Aczél Géza

Nyomtatóbarát változat

annak lírai megértéséhez azért némi lebegő epikus folytonosság is illene az elvontba átvitt lakkozásnak valójában mi a kelleme a természetes igazítási kényszer előre tervezett álszent utakra mikor tér el s mikor marad a lélek szemérmetes fölsöprése hogy esendőségünknek ne maradjon vissza mindig csak ragyás képe nem is a magunk mentségére kik rég rá vagyunk egy belső spirálra téve kifelé növelnénk a tapintatot ne lásson az a másik olyat mi nincsen ott jó házigazdaként megelőzve nagyokat nyelve és nyögdelődve ne ő kezdje el rejtett zavarában festeni a szépet mint mikor a giccses szentképeken bárányka legelészett a jóságos csúsztatás és az értelem finom összhangjába burkolózva az empátia csápjait előre tolva legyünk olykor bizony udvariasak ahogyan gyerekkorom néhány finom úriembere nem azzal rángatott meg elsőként – no öcskös hanyas az a fránya bizonyítvány s csak mikor a gyerek fürge észjárását már bizonyítván kuporgott köréje példálózgatott az oktatásra mely a korabeli ideológia szerint hamar átcsaphatott nevelésbe és nevetve simogatta meg kobakom persze azért söprögettük mi is rendesen a vékonyka szőnyeg alá szinte monoton egykedvűséggel a hétköznapi blamát első körben nehogy észrevegye valaki a szomszédban odaát ha emelkedett a szó összetört valamit a gyerek nagyobb ügyekre igazából nem is emlékezem legfeljebb halványan érzékelem a sok felesleges energiát melyet táguló körökben rápocsékolt anyám az alacsony harmóniára minek ugyan nincsen visszakérhető ára őszinte szándékú és tisztesen szerény védőlepel az elszürkült családra ám korral és viselt hivatalokkal csak így kontinuus akár a kevéske juss megnyugtató körkörös szeretetre melyben bár ritkán fogan markánsabb eszme a múlás határain túlra valami üzenet kitart akár a gondosan meszelt ház a fölgereblyézett utak igaz ha nem is tülekedve nem is hazudozva az ősök valahol mégis csak túlvasalták magukat valahol mégis gyászosan elválik megejtő gyarló napjaiktól a kemény lakkozásnak mai filozófiája míg a szélhámiát gyanútlanul igazítottad az ártatlan családra az istennek sem akart passzolni a képlet mikor lelki reciprokát szokásból visszamérted temethetted napokig az árkokat lassan a szándék is lelohadt észrevéve  ez már nem a röstelkedve magát csinosító puha hazai világ ebben vastag festékeket raknak föl a göcsörtös felületre a maffiák és álcázott mosolyuk nagy ívű gesztusuk a mérgező lakk mitől gyanútlan emberünk párásodó szemekkel odavan és odamotyogja lakkcipők elé a tisztességét holott sosem tudja meg a dolgok végét beavatatlan mint gyerekkorom jóságos pék szomszédja sikolya bácsi aki éjjel illatos kenyereket sütött nappal nagy rozoga kockás füzetben kezdett el fuvolázni fölnyitva nekünk romlatlan lelkét: süt a pék süt a pék kenyeret süt a pék – hajladozó rigmusát kíváncsi jósággal gyorsan be is magoltam fölstilizált énje félszázad után is visszajár még holtan akár rozoga ablaka előtt a lefüggönyözött fekete autók réme közben együtt adtuk fejünket néma feledésre ha sikerült ravaszul meglógnunk az eposzira nyújtott dalocskák elől  mennyivel rafináltabb is a mai felolvasó mikor lazán sejteti azért hogy ő az ő s mivel a rezegő sámánkodásnak már visszafogott a terepe tudatömléséhez rég karcos kakofon hang a nyenyere emez rögtön tolakszik helyébe mással nem csökkenő hiúsággal gyorsliftként emelné magát de legalább még halovány rajta a politúr két öntelt szólam között nem is tudva egyszer majd úgy marad mint a pék az amatőrözött más nagy játékosok mögött a művészi zúzalékot túrva előbb vagy utóbb lantra bukva miként e versem a didaktikára melyet körkörösen fölizgatott a művek lakkozása árnyalatok elhajlások szünetek megtapadt mániája valamikor ez volt a csönd finom esztétikája aztán ezen is túlgyalogoltunk hiába feszegettük az odvas nyílást mosakodott össze minden holtunk s kezdett peregni rólunk a lakk tünékenyen de legalább már nem szánalmasan

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges