Centauri

Nyomtatóbarát változat

A dohányzás halált okozhat, ez van a cigis dobozon, és ha épp tudni akarod, egyik reggel, konkrétan tegnap, amikor ezt olvastam, így sóhajtottam: Még szerencse! Egyedül gunnyadtam a teraszon, nem a megfontolás vagy a színpadiasság szólt belőlem, mert nincs énbennem ilyesmi, hogy élni akarnék nagyon vagy kinyiffanni, nekem bőven elég, ha nyugton hagynak, ha nem zrikálnak, ha nem történik semmi, az a legjobb, komolyan. Szarom abba, hogy esetleg jobb lenne nem lenni, ilyeneken agyalni baromság, szerintem. Még hogy szerencse! Amikor a szerencsében sem hiszek, nincs akkora mázlim, hogy higgyek benne. Tök váratlanul, nem is gondolnám, hogy megnyikkanok, és tessék! Mert szoktam ám érezni, hogy aznap szólni fogok, vagy olyat teszek, amit nem tettem még, ahogy azt is érzem reggelente – legtöbbször ez van –, hogy az a nap pont olyan tetű nap lesz, mint a többi, vagyis semmi olyat nem szólok, és nem teszek, amit korábban ne szóltam vagy ne tettem volna még. Talán nem hiszed, de tegnap a nyakamat tettem volna arra, hogy nem lesz a napban semmi új, pont úgy telik el, mint a többi. Megfigyelted már? A napok többsége úgy repül el, mintha nem is lettek volna. Nem emlékszem rájuk. Fogalmam nincs arról, például, hogy mit csináltam tegnapelőtt, talán te sem tudod. Szerintem ez frankó, abszolút, mert az emlékezetes napok kivétel nélkül szarok. Az enyémek legalábbis. De másoké is, csak épp sokáig nem tudják, mert olyan ez, mint a póker, még ha jó a leosztásod, akkor is könnyen futsz bele abba, hogy felmosták veled a padlót. Mindig van, akinek jobb a leosztása, ráadásul az erős kezdés nem minden, mert ott van még a lapjárás, ami minden jót rosszra fordít, inkább előbb, mint utóbb. És azt meg sem említettem, hogy fapofával kellene kidekkolni minden faszságot. A legjobb nap vagy lap is valami végzetes baromság kezdete. Mert vegyünk egy példát! Mondjuk a nagybátyámét, hogy ne menjek messze, aki élete legszebb napjának hitte, amikor bekerült a portlandi kutyaszánhajtó klubba, ahol aztán megismerkedett egy válófélben lévő spinével. Szegény, azt a napot is főnyereménynek hitte, aztán eladott mindent, bevágódott egy szakadt Buickba, a nő miatt a Nagy-tavakhoz költözött, másfél évvel később meg vissza, akkor már csak egy bőröndje volt, legalább tíz fontot dobott le magáról, és fél évig zöldséget árult. Folyton apámnál kuncsorgott, de váltig állította, hogy minden szép és jó, végül mégis a Golden Gate-en kötött ki, pontosabban onnan ugrott le a San Francisco-öbölbe, rögtön szörnyethalt, semmi sem volt nála, csak a kutyaszánhajtó nő befóliázott képe. Na most, kérdezem én, tényleg olyan nagy dobás volt bejutni a klubba? Egyáltalán, mi a szart akart ott?

Tudod, milyen napok jutnak eszembe? Elsőnek mindig az, amikor még kiskölyök voltam, nem értem apám derekáig, és mentünk télen, egy rohadt járdán, előttünk meg egy égig érő, fekete faszi, és jeges volt az út, kurvára jeges. Te olyan jeges utat nem láttál még! Szóval, az a tag nagy-vidáman baktatott előttünk, pont olyan ruganyosan, lendületesen, ahogy a nagybátyám szokott fénykorában, telis-tele hülye reményekkel, egészen addig, míg egyszer csak dobott egy baszom nagy hátast. Úgy kifeküdt, mint akit a hetedikről hajítottak ki, felhabzott a szája. Rengeteg foga volt, figyeld meg, a feketéknek iszony sok foguk van, ez meg, ahogy ott feküdt, az összest egyszerre rágta! Recsegett-ropogott a szája, csikorgott-nyikorgott benne minden, és mire odaértünk, szétvetette a karját, de nem akárhogy! Mintha százas szögekkel feszítették volna fel az aszfaltra, mint valami bantu Krisztust, nem vicc, tényleg, és rángatózott. Hozzá nem mertem volna nyúlni, azt hittem, áram van benne, baromi nagy feszültség, mert egyszer már láttam áramrázott embert, hát azt hittem, ez is az, áram van a járdában, ezt gondoltam, és leugrottam róla, apám meg odapattant a tekergőző taghoz. Aztán rám szólt, hogy ne mozduljak, és ijesztően nagy ugrásokkal elszaladt. Úgy otthagyott, mint a szél. Álldogáltam, abszolút hülyén, te még olyan hülye kissrácot nem láttál, ez biztos, rettegtem, mikor kezdődik majd nálam is a rángatózás, mikor leszek felszegelve az aszfaltra én is, nem értettem, hogyan hagyhatott ott apám, kettesben a habzó szájú égimeszelővel, meg azzal a hatalmas vértócsával, ami lassan és sűrűn és baromi vörösen ömlött a göndörje alól, a kristálytiszta és sima jégre. És féltem, hogy jön valaki, aki azt hiszi, hogy senkié sem vagyok, és a derekamnál fogva felkap. Tudtam, hogy nem fogok ellenkezni, hagyom majd, hogy messzire vigyen, messzire, a halál faszára, mert azt hiszi, hogy senkié sem vagyok, visz majd, sebesen, messze, mint a vihar a fregoliról letépett rongyot. Aztán persze megtudtam, hogy apám mentőért futott, ez rendes tőle, nem? Oltári, hogy milyen kibírhatatlan néha, de azért klassz, hogy segítséget hozott. Hamarosan vissza is ért, úgy leizzadt, akár egy bokszoló, engem meg alig lehetett elvonszolni onnan, ahol az a tag továbbra is úgy rángatózott, mintha láthatatlan lények cibálnák a testét, addig-addig, míg szét nem tépik teljesen. A Nationalen láttam nemrégiben, ahogy oroszlánok cincálgatnak egy döglött zebrát, na, az a zebra éppúgy rángatózott, és ugyanígy az a kiscsaj is, az Ördögűzőben, bár a mozit utálom, az Ördögűzőt meg különösen.

Figyeld meg, a haldoklók mindig megrándulnak az utolsó pillanatban, ott döglenek hónapokig a saját húgyukban, tök békésen, forgatják őket a nővérek, mintha grillpartin forgatnák a sztéket, ezek meg? A pillájukat se rebbentik, annyit sem fészkelődnek, mint egy leszázalékolt próbababa, a katatonok meg a kómások, de az utolsó pillanatban váratlanul kipattan a szemük, kibámulnak a fejükből, rángatóznak, rázzák a rácsot, pattognak, mint vízcsepp a forró spatnin, némelyik még az ágyról is leugrik, nagyanyám is leugrott, aztán többet nem mozdulnak. Nem hiszek semmiféle túlvilági lényben, szerintem, ha game over van, nincs már semmi, totál vége mindennek, nincs bónusz, nincs másik élet. Szerencsére, mert nem akarok egy csomó nagyarcú szentfazék között a mennyben lődörögni, és aberrált bunkók között a pokolban se lennék szívesen, hogy egy kibaszott, lejárt szavatosságú kenyérvégért bunyózzunk az örökkévalóságig, és végképp nem akarok kutyaként vagy Buddhaként újjászületni. Épp elég ez, ami most van, jó is, ha rövid, és nincs hosszabbítás, nem is hiszek benne, és mégis! A haldoklók vergődésére gondolva, nagy kérdés, mi a franc dobálja őket az utolsó pillanatban? Mondjuk, ezek olyan kérdések, amin nem szeretnek gondolkodni, és ha ilyesmivel hozakodom elő, mindig letorkolnak, és azt mondják:

– Már megint agymenésed van? Megtennél egy szívességet? Húzz innen, Holden! Ha lehet, rögtön.

Mindegy is. A lényeg csak az, hogy ha emlékszem, akkor ilyen napokra emlékszem vissza, az ilyen jegesekre és véresekre. Ha akarnád, tudnék mondani poros-nyálasat, véres-felhőset, ködös-szmogosat, metrós-nyálasat, árokparti-melltartósat, kólás-késelőset, az a legjobb, a kólás-késelős, de legyen elég a véres-jeges, egyelőre. No persze néha eszembe jutnak szépek is, lombhullással, spinkókkal, hosszú sétákkal, eszembe jut a lovas-édes sztori, a kutyás-csajos, a jeges-szerelmes, a hűvös-tavaszi, a sötét-szőke, az angyal-vörös, a kalandos-télies meg minden, de tudod, mi van? Az konkrétan, hogy amikor jobban belegondolok, rájövök: nem voltak ilyen napok. Egyáltalán nem. Ezeket csak olvastam, filmekben láttam, az a legszarabb, amikor rájövök, hogy álmodtam csak. Erre varrj gombot, a legszebb emlékeimet álmodtam csak. Ez súlyos, nem? Szóval, az emlékezetes napok pocsékak, a többiből meg nem marad semmi.

Mindig tudom, milyen nap következik. Tegnap is úgy éreztem, hogy tetű nap lesz, nem mondok és teszek semmit, amit ne mondtam vagy tettem volna még, erre ilyet szólok, hogy kész mázli a rák, ráadásul nincs velem senki, akinek szólhatnék. Mondjuk, szoktam azért így, magamnak mondani ezt-azt, ez igaz, de azért az fáj, hogy így megkönnyebbültem, csak mert a cigi garantáltan kinyír.

Meg is lepődtem, mert én nem a kipurcanás, hanem a köd miatt lettem bagós. Iszonyú ködös katlanban élek, komolyan. Konkrétan egy úgynevezett fagyzugban. A látogatóim, már amikor akadnak, ha csak rákanyarodunk a házhoz vezető útra, ha csak megpillantják a meleg kocsiból a lápszéli párafátyolt, összerándulnak, felhúzzák a cipzárt, begombolják a kabátot, és azt mondják: Húh! Ilyen úton lánnyal érdemes flangálni, mert ha addig nem is, a hűvös nádfalak és sötét égeresek közé lépve megborzong, beléd karol, meg minden. Talán meg is áll néhány pillanatra, és hozzád bújik, mielőtt lelécelnétek. Hiszed vagy sem, sokan köszönték meg nekem, hogy kijöhettek hozzám. Nálam a legridegebb bigével is összemelegedsz, így van ez, és ha sétálni mentek, elbújhattok a ködben. Jobban, mint egy kazalban.

Gyakran fikáznak, apám is azt hajtogatja, hogy nekem semmi sem jó, mindent kritizálok, és az egésznek nincsen semmi teteje, pedig ez nem igaz. Jó napokra nem emlékszem, tehetek én arról? Ha egyszer nem voltak, és egyébként sem igaz, hogy semmit sem szeretek. Ha épp tudni akarod, szeretem a ködöt is, és a köd miatt lettem bagós, végső soron apám miatt, aki a fejébe vette, hogy vidékre költözünk, mert ott jó a levegő, és nem zsebelnek ki ötpercenként, csakhogy épp itt szerettem meg a ködöt, a köd miatt a füstöt, a füst miatt a cigit. Ennyit a jó levegőről. Ha meg azt kérdezik, mi újság, Holden, és azt válaszolom: Semmi – miért akadnak ki? Apám is azt szajkózza, olyan nincs, hogy valakivel soha semmi nem történik. Honnan tudja ő azt? Velem semmi, mit fáj neki? Az a kevés, ami mégis történik, az meg nem érdekli. El sem mondom neki, de tudod, mit, neked most mégis, például azt, hogy miért lettem bagós, és azt is, hogy nem igaz, hogy semmit sem szeretek, mert a ködöt nagyon is.    

Őrülten szerettem mindig, s állandóan rám szóltak, ne írjam nagybetűvel, ahogy apám mind a mai napig azzal baszogat, hogy a kanalat vigyem a számhoz, ne a tányért, és ne beszéljek annyit, és ne mondjam mindig azt, hogy „meg minden”, és vegyem le a cipőt az előszobában, és akasszam helyé­re a kabátot, meg minden. Nagybetűvel írtam azt is, hogy Tél, Szerelem, Magány, Füst, Eső, Kaland, Kalács, Sirály, Ólom, Holló, November, Hó, Sár, Stukker, Béke, Gesztenye... Sok mindent írtam nagybetűvel, míg le nem szoktattak róla. De tudod, mit? Most is azt gondolom, hogy ezeket a dolgokat így kellene írni. Kicsi emberek gondolják, hogy ezeket nem szabad naggyal. Olyanok, akik szívük szerint csak egyetlen szót írnának azzal. A Szabályt – naná!

Tudod, mit gondolok? Olyan sok dolgot szeretek, hogy választanom is nehéz! Lövésem sincs, mit szeretek leginkább: a novemberi esőt, az októberi ködöt vagy a fűzős gumicsizmát – mert az se piskóta ám! Trappolni az olajzöld gumicsizmában, nem kerülgetni semmit, csak átvágni a pocsolyákon, liccs-loccs, liccs-loccs, cuppogni a felázott avaron, a láp fekete vizében vagy a homokkőbánya rozsdavörös pocsétáiban. Utóbbiban ugrálni is szeretek, két lábbal, éppúgy, mint régen, kiskoromban. Éppúgy, ahogy nem volt szabad. Pedig nagyon tanulságos. Megfigyelted már? Ha kicsit ugrasz, vizes leszel, de ha messziről futsz neki, elég nagy lendülettel, egymáshoz zárt lábbal ugrasz, akkor olyan erővel fröccsen szét a víz, hogy a ruhádra egy csepp sem jut. Ebben állati ügyes vagyok. Úgy ugrani pocsolyába, hogy a víz szinte megnyílik előttem, alattam pedig egy pillanatra tisztán kivehető az aljzat! Más kérdés, hogy ez senkit sem érdekel. Egyszer megmutattam egy lánynak, de csak annyi maradt meg benne az egész mutatványból, hogy sáros lett az arca. Ne gondold, hogy nem adtam volna zsebkendőt neki, ha van nálam, de szerintem zsebkendőt csak olyanok hordanak, akiknek nagy arcuk van. Persze, hülye voltam, gondolhattam volna, hogy az aljzatot csak az láthatja, aki ugrik. Figyeld meg, mennyi dologgal van így, hogy csak te láthatod. Szeretnéd, hogy mindenki lássa, mégis lehetetlen. Ezért aztán, csak neked fontosak, senki másnak. Amiért meg mindenki odavan, téged hagy hidegen, de mindegy is, elég szar ügy. Szerintem ennyi az egész élet, jó nagy ugrás egy rohadt pocsolyába, nem sok értelme van, pontosabban semmi, illetve annyi, hogy egy pillanatra megláthasd az aljzatot, egyedül te, azt, hová is ugrottál voltaképp, mi volt ott a víz alatt, s annyi, vége, kampó. Te sem látod sokáig, mire felfognád, mit látsz, mire részleteket vehetnél ki, a víz megint összezárul, beázott a cipőd, és sáros lett a lány. Bánod is, meg nem is. Kár, hogy megsértődött, nincs kecmec, többé nem randizik veled, pedig ő volt az egyetlen, aki azért bámult meg, mert mindenkinél okosabbnak gondolt. Nekem jólesett, de nem kellett. A lánynak kellettem, de nem estem jól neki. Ez az igazság, a sár már csak ráadás. Figyeld meg: a jóból soha, a szarból mindig van repeta.

Egyébként olyan a kőbánya vörös vizében ugrálni, mintha vérben tapicskolnék. Olyan vérben, amit nem ontottak ki, ami csak van, ami nem emberből vagy bűnből, hanem a Földből fakad. Néha, a bányát járva, az a képzetem támad, hogy a vér pont olyan, mint a kocsiban a motorolaj. Az a gyanúm, hogy a többiek – titokban – vércserére járnak. Ezt rejtett helyeken intézhetik, vérüzemekben. Nem tudom, miből állítják elő a frisset, van-e külön artériás meg vénás, meg minden, de a fáradtvért itt eresztik ki, a ház fölötti hegyen, a bányában. Nem tudom, miért titkolnák ezt előttem. Tudom ám, hogy nem így van, mert akkor én már alig működnék valahogy, mivel egyszer sem voltam még vércserén, mégis, páros lábbal ugrálva a vörös tócsákban, néha azt gondolom, hogy a lezárt bánya titkos vértároló. Tilos is bemenni, akkora tábla áll a bejáratánál, hogy félek elmenni mellette. Nem a kövek színezik meg a vizet, hanem a vér festi meg a köveket. Lassan az egész hegyet. Magamban néha úgy is hívom: Vérhegy. A lényeg viszont csak annyi, hogy a fűzős gumicsizma és a novemberi eső, a kettő együtt, eszméletlen, főként, ha vörös pocsétákban ugrándozok, de azért a Ködöt nem múlja fölül semmi.

Esetleg a Hold. De azt csak csodálom, révülök és darvadozom alatta. Ha sokáig nézem, mindig olyan pasas ábrázatának látom, mint akit a negyvenharmadik és hetvennyolcadik utca sarkán hagytak helyben. Láttad már a Hold sebhelyeit? Szerintem átdobták egy kirakatüvegen. Ennek ellenére van a fickóban valami szuggesztív erő, komolyan mondom, ha sokáig bámuljuk egymást, olyan leszek, mint aki bekokszozott. Szeretem nézni, ugyanakkor idegesít is. Olyan ez, mint a részegség, jó dolog duhajkodni, de tudom, hogy másnap pocsékul leszek. Megmondom frankón, a Hold olyan, mint a rossz cimbora. Tudom, hogy nem kéne barátkozni vele, de ha meglátom, bár nem igazán akarom, mégis az asztalához ülök. Aztán tudom azt is, hogy azt az estét elcsesztem, mégsem állok odébb, s még az sem jut eszembe, hogy épp azért cseszem el, mert nem húzok el onnan. Megtehetném, de mégsem. Mert erre nem gondolok. Az ilyen tagok közelében az ember egyszerűen nem gondolkodik. Tudom, durva ez, de így van.

Egyszer meg úgy láttam, hogy a Hold egy nagy pete, valamiféle burok, és egy tök meztelen fazon kuporog benne. Az sem volt jobb. Éjszaka mentem az erdők között, de nem féltem. Majrés gyerek vagyok, de az erdőben nem félek, a csont sötét, téli erdőben se. Akkor meg? Felnéztem, és láttam, hogy a Hold egy rohadt nagy pete. Elgondoltam azt az ocsmány bogarat, ami odaszarta, ami úgy ragasztotta fel az égre, akár a pók a döglött légy köré font gubót. Mint egy matricát. Néha tényleg olyan, mint egy jin-jang vignetta, megfigyelted már? Megesik, hogy csak az egyik fele fényes, de halványan látszik azért a másik is, tisztára, mint a jin-jang. Azon agyaltam, hogy tényleg baszom nagy lehet az a Bogár, és a tojócsöve is legalább akkora, mint a kelet-szibériai kőolajvezeték. Épp kivert volna a víz a gondolattól, hogy ez a tetű most sem járhat messze, talán most is őrzi a szaros gubóját, és ha csak átmegyek alatta, abból is gáz lehet, de nem maradt időm a borzongásra, mert amint újra felnéztem, úgy láttam, hogy a Holdbazárt Ember – akár az ultrahanggal pásztázott embrió – megmozdul. Az istenit! Láttam mocorogni a Holdbazárt Embert. Távcsövön mindenki azt nézi, hogy van-e mozgás a Holdon, de én azt mondom, nem a Holdon van élet, hanem a Holdban. Benne, bazd meg! Ott van bezárva, néha, ez a kuporgó valami. Akkor láttam először. Csak egy fél-bukfencet csinált, nem többet, de azt határozottan, aztán az arcát a burok lágy, kocsonyás falához nyomta, és vágyakozva nézett le a Földre. Úgy éreztem, hogy konkrétan rám, Holden Caulfieldra, és ez rém nyugtalanító volt, mintha azt kérné, ragadjak lajtorját, másszak fel, raboljam le az égről, raboljam el a Bogártól, szabadítsam meg a tetű mutertól, és szabadítsam ki abból a mézgás burokból. Én, Holden Caul­field, a lökött, a majrés, a gizda, én, aki két percig sem tartom meg magamat a bordásfalon, aki néha már a kocsma előtt megkapja az első gyomorszáj­ütést, s ha csak egy pohár vizet kér, akkor is balhéba keveredik, balhéba, ami mindig balul üt ki. Én, akinek jövője sincs, az apám szerint biztosan nincs, és aki soha semmit sem tud „felmutatni”, és épp én kerüljek vele valamiféle bizonytalan, de közvetlen kapcsolatba? Beszarás! Ráadásul a Holdbazárt Ember egyértelműen féregszerűnek tűnt, szóval, alapvetően ocsmány volt, persze nem csoda. Akinek egy ekkora Csótány az anyja, mitől lenne szép, nem igaz? És még ha kiszabadíthatnám is, mihez kezdenék egy olyan féreggel, ami nagyobb, mint Florida? Mondjuk, kiadós falat lenne.

Nem szoktam férgeket zabálni, ne hidd, nem azért mondom, csak azért jut eszembe, mert tavaly, nyár végén különös dolgot tapasztaltam. Láttál már gilisztákat eső után? Ha nem, akkor nagy kérdés, hogy hol a francban élsz. Eső után mindenütt van giliszta, főként éjjel, de nem ez a fontos. A lényeg az: mennyi? Valamennyi mindenütt van, de annyi, mint tavaly nyáron? A városban lógtam épp, és hajnal felé, amikor kinéztem az ablakon, annyi giliszta csúszott-mászott, hogy rózsaszínűre festették az utat, és ahogy vitte őket a víz, a csatornafedeleknél olyan kupacokba gyűltek, mintha kicsi billencsek spagettit borítottak volna le. Néhol térdig ért ez az ocsmányul nyüzsgő makaróni, nem vicc. Az volt a határozott érzésem, hogy ennyi féreg nem lehetett a földben, az kizárt, ezek valahogy az esővel, az égből hullottak le. Talán a Holdból. Talán a Holdbazárt Ember kukacosodott meg, mivel nem szabadította ki őt Holden Caulfield abból a nyavalyás bogártojásból? Be­lerothadt szegény, a holdburok meg kiszakadt, és a döglött, holdbéli kölyök, férgek formájában, a Földre hullt?

Ennyi vastaggilisztát elképzelni sem tudtam, pedig alig van valami, amit nem tudok elképzelni. Közlekedni sem lehetett tőlük, merő giliszta volt minden, másnap láttam is egy abszolút tanácstalan rigót, konkrétan ott állt a park szélén, a fűben, a hasáig érő gilisztában, jól láttam, egészen közelről, mivel a síkos nyavalyán dobtam egy hátast. Épp feltápászkodtam volna, de úgy, hogy ne kelljen a féregmasszába tenyerelni, ezért bénáztam ott, s jól láttam, hogy az a rigó tök hülyén álldogál a gilisztaözön kellős közepén. Körbetekergik, örvénylenek körötte, ő meg azt sem tudja, mit csináljon, egyszerűen zavarban van, mint a lottóötös nyer­tese, amikor az asztalára borítják a főnyereményt, és végre felfogja, hogy a baszom sok steksszel nem tud mit kezdeni. Az a rigó se tudta, melyik gilisztát vegye föl, már ha egyáltalán hitt a szemének, mert az sem lenne meglepő, ha nem hitt volna. Én is alig hittem. Szerintem fel sem ismerte, hogy ezek is giliszták. Talán arra gondolt, hogy egyetlen féreg, minden idők leghosszabb gilisztája tekereg az utca teljes hosszán, és nemhogy megenni nem lehet, mivel túl nagy, hanem már mozdulni, leszállni sem lehet miatta.

Mindegy is. A lényeg az, hogy én se kicsi gilisztákat, se óriási égi férget nem ennék, és mivel a Hold gyakran tűnik nyüves batyunak, és a Holdbazárt Ember is látszik benne időnként, jobb nem gondolni rá, ezért mondom, a Hold nem semmi, de nem igazán frankó sokat foglalkozni vele. Nyugtalanító. Nem véletlen, hogy egy alabamai festő gyógyszernek hitte, konkrétan az ő nyugtatójának, és attól gőzölt be végleg, hogy nem bírta bevenni. Ez fáj! Nem hülyeség? Talán nem is igaz. Egyszer azt is olvastam, hogy a Hold csak valamiféle tömeghipnózis, valójában nincs is, mások szerint pedig már ember is járt rajta. Leszállni egy aszpirinre? Tudja a franc, én biztos nem mennék a közelébe se, akármilyen csodás, akármennyit bámulom is. Szerintem akkor a legneccesebb, amikor telihold van, akkor – a horizont közelében – sokszor még a színe is olyan, mintha tele lenne vérrel, de amikor sarló alakú, megnyugtatóbb. De nem mindenki van így ezzel. Az egyik cimbimmel, Tafyval, nemrégiben a Red Dragonban ittunk, zárórakor csak a teraszig támolyogtunk el, mert alig álltunk a lábunkon, én leültem, Tafy pedig az égre bámult, ahol pechünkre épp a holdsarló látszott. Tafy megkapaszkodott a korlátban, hosszan nézte, majd szétwhiskyzett hangon azt hörögte:

– Épül már a Halálcsillag.

Ezzel azt akarom mondani, hogy van, akinek a telihold, s van, akinek a holdsarló a nyugtalanító. Figyeld csak meg, olyan soha sincs, ami mindenkinek jó. Persze, aki nem látta a Csillagok háborúját legalább kétszer, az nem érti, miről beszélek.

A ködöt viszont úgy szeretem, mint egy nőt. És az őszt, az égett avar illatát, Októberben a hétvégi alkonyokat, amikor a délután felgyújtott venyigéből és juharavarból még száll a fanyar füst, mindenütt, a kertes vityillók hátsó udvaráról, a ganajdombokról, és ezt az alkonyati füstöt, akár egy sodrófa, a szürkületi köd rágyúrja a tájra. Olyan egyenletesen és vékonyan, hogy mindenütt érezni. Gyakran még sötétedés után is, amikor a lámpák körül fehér gyűrűben áll a köd. Az nagyon penge, már ha van lámpa, mert felénk nem mindenütt van, de ahol igen, ott olyan a ködgyűrűk miatt, mintha Szaturnuszok állnának sorban. Olvastam valahol, hogy a Szaturnuszt egy olyan fazonról nevezték el, aki felzabálta a saját kölykét. Mit szólsz? Hát akkor már inkább evett volna mákos férget vagy bármi mást, de a saját gyerekét? Milyen lenne rájönni, hogy beburkol engem vacsorára a saját faterom? Akkor inkább baszogasson a lábtörlővel, cipővel, a rémisztő jövővel, hogy én mekkora link vagyok, meg minden, de ne trancsírozzon fel. Tudod, kit kellene átengedni a szecskavágón? Azt, aki beteg barmokról nevez el bolygókat! Normális az ilyen? Mindegy is.

Jaj, nagyon odavoltam az október szagáért. A pipa illata és a füst gomolygása is az őszt idézte fel bennem, ezért először egy pipát rekviráltam, és ha épp július volt, akkor is október végi ködöt burháltam a fejem köré. Később, amikor sietősebbé vált az élet, áttértem a cigarettára, mert azzal egy rövid ebédszünetben, a kávéautomata előtt is őszt varázsolhattam. Ezért lettem bagós, s nem másért, most meg? Olvasom, hogy a dohányzás halált okozhat, és felsóhajtok: Még szerencse! Nem vagyok magamnál, az istenit! És nem színpadiasan, ha tudni akarod, valódi sóhajjal, rohadt nagy megkönnyebbüléssel, zsigerből és reménnyel. Nem szándékosan, ez fontos, csak ez szakadt fel, ahogy köhögésnél a hurut, s ugyanígy sóhajt az ember akkor is, amikor hullócsillagot lát. Meteorcsíkot – így olvastam valahol. Ül az éjszakában, parkban, hegytetőn, bámulja az eget, azt sem tudja, miért. Bámulta már eleget, mégis, egyre csak nézi, a nyaka feszül, zsibbadás áll a tarkójába, és akkor úgy dönt, hogy leheveredik a fűre, a padra, hanyatt fekszik, mint egy halott, úgy kényelmesebb, és bár továbbra sem tudja, miért kellene nézni a távoli és elérhetetlen, értelmezhetetlen és apró csillagokat, mégis nézi. Szóval, amikor így tesz az ember, és váratlanul hullócsillag húz át fölötte, akaratlanul sóhajt ilyeneket, hogy: Legyen szerencsém, szeressen, kapjam meg ezt a melót, bárcsak meggyógyulnék, legyen öttalálatosom! – Fordulj föl!

A hullócsillagnál nincs is veszélyesebb. Ha nemcsak passzióból bámulod az eget, hanem azzal a célzatossággal, hogy hullócsillagot akarsz látni, persze azért, mert kívánni szeretnél, mert szükséged volna szerencsére, segítségre, pártfogókra, akkor sem egyszerű. Próbáltad már? Én, megvallom, meggebedek néha, annyira kell figyelnem arra, mit gondolok. Hiába határozom el – egyszer ez is megesett –, hogy jót kívánok másoknak, mert milyen dolog már az, hogy mindig magamnak akarok jót és szépet, nem lehetek ennyire tetű! Szóval, veszem a fáradságot, összeírom kinek és mivel tartozom, pedig utálok írni, mégis szép kis névsor áll össze, amivel kifekszem este tíz felé, a legjobb időszakban, augusztus közepén, hogy letudjam mindenféle tartozásom egyetlen éjszaka alatt. Úgy gondolom, rém egyszerű ez, gyorsan megy, egy éjjel kipipálható, hisz baromi nagy meteorrajon halad át a Föld, úgy hullik a csillag, mint a berkenye, és akkor, barátom, már az első öt percben rájövök, hogy ez mégsem sima ügy! Heverek a fűben, hangyák mászkálnak a gatyámon, szúnyogok döngicsélnek, köröttem tücskök, a bokorsorban kabócák dugnak, akkora a langyosság mindenütt, hogy szívem szerint hagynám a fenébe a listát meg a jókívánságokat, csak horpasztanék egy jó nagyot.

Olvastam, hogy ezek a csillagok a Föld felszínét el sem érik, ha mégis, akkor se nagyobbak a gombostűnél. Vagyis ha mozdulatlanul fekszem a hátamon, reggelre lehet ott egy-két hullócsillag is. A hasamon összegyűlő porban. Ha jól meggondolom, megeshet az is, hogy épp a számba hullik be egy. Nagyon is könnyen lehet, hisz sokat bámulom az eget, bár nem tudom miért, bámultam már eleget, s mit tagadjam, nyitva marad a szám gyakran. Akkor is, amikor nem csodálkozom. Apám emiatt is állandóan zrikál, csukd be a szád, Holden, ha nem beszélsz, mondja. Nem tudom, miért nem jó, ha nyitva van, mennyivel jobb, ha zárva? Van is olyan érzésem, hogy nyeltem én már le hullócsillagot.

A Szaharában áll egy Ahaggar nevű hegy, és a tetején, a kopár, megközelíthetetlen fennsíkon kerek, szurokfekete, dió nagyságú kavicsok borítják a vörös homokkő réteget, s ezek a kavicsok mind hullócsillagok. Régen azt hittem, hogy valami okból kimondottan odaesnek, azért vannak olyan sokan, vagy azért, mert a Föld fordul úgy, hogy a legtöbb oda hulljon, de már tudom – ezt is olvastam –, hogy mindenhová egyformán potyognak, csak épp könnyen tűnnek el. Hóba, vízbe, tengerbe, bozótba esnek, de ha nyílt helyre, akkor is elviszi őket a víz, ellepi őket a homok, felsöprik, beszántják, meg minden, de az Ahaggar tetején nem jár senki, nem esik eső, nincs homok, nincs talaj, nincsenek állatok, még karavánok sem járnak arra, egyáltalán semmi sincs ott, ami ezeket a hullócsillagokat eltüntetné. És mivel így van ez sok ezer éve, mostanra egész szépen összegyűltek. Szeretnék elmenni oda, szednék egy szatyorral, nem tudom, miért, de jó lenne, ha lennének itthon hullócsillagaim. Öngyújtó, kés meg pénz mindig legyen az embernél, és nem árt egy hullócsillag sem, szerintem. Ezért is baromság, amikor azt mondják, hogy velem az a baj, hogy nem akarok semmit. Ezt például akarom. Szeretnék elmenni arra a hegyre, és hullócsillagot akarok szedni. Ez semmi?

Erről az ahaggáros dologról egyébként egy francia tag írt, aki pilóta is volt, meg író is, és egyszer kényszerleszállást hajtott végre azon a hegyen, később meg lelőtték a gépét a tetű nácik, és belezuhant a Földközi-tengerbe. Sosem találták meg. Mindig ez van, ha akad valahol egy rendes tag, egyből lelövik a tetű nácik. Pont úgy járt, mint a legtöbb hullócsillag. Most is ott van valahol, pontosabban csak a csontjai, rá is sokat gondolok, úgy érzem, túl sokat is, és elalvás előtt látom, ahogy ül a kabinjában a víz alatt, és színes halacskák kergetőznek a koponyája körül, ha pedig rája úszik arra, ijedten menekülnek a szemüregébe.  

Azt is olvastam, hogy egy amerikai farmon akkora csillag esett le az égből, mint egy sárgadinnye. A farmer és a nője épp tévéztek az ágyban, szerencsétlenek, jobbat nem tudtak, gondolom, egymásra untak már rég, ezért csak bekapcsolták a tévét, és bámulták a Dallast, s hogy mennyire nem voltak már szerelmesek, jól mutatja, hogy egy becsapódó hullócsillag épp elfért köztük. A meteor ugyanis, átvágva az égen, először átszakította a háztetőt, aztán a födémet, átszállt a szobán, és pontosan a farmer és a neje között átlyukasztotta az ágyat, aztán a padlót, végül a pince alapját, és még akkor sem állt meg, hanem lefúrta magát két láb mélyre. Irtó nagy svunggal érkezhetett, és meglehetősen forrón, láttam a képet az ágyról, kurva nagy fekete lyuk tátongott a kellős közepén, elfüstölt a fele! A farmer meg a neje örülhetett is, hogy a becsapódás idejére már elhidegültek egymástól. Belegondolni is rossz, mi történik, ha szerelmesen hemperegnek épp. Megtalálni őket, átmenni a szomszédból, megnézni, mi van, az már valami, az már kaland! Emlékezetes nap, és ez is pocsék. Alul az asszony, fölül a pasi, fekszenek egymáson, a nő háton, a cowboy hason, összetapadva, mint a réteslapok, közepükön meg egy baszom nagy lyuk. Közös lyuk. Sőt, a belőlük kiinduló lyuk folytatódik az ágyban, a padlóban és a pincében is. Ha benézel a férfi hátán, átlátsz az asszonyán, az ágyon, a padlón, a pincén is! Nem lett volna gyenge. Így meg csak annyi történt, hogy marhára megijedtek, kipattantak az ágyból, egy szemvillanás alatt elfelejtették, hogy kivel kefélt félre Samantha utoljára, hirtelen a saját nevüket sem tudták volna megmondani, de aztán jó pénzért eladták a sztorit, és a pince alapjába fúródott meteoritot is, ami – ha jól tudom – ma valamelyik NASA-múzeumban porosodik. Szóval, azt akarom mondani, hogy mégis csak jobb csukott szájjal bámulni az eget. Egy tízezer fokon izzó sárgadinnye azért sok volna. Bár akkor már tök mindegy, hogy nyitva van-e a szám, agyoncsap így is, úgy is, arról nem szólva, ha akkora hullócsillag jönne, ami állítólag a Yucatán-félszigeten csapódott be réges-régen, és kinyírta az összes dinót, és nyilván az összes legyet is. Hát én egy ilyen meteornak bolhafing se vagyok, azt sem venné észre, hogy volt ott valami, ott, ahol én az eget bámultam, kis listával a kezemben, hogy végre másoknak is jót kívánjak, de tudod, mi a legszebb? Nem venné észre, egy meteor semmit sem vesz észre, nem él, nem lélegzik, nem érez, de ha csak az anyagát nézem, az anyagot, semmi egyebet, egy fikarcnyit sem lassulna tőlem, hozzá képest annyira nulla vagyok. Néha az az érzésem, hogy a magamfajta kis semmiktől még gyorsulna is, és ha az űrben sok kis Holden Caulfieldet üthetne agyon, egyiket a másik után, lelkesedésében, előbb-utóbb átlépné a fénysebességet is.

Ha tudni akarod, ezen a ponton szoktak elaludni. Vagy azt mondják:

– Caulfield, az istenit! Semmi értelme a fecsegésednek.

Na ja. Semmi értelme sincs.

Figyeld meg, mindig ezt mondják, ha nem értenek valamit. Ha nem értenék, hogy miért kell enni, arra is azt mondanák:

– Hagyd abba, Holden, ennek semmi értelme. Evés? Miről beszélsz? Megtennél valamit? Elhúznál innen a büdös francba?

De van, aki úgy fogalmaz:

– Húzz a halál faszára!

– Már hogyan lenne a halálnak fasza, megmondanád? – kérdezem én ilyenkor, mert tényleg, hogyan lehetne?

– Mi a gond, Holden? Elgurult a gyógyszer? – ezt kérdezik, vagy ilyesmit, és vége is a dumálásnak, és még ha olyan egyszerű dologról van szó, amilyen az evés, akkor is azzal zárják le a vitát, hogy az evés értelmetlen, aztán persze, amikor odébbálltam, zabálnak pukkadásig. De ha arra a számítógépes játékra hivatkoznék, amiben a nagy, tátogó szőrmók kergeti a kicsi gömböcöket, s valahányszor egyet befalhat, újabb erőre kap, és ilyen talán egy hiper-szuper hullócsillag is, hogy minden agyoncsapott Holden Caulfield az erejét növeli, akkor értenék, miről van szó. Mert a többség folyton ezt csinálja, hülye számítógépes játékok előtt ül egész nap, este a bárokban játssza az agyát, és Holden Caulfieldet fikázza. Az ilyeneknek azt sem lehet elmagyarázni, hogy milyen nehéz másoknak jót kívánni, de ha érdekel, megmondom: a pofám leszakad, annyira hülyék. Már ha hullócsillaggal együtt akarod, tudod, hogy teljesüljön is. Ha rendesen odateszed magad, akkor is mocsok nehéz.

Először is, elég sokat kellett erőlködnöm, míg valamit nem magamnak kívántam. Ha őszinte akarok lenni, nem is igazán sikerült. Annyi hullócsillag volt, hogy úgy gondoltam, először túlesek a magamnak kívánt dolgokon, és ez viszonylag simán ment. Bár rendesen kiizzadtam, amikor láttam, hogy az egyik hullócsillag úgy száguld át az udvar felett, mintha repülőgép zuhanna le, néha még füstcsíkot is láttam, a másik meg olyan halványan villan fel egy rövid pillanatra, hogy mire kívánnék, teljesen elbizonytalanodom, láttam-e egyáltalán valamit. Akkor aztán az is eszembe jut, hogy a nagyobb, fényesebb hullócsillagok valószínűleg biztosabbak, vagyis érdemes rangsorolni a kívánságokat, és a fontosabbakat a nagyobbaknál, a kevésbé fontosakat a kisebbeknél kívánni. Tudod, milyen könnyű ebbe belebonyolódni? Majdnem begőzöltem, nem vicc. És pocsék a memóriám, és abban igaza van apámnak, hogy nehezen figyelek egy dologra. Nagy nehezen elhatározom, hogy amikor halvány jön, azt kívánom, nyerjen a kedvenc baseballcsapatom, nem mintha annyira odalennék a Black Bullsért, mégis, nyerjenek már egyszer. Ha meg fényes hullócsillag jön, akkor jöjjön el velem vacsorázni, legalább egyszer, Helen, és akkor legyek jó formában, ne égessem magam semmivel, beszéljek keveset, ne mondjam állandóan, hogy „meg minden”, de hisz ez – jut eszembe akkor – nem egy, hanem csomó kívánság, egyszerűsíteni kell, maradjunk annyiban, randizzon velem Helen. Így valahogy, megjegyzem a kicsi meg a nagy kívánságot, és erősen koncentrálok, hogy amikor a következő csillag felbukkan, azonnal besoroljam, bámulom az eget, és azt mondogatom: kicsi csillag – nyerjen a Black Bulls, nagy csillag – jöjjön el Helen. Akkor persze felbukkan egy repülőgép, és úgy tűnik, hogy a Nagy Göncöl felső szárán lévő csillagot épp eltrafálja. Tudom persze, hogy nem, mégis érdekel, átrepül-e előtte, eltakarja-e egy pillanatra, nyílegyenesen tart felé, van ebben valami fenyegető, és amikor végül mégis elkerüli, nem értem a dolgot. Figyelem, keresztez-e más csillagokat, de nem, pedig úgy tűnik, hogy az egész ég telis-tele van csillagokkal, mégsem takar el egyet sem, egy pillanatra sem – erre gondolok, és akkor átszáll megint egy hullócsillag, persze olyan, ami se nem kicsi, se nem nagy, hirtelen nem tudom eldönteni, melyikhez van közelebb, és az szalad ki a számon: Bazd meg! Azt is tudom, hogy ezt a csillagnak kívántam, ami nem volt egyértelműen halvány, és egyértelműen fényes sem. Totál leizzadtam, mire a listáig eljutottam.

Szóval, ha épp érdekel: vagy a hullócsillagok, vagy a vágyaim nem érnek egy fabatkát sem. Tudod, mit mondok? Ha kívánnék még valamit, talán az lenne, hogy tudjam, hol van a probléma. A csillagokban vagy bennem? A gond csak az, hogy ehhez is kellene egy rendes hullócsillag. A 22-es csapdája ez. De újabban hiába bámulom az eget, nem mozdul semmi, többnyire még az állócsillagok sem látszanak, és szerintem azért nincsenek porrá égő kicsi hullócsillagok, mert elegük lett abból, hogy nyomtalanul tűnnek el, semmivé égnek, úgy szippantja be őket a sok kicsi Holden Caulfield, hogy még csak észre sem veszik. Elegük lett abból, hogy olyan helyekre potyognak, ahol soha, senki nem találja meg őket, elegük lett abból, hogy csak egy pillanatra izzanak fel, és végképp elegük lett abból, hogy ha valaki látja őket abban a rövid időben, akkor is marhaságokat kíván. Úgy képzelem, hogy azon a helyen, ahonnan a sok meteor elindul, elegük lett, és úgy döntöttek, összefognak. Nem egyenként vágnak át az űrön, hanem együtt, egyetlen hatalmas galacsint képezve, létrehozva a világűr legnagyobb hullócsillagát. És ez a csönd, ez a látványos mozdulatlanság az éjszakai égen valójában vihar előtti csend, valamiféle készülődés, s végül feltűnik majd egy baszom nagy, lángoló csillagóriás, minden óhaj összegzése, és úgy süvít át a világegyetemen, hogy lesöpör minden bolygót, ahol élet van, valaha élet volt, vagy élet lehetett volna a távoli jövőben. Figyeld csak meg, ez lesz, ez jön, tuti pokol, tudom, a lángoló csillagóriást még nem látom, de máris érzem a szelét, és a tarkómban azt a forróságot, amit a csalódottság okoz. Meglásd, bárhogy teszed magad, előbb-utóbb érezni fogod te is, úton van már felénk a mi közös, halált hozó hullócsillagunk. Talán már meg is történt ez velünk, csak még valahogy, ne kérdezd hogyan, és ne mondd, Holden, már megint hülyeségeket beszélsz, szóval valahogy még visszagondolunk rá. A nemlétből a létre emlékezünk, aztán még ott is elhalványulunk, ahol már rég nem vagyunk.   

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges