Széchenyi Ágnes

Nyomtatóbarát változat

Kovács Imre válogatott írásainak gyűjteményét a Gondolat, a Nyilvánosság Klub és a Századvég közreadta. Bizonyára a liberális ármány kellemetlenkedett ezzel a kötettel.

„Meggyőződésem, hogy a kommunizmus összeomlása vagy visszavonulása esetén Magyarországon a népi program alapján születik majd meg az a demokratikus állam, amelyről odahaza és idekint annyian álmodunk” – írta 1958-ban Kovács Imre. Ez eddig rendben is volna, ez a vágy még nem kompromittált senkit, noha meglehetősen bizonytalan kifejezés a politika programnyelvén a népi program. Kérdés, hogy mint modernizációs stratégia létezik-e a népiség. Forduljunk az autentikus forráshoz a fogalom definíciójáért: „A 30-as években a népiség… gyűjtőfogalom volt: jelentette mindazt, ami nem úri, középosztályi, értelmiségi, polgári és zsidó, munkás és proletár. A „népi” jelző általánosságokban volt használatos azokkal az írókkal kapcsolatban, akik a »népből jöttek«, a népről írtak, a népért küzdöttek vagy a néphez visszahajoltak. (…) Jól hangzott, forradalmiságot jelentett. (…) Ugyanakkor ideológiailag elkülönített bennünket a marxistáktól, a kommunistáktól.” Ez bizony már meredekebb gondolat, az „urizálás” legújabb gyakorlata és az egyház szerepének ilyen fokú visszaállítása már nem fér bele. De hogy filológiai inkorrektségen ne kaphassanak, meg kell jegyezni, hogy az az 1980-as tanulmány (Bibó és a magyar alternatíva), amelyből ez az idézet való, azzal folytatódik, hogy Kovács Imre sem hiszi, hogy akkori eszméikkel beilleszkedhetnének a mai világba, hiszen már Bibó is idegenül mozgott benne.

A meghatározás sokatmondó. Először is, mert negatív definíciót ad, hosszan sorolja, hogy mi nem volt a népiség. Különböző szempontú, fajsúlyú és értékű fogalmakat halmoz egymás mellé, melyekről egyébként – például hogy a legérzékenyebb pontot mondjuk: a zsidóságról – a népiekhez tartozóknak markánsan eltérő véleménye volt. A definíció másik lényeges eleme a nép és a parasztság azonosítása. A népiek a parasztságot a magyar megújulás forrásának tekintették, s szinte mindenkiből ellenkezést váltott ki a bárhogyan is értett idegenség. Gondoljunk csak Illyés Pusztulásának Budapest szellemiségéről szóló elhíresült passzusára.

A legkevésbé persze magára Kovács Imrére volt igaz, hogy etnikai alapon gondolkodott volna. S hogy gondolkozásában mégis kitüntetett helyen állt a parasztság, hitelesítették tényfeltáró, oknyomozó írásai. Az adatok dermesztőek. A mából visszanézve is. Európa legnagyobb agrárproletariátusa volt a miénk. De a problémák megoldását végső soron nem a magyar fejlődés hozta meg, hanem a világtörténelem, az Európát feldúló háború utáni átrendeződés és a civilizatórikus változások. Vajon Nagy Lajos szellemi magányosságában, abban, hogy előzményként, kortársként a 30-as évek szociográfusai nem hivatkoznak rá, alkati okokon túl nem játszott-e szerepet az a tény, hogy teljesen idegen volt tőle az a gondolat, hogy a parasztság a magyarság sorsának letéteményese.

A népi mozgalom politikai értelemben legnagyobb pillanata a Márciusi Front volt. „A népi program a Márciusi Front tizenkét pontjával emelkedett nemzeti programmá, az »eszkalációt« nagyon fontosnak tartottam. (…) Nehogy megrekedjünk egy osztálygettós szemléletben… a magyar hagyományok és műveltség szellemében alternatívát képviseltünk.” A népiek autonóm fellépése szakítás volt az „illetékesekhez” forduló írói attitűddel, az Új Szellemi Front-os magatartással. (Noha a szakirodalom használja az „illetékesekhez” forduló kifejezést, de forrását mégis kevesen tudják: Szabó Zoltán Tardi helyzete címlapján – már a legnagyobb könyvtárakban sem lelhető fel a borító – a szociográfia kéziratát a grafikus kettéhajtott ügyiratnak ábrázolta, rajta a felirattal: „Az illetékesekhez, jelentése Szabó Zoltán budapesti lakosnak a tardi helyzet ügyében”, s pirossal felülírva: sürgősen elintézendő.) Kétségtelen, hogy a nemzeti és szociális gondolat egy pillanatra összekapcsolódott, de a Márciusi Front kiáltványaiból nem lett nemzed program, s ennek legalább két oka volt. A népi írók nem vállalták a politikai szerepet, s túlságosan is merevek voltak már a progressziót megosztó törésvonalak ahhoz, hogy az „urbánusok” ne csak alkalmasnak érezzék a programot a kiállásra, de sajátjuknak is tekintsék azt. Kovács Imre és Erdei – gyökeresen másként gondolkodtak ugyan az ország háború utáni sorsáról – abban nem különböztek, hogy a politikailag kihasználható hatás szempontjából negatívan ítélték meg a népi mozgalom hozadékát. (Kovács Imre nagyságát igazolja, hogy noha ádáz vitapartnere volt Erdei politikai szövetségkeresésének, ’43-ban Szárszón mégis neki adott igazat, s nem Németh László tökéletesen naiv harmadikutas koncepciójának.)

Németh László „országalapítása” ellenfeleit is megejtő morális felhívás volt, platóni idea, és nem használható politikai program, író és politikus különbözőségét az egy nemzedékből való Kovács Imrén és Németh Lászlón pontosan le lehet mérni. Kétségtelen, hogy Németh László hatalmas szellemi étvágyát és műveltségét Kovács Imréé meg sem közelítette, de Németh László magatartása sokkal kétértelműbb volt, mint a radikális politikusé. Ő is azok közé tartozott, akik „nem voltak hajlandók politizálni, kifelé legalábbis azt hirdették, belső vágyaikat tekintve azonban majd meggebedtek, hogy a kormányzat észrevegye őket”.

Vas István írja emlékiratában (Miért vijjog a saskeselyű? Szépirodalmi, 1981, I. 464. o.), hogy „hosszabb történeti távon az egész Új Szellemi Front elsősorban mint előkép jelentős jelenség, mint egy újfajta viszonyulás magatartásmodellje, amely a kedvelő történelmi körülmények következtében átöröklődött elkövetkező nemzedékek egész sorára, mintegy a legmagasabb példával (mármint írói részről) hozzánevelve és hozzáedzve őket ahhoz, hogy megfelelő partnerei – vagy ismétlem, akár vitapartnerei – lehessenek az átalakult hatalomnak és Gömbösnél sokkal komolyabban veendő államférfiaknak”. Igaza van, máig szólóan Domokos Mátyásnak, aki egy Sárközi Mártának szóló 1957-es levelében (OSZK 75 fond) azt írja, hogy Illyést „nem tartottam immorális bolseviknak, megrögzött történelemhamisítónak, a Hatalom morfinistájának: tehetségének és költészetének értékeléséhez sem azt az aspektust választottam, hogy vitéz Jákfai Gömbös Gyulának és Rákosi-Róth Mátyásnak egyformán pertu »barátja« volt…, hittem a verseiben megfogalmazott szenvedés valódiságában, ismeretlenül is elképzeltem a Sárga házat, melybe őt az elmúlt évtized zárta…” De az is igaz, hogy - mert irodalom és politika nálunk végzetesen összefonódott, jogos a politikával való kapcsolat kérdésének felvetése, akár Illyésnél, akár Németh Lászlónál, akár újabban és másként Csoóri Sándornál is.

Kovács Imre többször is leírja a kollaboráció kifejezést. Az általa sokat szidott Németh Lászlót viszont egy morális bakugrással megköveti. Kétségkívül volna miért, hiszen más aspektusból is szemlélhető a Németh László-i reálutópia, nemcsak a politikuséból, de az ok mégis meglepő: az 1959-es moszkvai pohárköszöntő. Értékelhető persze ez az ÉS-ben megjelent szöveg kultúrkritikai szemszögből, a korai Nyugat-ellenesség visszatéréseként, mint az „ex oriente lux” igézete is, de legtöbben legitimációs gesztusnak látták, és morálisan ítélték meg. Vajon a Horthy-rezsim ádáz ellenfele miért volt megbocsátóbb ’56 után? S miért, hogy Veres Péter mellett Bibót illeti – no persze őt nem erkölcsi alapon – kritikával. Talán mert megérezte, hogy Bibó nem állt szívvel-lélekkel a parasztpárt mellett. Hogy a parasztkérdés súlyának megítélésében ugyan velük tartott Bibó, de tágasabb volt a szemhatára, modern demokrata volt, s Kovács Imre ezt a lelke melyén, minden tisztelete ellenére is árulásnak könyvelte el.

Noha a Kádár-rendszert megvetette, különösen az ’56 utáni megtorlások miatt – vitriolos cikket publikált az Irodalmi Újságban (Jelszó és program: Bibó) Péter János ENSZ-beli fellépéséről –, utóbb mégiscsak megenyhült. Borbándi Gyulától hallottam nemrég, hogy Kovács Imre kedvenc mondása az volt a sztálingrádi csatát csak Sztálingrádnál lehet megvívni és megnyerni. Azaz, mint az emigráció egy része, ő is azt gondolta, hogy a rendszert, a térséget átfogó diktatúrát csak nagyon kis lépésekkel lehet lebontani. A szabad választások követelése a hetvenes években lepergett volna a rendszerről. A gradualizmus híve volt, mert nem tudta, nem sejtette, hány év ellenállásra kell berendezkedni.

A 80-as évekhez közeledvén megkockáztatta „egy változás utáni politikai szerkezet felvázolását”. Ebben, bár nem ismételte meg a népi programnak súlyozott, remélt jövőbeli pozícióját, mégis erre utal az, hogy a századelő Ady–Bartók–Móricz nevével márkázott, „kaput s falat” döngető jelentkezéséről mint elvékonyodott szálról beszél: „A független magyar szellem, a hagyományos magyar radikális szemlélet is túléli a kommunizmust, s megint összeállhat egy intellektuális értelmiségi csoportosulás valamiféle szimbolikus névvel (Bibó-párt?) és szolid bázissal a pártközi elemek kielégítésére.” A kötet alapján nem tudunk válaszolni arra a kérdésre, miért nem emlegeti a népi örökséget a régi hévvel, erővel. De utalásokból összeállítható a kép: az emigrációban, az évtizedek múlásával és szemléletének tágulásával egyre jobban látja, mi az, ami a populizmusban – ez nála a népi mozgalom szinonimája – provinciális. Mint erkölcsi alapállás: nemes és kívánatos, mint filozófiai szemlélet: használhatatlan. Mint utópia, melynek hasznáról is értekezhetni, nemcsak káráról: valami. De mint jövőkép: semmi.

Ezek az én szavaim, az én konklúzióm, de nyerseségükben feltétlenül hívek Kovács Imréhez, aki szókimondó, mi több, sértően heves publicista volt. Az írásokból is kiérezhető, hogy rendkívüli tömeghatást tudott gyakorolni. A kortársi visszaemlékezések szerint végtelenül naiv is volt, vagy legalábbis nehezen akarta elhinni, hogy a többpártrendszert halálra ítélték. Kovács Béla mentelmi jogát azért függesztette föl – nem a parlament, hanem a kormány, többek közt Veres Péter, aki a már lemondott Keresztury Dezsőt agitálta Gerő kérésére, hogy menjen el, és szavazzon a kiadatás mellett! –, mert egy kisgazdapárthadsereg-félét akart szervezni. Kovács Imre azt akarta, hogy a rendőrséget válasszák le a belügyről, és ő akart parasztfiúkból egy demokratikus szervezetet verbuválni. Amikor Kovács Bélát elhurcolták, megértette, hogy mindennek vége. Amikor Illyés egy erről szóló cikkét visszaadta – mondván, ha lehozza, másnap betiltják a Választ, s akkor a magyar irodalom egyharmada fórum nélkül marad –, összepakolt és elment.

S már tizenkét éve halott, nem tud perelni Antall Józseffel, hogy a nemzeti, a szociális és a demokratikus mozzanat elkülönítéséért e században a nemzet már sokszor megfizetett.

• Kultúra