K. Kabai Lóránt

Nyomtatóbarát változat

téged a félelem, hogy szétlapít
a szürke, nyomasztó gép,
az idő közönyösen őrlő köve,
engem a sötét mart.
nézted és le is fényképezted nekem,
meg talán másnak is egyszersmind,
a véresen alábukó napot.
tiszta twin peaks, mondtad,
de nem egészen így írtad meg később.
a szavak végig veled maradtak,
én, kihez már hűtlen lettek, nem.
talán engem akartál visszahúzni,
de érkezett helyettem más, mások.
magam zárójelbe kerültem,
már nem voltam umlaut, se aposztróf,
csak egy tilde, kenyérbetűből.
ha valóban kutya lennék,
mint az néhányszor felmerült,
nem valami tudatosan ugyan,
de felmeredt szőrrel, tétován morogva
bámulhattam volna a semmit,
a groteszk, lenullázó maszkokat –
gúnyos nevetés gördült felém
a rezzenéstelen, áruló jegenyék,
  akácok alatt,
végig a hosszú, álmos utcán,
idomított, itatott, csak ne legyek
  magamnál.
a közös szótárból kitépted, máshová
  befűzted,
majd ügyetlenül visszaragasztottad
  lapok ásítottak,
taszítottak megsemmisítő alomba.
egyre csak igyekeztem nem
  meggonoszodni.
a gyerekek várhatnak, persze.
az életem vitt föl a lépcsőn hozzád,
ajtót nyitottál teljes valódban,
beszéltél, hallgattalak –
bár már hiába volt közös nyelv, idő.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges