja-épp-milyen halálos beteg édesanyjához hetente hazarepülni, kompromisszumot kellett kötnie.

Dorothy matematikus volt egy walesi egyetemen, és élete legnagyobb dobására készült: ha sikerül az előadása, világszerte ismert tudós lesz. Nem kevesebbre jött rá ugyanis, mint hogy a Britney Ford által pár éve felállított matematikai képlet a papírlapok maximális számú félbehajthatóságáról hibás, és ezt be is tudja bizonyítani. Magyarul: megdönti a világrekordot, és mögé teszi az azt igazoló, megcáfolhatatlan elméletet.

Britney Dorothy egykori élettársa volt, kutatásaikat együtt kezdték, aztán szakításuk után Britney egyedül fejezte be a képletét. Hiába írt neki elválásuk után Dorothy többször is, hogy Britney számításaiba hiba csúszott, és a képlet hibás, az ambiciózus lány nélküle is véghezvitte régi álmát. Felcsigázta az egész médiát, majd egy igen látványos prezentáción bemutatta, hogy a világ által addig ismert 8 helyett 12-szer hajtható félbe egy papírlap. Ez viszont már a vége, próbálkozhatunk akármilyen finom vagy hosszú papírral, ennél többször képtelenség, nem engedi a matematika, állította Britney.

A látványos bizonyításhoz Britney egy 1200 méter hosszú vécépapírt használt, melyre stílszerűen képletének végtelenített változatát nyomtatta. Ezt a vécépapírt hajtotta félbe egy baseballpályán tizenkétszer, az újságírók és operatőrök vastapsa közepette. Britney élvezte a média figyelmét, interjút adott többek között a CNN-nek, és vécépapír-ruhakölteménybe öltöztetett vendége volt a Letterman Show-nak is.

Az egész azonban nem más, mint kamu, hiba, tévedés, hívta fel már akkor ismerősei figyelmét Dorothy. A tizenkétszeres félbehajtás valóban világrekord volt, ennél többet még senkinek nem sikerült hajtogatnia. Abban azonban már tévedett Britney, hogy ez a felső határ lenne. Dorothy az elejétől fogva tudta, hogy a képlet hol hibázik, csak azt nem tudta, hogyan javítsa ki. Két további évébe és rengeteg ismerős számítógépének processzorkapacitásába került, mire rájött a helyes megoldásra. További három hónapra volt szüksége ahhoz, hogy beszerezze a bizonyításához szükséges, több mint 24 ezer méter hosszúságú papírt. Nem bízott semmit a véletlenre: a nemzetközi sajtótájékoztató megszervezésére profi rendezvényszervezőket bérelt fel, akik prezentációja helyszínének a cardiffi Millennium stadiont választották.

Az öregúr ártalmatlan hisztije pillanatában Dorothy éppen azon töprengett, kiszolgálja-e a sajtót egyéb látványos show-elemekkel, vagy ragaszkodjon a tudományt megillető komolysághoz. Dorothy már a Millennium stadion ötletét is túlzásnak tartotta, rendezvényszervezői azonban még ennél is tovább mentek. A terv az volt, hogy a nagy eseményen Dorothyn két ruha lesz: a felsőt Britney hibás képlete díszíti majd, az alatta lévőt pedig Dorothyé. Ha eljön az idő, Dorothy egyetlen mozdulattal lerántja magáról a felsőt, és a háta mögé hajítja.

Ez nem te lennél, te tudós vagy, nem sztriptíztáncos, csóválta a fejét mostani párja. És igaza volt, ebben is.

Dorothyt megmelengette a gondolat, hogy hamarosan újra együtt lehet Pattyvel. A nála öt évvel fiatalabb lány nagy segítségére volt Britneyvel történő szakítása feldolgozásában, és megértő társnak bizonyult elhúzódó kutatásai idején is.

Az órájára nézett: négy órája és 47 perce volt az indulásig, tehát körülbelül tíz órát kell még várnia a viszontlátásig. Örült, hogy utolsó látogatásához a metrót választotta, a két megállónyi út taxival akár háromnegyed óráig is eltartott volna a délutáni dugóban.

Igaz, a taxis nem ordított volna ilyen durván a fülembe, mosolygott magában Dorothy. A hisztérikus öregúr azóta egyébként elcsendesült, Dorothy azonban látta rajta, hogy csupán hallgatóságra vadászik a folytatáshoz. Szerette volna elkerülni, hogy ő legyen az áldozat, az öregúr csoszogó közeledéséből azonban megértette, a döntés már megszületett. A következő pillanatban aztán a fehér hajú rá is zendített.

Sajnálom, nem beszélni madzsar, válaszolta reményei szerint udvarias hangon Dorothy. Magyar szavai idegenül csengtek a fülének, az utóbbi évtizedekben már anyjával is csak angolul beszélt. Dorothy Walesben nőtt fel, walesi apa és magyar anya gyerme­keként, azt a kicsit, amit magyarul tudott, még kiskorában szedte fel. Ő maga soha nem élt Magyarországon, és édesanyja is csupán férje halála után, hat éve költözött Budapestre.

Mit mond?, üvöltött vissza a férfi. Dorothy próbálta figyelmen kívül hagyni az öregúr szájából előfröccsenő nyálcseppeket, ami nagyon nehezére esett, ugyanis kifejezetten undorodott az ilyen gusztustalanságoktól.

Sajnálom, nem beszélni madzsar, tagolta lassan, picit szégyenkezve, mintha a körülöttük állók tisztában lennének azzal, hogy félig-meddig ő is magyar. Dorothy büszke volt a származására, és bánta, hogy nem tanulta meg rendesen édesanyja különös nyelvét. Szeretett volna legalább magyarországi látogatásai alatt magyarul beszélni, de nem volt mersze hozzá.

Miért, honnan jön?, szegezte neki a kérdést a férfi tétovázás nélkül.

Velszi ószág, próbálkozott, de az öregúr értetlenkedését látva elbizonytalanodott. Talán nem is így mondják Wales-t magyarul, aggodalmaskodott. Furcsa egy nyelv ez a magyar, a különös szabályaival, a nehéz nyelvtanával. De közben azt sem zárta ki, hogy nem az ő kiejtésével van baj, hanem a férfi töksüket.

Micsoda?, üvöltött fel az öregúr ismét.

Velszi ószág, próbálkozott Dorothy, még hangosabban. A férfi agresszivi­tását látva környezetükben többen felkapták a fejüket, Dorothy számára egyre kínosabbá vált a beszélgetés. Megtehette volna, hogy arrébb lép, de nem szerette volna megbántani az öregurat.

Barátságosan rámosolygott, majd bocsánatkérően körbenézett. Látta, hogy többen kuncognak rajtuk, de senki nem fárasztotta magát azzal, hogy a segítségére siessen. Egy férfi együttérzőn bólintott, egy másik utastárs pedig pár lépéssel közelebb húzódott. Zavaros, fürkésző szemeit látva Dorothy önkéntelenül is az oldalához szorította a retiküljét. Édesanyja minden látogatása alkalmával felhívta figyelmét a metrós szarkákra, mintha ez valami helyi sajátosság lenne.

Mi? Belszigósza? Maga tudja, hol van az a Belszigósza?, fordult az öreg egy váratlan mozdulattal az egyik közeli bámészkodó felé. Az azonban válasz nélkül, undorral az arcán hátrébb lépett, eltüntetve fejét egy intimbetéteket hirdető reklámtábla mögött.

Dorothy újra elismételte, de hangja még sutábban csengett. Sajnálta, hogy éppen édesanyja nyelvét nem tanulta meg rendesen, miközben hét másik nyelven magabiztosan elcsevegett. Többször elhatározta már, hogy megtanul magyarul, de végül mindig egy másik mellett tette le a voksát.

Hol van az?, erősködött tovább a férfi.

Anglia, próbálta egyszerűsíteni a beszélgetést Dorothy. Én lakni Cardiff, ez lenni főváros.

Anglia fővárosa London, szólalt meg az öregúr kis szünet után, árnyalatnyit halkítva hangján.

Igen, de Anglia sok ószág. Ott lenni Anglia meg Skócia, sorolta volna, de az öreg megint csak közbevágott.

Skócia?, kérdezett vissza, de hiszen Skócia fővárosa Edinbör.

Igen, Edinburgh, fáradt bele Dorothy a magyarázkodásba, miközben haját az arcába fújta a metró előszele. És ott van még Írland meg …

Ájörlend, így mondják. Fővárosa: Dáblin. Ezt magának jobban kéne tudnia, üvöltötte a férfi, s hangját még a metró süvítése sem tudta elnyomni.

A befutó kocsik láttán Dorothy elérkezettnek látta az időt, hogy véget vessen a kínos beszélgetésnek. Hiába fúrta át azonban magát gyorsan és ügyesen a szerelvény legtávolabbi ülőhelye felé, a bizonytalan járású öregúr oda is követte. Gátlástalanul, kérdezés nélkül huppant le a mellette lévő szabad helyek egyikére, és folytatta érthetetlen terrorhadjáratát. Ráadásul, hogy teljes legyen Dorothy öröme, a sors bónuszként odavetette melléjük a peronon már kiszúrt, zsebtolvaj kinézetű férfit is.

Dorothynak rossz érzései voltak, azt azonban álmában sem gondolta volna, hogy e két furcsa utastárs miatt elkövetkező napjait a rendőrségen tölti majd, tanúskodással. Hiába magyarázta a hatóság embereinek, hogy semmire sem emlékszik, mert a vért látva azonnal elájult, és hogy milyen fontos lenne hazautaznia, nem engedték.

3.

Sok jó ember kis helyen is elfér, verte fel az egyik új felszálló a szerelvény csendjét. Korda nem értette, miért van az, hogy mindig kifogja a bolondokat, ráadásul aznap mindjárt hármat is.

Épp most, amikor a feladatra kéne koncentrálnom, száll fel ez az üvöltő öreg ezzel a sipító hangú, vörös, ukrán nővel, zsörtölődött magában. És hogy ez ne legyen elég, ott van harmadiknak az a tikkelő szemű félkegyelmű is, ugyanazon az üléssoron. Úgy ülnek ott azon a kis helyen, mintha odaragasztották volna őket. Korda próbálta kerülni a tekintetüket, de önkéntelenül is visszatért rájuk a pillantása. Mindössze pár lépés választotta el őt a hármastól, így minden szót tisztán hallott.

Ver dujú go? Ezt érti, nem?, ordította ültében az öreg a mellette ülő vörös hajúnak. 

Áááá. Igen. Első kerület, csipogta az.

Lehet, nem is ukrán, módosított Korda első benyomásán, hanem skót. A metró tömve volt, a többnyire szellős első kocsiban akkora volt a tülekedés, hogy Kordának kapaszkodnia sem kellett. Kényszeres körömrágóként örült ennek, amikor csak tehette, kerülte a mocskos fogódzkodók érintését.

Az előbb még azt mondta, Cardiffban lakik, kontrázott az öreg.

Én lakni Cardiff, mám lakni első kerület, mutogatott a vörös hajú, karját védekezőn maga elé tartva.

Területet véd, hogy az öreg ne másszon rá, elemezte a helyzetet Korda. Mint amikor valaki észrevétlenül oldalba böki a buszon mellette bóbiskolót, hogy az ne hajtsa a fejét állandóan a vállára. Korda sokat utazott, jól ismerte ezeket a mindennapos játékokat.

A B. térig megyek. Ott szóljon majd, üvöltötte az öreg a vörös hajúnak.

Következő-következő, válaszolta a nő, miután tekintete végigsiklott a menettáblán.

Jól van, bólintott az öreg, végre valami hasznát veszem.

Korda szívesebben utazott volna kocsival vagy taxival, de egyiket sem engedhette meg magának. Meg aztán jogosítványa sem volt, soha nem tanította meg senki vezetni. Maradt a tömegközlekedés, a metrózás és trolizás.

Jobb is az, erősítgette magát, legalább nem szennyezem a levegőt. Az a fajta harcos környezetvédő volt, aki mélységesen lenézte azokat az autósokat, akik nem szégyelltek egyedül kocsiba ülni. E nézetének egy ideig hangot is adott, egészen addig, míg egy alkalommal le nem torkollták.

Savanyú a szőlő, mi, Korda szomszéd?, kapta az arcába a szomszédtól, akinek gunyoros szavai a mai napig ott csengtek a fülében. Mintha csak azon múlna, hogy valaki szereti-e a környezetét, hogy van-e pénze autóra vagy nincs, fortyogott magában az esetet követően.

Az egyik sarokban közben felszabadult egy első osztályú állóhely. Korda megtámasztotta a hátát a vakajtóban, és újra végigpörgette magában a tennivalókat. Tudta, hogy nem engedhet meg magának hibákat, a legkisebb figyelmetlenség is a bukásába kerülhet.

Tizennyolc hete játszott a tűzzel, egyelőre azonban senki nem figyelt fel rá. Minden este végignézett minden hírlapot és weboldalt, ahol hírt adhattak akcióiról. Naponta több órát szánt az ellenőrzésre, de semmit sem talált.

A lényeg, hogy nem szabad pánikba esnem, és akkor baj sem lesz, hitegette magát a vakajtónak támaszkodva, miközben mosolyogva gondolt vissza egy közelmúltban megjelent hírre. A tudósítás egy cserbenhagyó gázolóról szólt, aki a balesetből hazaérve számítógépe elé ült, és rákeresett a tragédia körülményeire. A férfi akkor még nem tudta, hogy abban a pillanatban megpecsételte a sorsát. Bukásához lelkiismeret-furdalása kevés lett volna, de miután gyanúsítottként szóba került a neve, a rendőrség átkutatta a házát. Így találtak rá számítógépe naplójában azokra az adatokra, amelyek nyilvánvalóvá tették bűnösségét.

Kordának azonban nem kellett ilyesmitől tartania. Ha továbbra is mellette marad Fortuna, az ő lakásába soha nem jutnak el a nyomozók.

Fantáziálása saját láthatatlanságáról büszkeséggel töltötte el. Listája tiszteletre méltó volt, bármelyik hivatásos kollégája megirigyelte volna. Tizennyolc hét, tizennyolc luxusvilla, tizennyolc tökéletes betörés – élete tizennyolc egyórás epizódja. És a sorozat még nem ért véget.

Betöréseiről Korda naplót is vezetett. Azt tervezte, ha majd befejezi a sorozatot, kiadja emlékiratait. Akkor aztán nem kell többé korán kelnie, dolgozni járnia. A jogdíjakból megveszi élete első, talán mindjárt első két autóját, és beiratkozik egy vezetői tanfolyamra. De az is lehet, hogy sofőrt bérel, és vele furikáztatja majd magát.

Minek fárasztanám magam, ha annyi pénzem lesz, hogy mindent megengedhetek magamnak, lazította el izmait Korda. Veszek egy egész szobafalat betöltő, hatalmas plazmatévét, egy videót meg persze egy kanapét, és egész nap nem csinálok mást, mint…

Milyen következő? Mit hazudozik itt nekem?, szakította félbe Korda álmodozását az öreg, aki a következő megálló bemondása után tovább folytatta a vörös hajú szekírozását. A megálló ugyanis természetesen nem a B. tér volt, ezt Korda már akkor tudta, amikor a nő szavait hallotta. Valószínűleg arról lehetett szó, hogy a vörös hajú nem tudta, hogyan mondják magyarul azt: következő utáni.

Ezért aztán nem kéne így tombolni, papa, fojtott el egy mosolyt Korda. Az ajtók közben bezárultak, és a metró továbbindult. Korda rendbe szedte a haját, és megtörölte izzadt homlokát. Az öreg azonban továbbra sem csillapodott: szünet nélkül kárált, egyre hevesebben, sőt már hadonászott is.

Már az elejétől fogva gyanús maga nekem. Előbb azt hazudja, hogy Cardiffban lakik, aztán kiderül, hogy angolul sem tud. Most meg engem akar félrevezetni. Miért csinálja ezt? Mit akar tőlem, he?, követelt magyarázatokat az öreg.

Kordát azonban nem érdekelte a vitájuk. Már csak egy megállónyira voltak a B. tértől, ahonnan csupán egy rövid séta lesz az a villa, amit Korda a hét elején kinézett magának.

Sorrendben tizenkilencedik betörésének ugyanaz volt a célja, mint az azt megelőző tizennyolcnak. Nem értékszerzés, mint a betörőknek általában, hanem az, hogy megmutassa feltörekvő szomszédjának, az ő új plazmatévéjén túl is van élet a városban. Hogy bebizonyítsa, akkor és ott nézi meg a Szegénylegény című szappanopera új epizódját, amikor és ahol csak akarja. Pontosabban amikor azt vetítik, kedden délután. Luxuskörülmények között, bőr­ülésben, plazmatévén, ahogyan az egy igazi újgazdag villájában dukál.

Ez volt a kedd délutáni programja azóta, hogy felfuvalkodott szomszédja áthívta egy délutáni meccsnézésre, aminek egyetlen célja valójában az volt, hogy eldicsekedjen új plazmatévéjével. A nyilvánvaló hencegési szándék ellenére Korda igazi úrként viselkedett. Megköszönte az invitálást, egyben jelezte, hogy ő inkább a Szegénylegény című ecuadori sorozatot nézné, ha lehet. A szomszéd azonban kegyetlenül kinevette.

Mi vagy te, Korda szomszéd, asszony vagy buzi?, kérdezte, miközben durván meglapogatta vendége görbe hátát. Ekkor fogadta meg Korda, hogy kedvenc sorozata hátralévő epizódjait igazi kényelemben és luxusban nézi végig, csakazértis.

A célvillák kiválasztása nem esett nehezére. Mivel évek óta biztosításokat kötött szerte a városban, pontosan tudta, melyik villában milyen körülmények fogadják. Csupán azt kellett kinéznie, hol nincsenek épp otthon a házigazdák, és már indulhatott is a házi mozi.

A tévé távirányítóján kívül nem nyúlt semmihez, ahhoz is csak dupla kesztyűben. Semmit nem vert le, helyezett át vagy lopott el, még a csipszet és a morzsaporszívót is otthonról vitte magával. Saját szórakoztatására tört be mind a tizennyolc helyre, kedvenc sorozata idejére, majd a stáblista végén nyom nélkül távozott.

Meleg helyzetbe a tizennyolc hét alatt csupán egyszer került, amikor a negyedik villából távozva a kapuban összefutott egy ősöreg kertésszel. Lélekjelenlétének hála azonban kivágta magát, és rokonnak állítva be magát, nagyvonalúan hazaküldte a hálás alkalmazottat.

Korda ezután hetekig a szokásosnál is figyelmesebben bújta az újságokat, azok azonban nem említették az esetet. Mivel semmihez nem nyúlt, semmit nem vitt el, ottjárta talán szóba sem került a kertész és a tulaj között.

És ez így van rendjén, bólogatott Korda, aki a malőrt követően még magabiztosabbá vált, önbizalma esetenként már a vakmerőség határát súrolta.

Kevés hiányzott, hogy Korda a Szegénylegény tizenkilencedik epizódját is kipipálja, és elégedetten térjen haza. Ez a kevés azonban aznap túl soknak bizonyult. Amikor ugyanis az öreg keze hadonászás közben beleakadt a vörös hajú kardigánjába, s az a földre hullt, a tikkelő szemű félkegyelmű őrjöngve ugrott előre.

Hogy mi zavarta össze, és mi lett a történet vége, azt Korda éppúgy nem tudhatta meg, mint hogy mi lett kedvenc sorozata vége, mert egy perc múlva már nem élt. Az egészből csupán annyit érzékelt, hogy valaki a vészjelzőre csap, a metró hirtelen lassít, és ő repül.

Repült, mert nem volt hajlandó megfogni a baktériumokkal gazdagon meghintett kapaszkodót, és repült a többi potyakapaszkodó is. Aztán a metróval együtt mind megálltak, ki egy utas ölében, ki pedig a szerelvény összefirkált ablakában. Utóbbiak rosszabbul jártak, Kordánál pechesebb azonban senki nem volt: az ő repülése ugyanis az öreg faragott fejű botján ért véget. Ebből azonban már semmit nem látott: szemgödréből ugyanis egy hosszú bot kandikált kifelé, az öregúr legnagyobb bosszúságára.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges