Centauri

Nyomtatóbarát változat

A lány egyfelől nagyon is konkrét volt, még oly magasról is valóságosnak és megérinthetőnek látszott. Valóságosabbnak tűnt, mint bármi, ami körbevette. Másfelől viszont a letagadhatatlan és vonzó részletek összege olyasmit alkotott, ami nem tartozhat a valóságos, érinthető és szerethető dolgok vagy lények körébe. Hebridesben már az első másodperceket követően nehezen kezelhető, korábban soha nem érzett gyöngédség ébredt az ismeretlen lány iránt, ám ez a gyöngédség olyan izzást takart, amely alig különbözött a nyílt és zabolátlan mohóságtól. Részben ez okozta Hebrides szokatlanul erős vibrálását. Még inkább az a kettősség, ami a lány természeti s egyszersmind természetfölötti lényéből gátlástalanul áradt. Hebrides – bár még semmit sem tudott, semmit sem tett – perceken belül feloldhatatlan dilemmák kereszttüzében találta magát. Tudta, hogy nem történik semmi rendkívüli, csak ül valaki a padon. Igaz, nem érthető, hogy miért nem nyitja ki az ernyőt, illetve voltaképp érthető az is, hisz az esővízzel játszik, tehát csak ül valaki a padon, esik az eső, ő momentán másnapos, nem nagy ügy egyik sem, és mégis! Mintha ez a nap egy egészen másik világ vérlázítóan konkrét napja lenne. Egy totálisan más időszámítás 5610. vagy 212. évének augusztus hetedikéje, de ebben a világban is fák vannak, padok, esőzések és lányok, mi több, ugyanazok a fák, ugyanazok a padok és esőzések és lányok! De a halványkék ruhás más. Nem ugyanabból való, amiből minden egyéb. Más matéria és más psziché; olyannyira, hogy ahová lép, ahová ül, ahol csak van, volt vagy lesz, ott minden, fák, padok, esők, szelek, minden az égvilágon, radikálisan szakít az önazonosság mítoszával. Nem tudni, miért, mégis így áll a dolog. Minden valami mássá, lényegibbé válik. Valójában ezt érezte Hebrides, de se a kora, se a másnapossága, és általános állapota sem kedvezett annak, hogy mindezt tudja is, ezért gyors egymásutánban több tucat hasznavehetetlen teóriát szült. Első erőtlen gondolata: „Ez csak egy látomás.” A második: „Életemben először vagyok ébren.” Azután válogatás nélkül következtek a legkülönbözőbbek: a lány elkóborolt turista; esőimádók szektájának újdonsült tagja, s épp beavatáson vesz részt; depressziós rokon lélek vagy épp ellenkezőleg, az életöröm megszállottja, és nemcsak az esőért, hanem mindenféle természeti jelenségért, fákért és madarakért is rajong. Talán habzó tollú galambok szállnak majd a vállára, ha kitisztul az ég, és egy erős fénynyaláb épp őrá vetül, de az sem kizárt, hogy hibádzik a fejében valami, talán csakugyan eltévedt, és most, ahogy ott ül, és semmire sincs gondja, csakis az ölének kedves vízsugárra, talán még a nevét sem tudná megmondani. Az a gondolat, hogy a lány szépsége és gyönyörködtető elhagyatottsága devianciából fakad, Hebridest újabb kettősségbe taszította. Egyfelől olyan aljas öröm támadt benne, mintha könnyű préda keresztezné az útját… Másfelől gyötrő szomorúság töltötte el, kőkemény veszteségtudat, mintha a megtalált boldogságot a megtalálás pillanatában veszítette volna el. Örökre, letagadhatatlanul, és talán épp azért, mert megtalálta.

Alaposabban szemügyre véve a lányt, és visszanyerve józanságát, megállapította: mégsem tűnik retardált tinédzsernek, esőimádónak, rokon léleknek vagy eltévedt turistának, még esőben ázó lánynak sem! Valójában semminek sem tűnik, s ugyanakkor – ugyanezért? – mindennek is. Mintha a „semmi” és a „minden” fogalma egymás szinonimájává alakulnának benne. Csak ül ott, mindentől és mindenkitől függetlenül, a semmi vagy a mindenség kellős közepén. De nem véletlenül. Talán már sokfelé ült ugyanez a lány hasonlóképp sokféle kispadon, millió és egy esőben, ezer különböző semmi és száz tucat egymásra cseppet sem hasonlító mindenség közepén, ez nagyon is valószínűnek látszott, Hebrides mégsem szabadult attól az érzéstől, hogy van ebben az ücsörgésben, a hely és időpont kiválasztásában valami módszeresség, valami rideg és lehengerlő tudatosság. Felfokozott természetessége miatt olyan jól kivitelezettnek tűnt, akár egy sok-sok gyakorlás után szépen és szabályosan végrehajtott hátraszaltó.

Hebrides körül rohamosan fogyott a levegő. A lány egyre könnyebbnek és szebbnek tűnt. Hebrides gyorsan süllyedt. A lány lassan emelkedett. Hebrides közel került a káosz és a kétségbeesés végső megértéséhez, a lány továbbra is felszabadultan játszadozott, az eső szakadt, ömlött, szaporázott, cseppjei nagyobbakká és kopogóssá váltak. A lány felhúzta a szoknyát a derekáig; azt a kénes és delejes ragyogást, ami halovány auraként eddig is épp csak elfedte, s immár csaknem anyaszült meztelenül babrált a vízzel tovább. „Oly mindegy, miféle, honnan jön, hová tart, mit akar – gondolta Hebrides –, végül is mindez tökéletesen érdektelen, be kell hívnom, és kész.” Azután, még mindig az ablakban állva, egyfajta belső hangként – valószínűtlen, de így igaz – Alexander Blok turbékoló, hurutos hangját hallotta: „Oly ismerős vagy, mintha éltél is volna már velem, másoknál, otthon, utcazajban meglátom arcod hirtelen.” És valóban: jól ismerte ezt a lányt, a mozdulatait is, amint minden tizenhat és huszonnégy év közötti fiatalember látta már ezeket a mozdulatokat, ha máskor nem, hát vágyálmában mindenképp. És ha az ember orra előtt olyasmi történik, ami addig csak legédesebb álmában történt meg, örülnie kell. Muszáj. Tudta ezt Hebrides is, ezért pattanásig feszítette az érzés, hogy az öröme mégsem teljes. A legrejtettebb, hét lakat alatt őrzött énjében lakozó idea van itt, végre hús és vér alakot öltött, de mintha magával hozott volna a nemlét sűrűjéből is valamit. Mintha nem leszállt volna odafentről, a szabad és kék egekből, akár egy csapzott angyal, aki az aláhulló esővel érkezik, sokkal inkább vulkáni kürtőn át jött föl, mint az utcákon, a csatornafedelek és a pad körül is össznépi masszában vonagló giliszták. A reményéhség azonban rendkívül erős volt, Hebrides pedig legyűrte azt a rendkívül sötét félelmet, ami egészen friss örömét azonnal torkon ragadta, és két marokkal fojtogatta. Azt hitte, olyan ez, mint bemenni egy sötét sírboltba a nyilvánvalóan ott levő kincsekért. Csak addig szorong, míg a pókhálós csontok, a kiszáradt emberbőrök, a kripta pergamenjei között vakon matat. Míg meg nem ragadja a kincsesláda veretes markolatát, és meg nem érzi azt a súlyt, amit a fagyos arany nehézkedése okoz, majd felkapja, és uzsgyi, kifut vele! És onnantól semmi gond, attól kezdve felszabadultan és dúsgazdagon, megfoghatatlan messzeségbe szalad… és szalad és szalad.

A lány kirázta hajából a vizet, hátravetette a fejét, szamócapiros ajkai elváltak egymástól, égnek emelte a száját, és kitátotta, lehunyta a szemét, s mint egy kiszáradt kút, mohón kortyolta a mennyből zúduló, irizáló esőt. Akár a túlhúzott húrok, Hebrides nyakában is megfeszültek az inak. Úgy érezte, hogy valóban hangszer, és semmire sem vágyik jobban, mint hogy az játsszon rajta, aki a piros padon felhőkre fordított arccal az ég vizét issza. Az ő hosszú, puha ujjai fogjanak rajta akkordokat, pendítsenek meg benne minden húrt, improvizáljanak könnyű vagy sötét dalt, teljesen mindegy, mifélét, csak egy a fontos: reggelre veszítse el érintetlenségét minden külső-belső bund, tűnjön el kívülről és belülről is az ösz­szes fehér folt. Engedve a láthatatlan ösztökének, Hebrides döntött: „Ve­szem a kabátom, lemegyek, felhívom, és ő jönni fog.” Néhány pillanatra lehunyta a szemét ő is, és amikor újra kinyitotta, a lány épp az ablakára nézett. Az üvegen gyorsan iramlottak az egymást üldöző esőcseppek, s a lány nyurga alakja hastáncot lejtett a vízfüggöny háromszoros torzításán át. Hebrides az ablakhoz nyomta az arcát, de nem az üveg hidege köszönt vissza, hanem a lány enyhén édes ajkai, sőt az illata is, és az a bőr, amely fehérebb és simább volt a Holdról hozott szaténnál is. Andalító érzés volt, Hebrides majdnem elalélt, ám ekkor hideglelős kerepeléssel, elnyesve a perc idegeit, felberregett a csengő.

Hebrides összerezzent, még egy pillantást vetett a lányra, aki ismét csinos tócsát spórolt össze, és aki e pillanatban újra kitárta ölét, a vizet pedig megint átengedte a vénuszdombja fölött. Hebrides a kizökkenés utáni első minutában elszédült az ingerültségtől. „Bárki csönget is, menjen a fenébe!” A lány lepkemozdulattal zárta az ölét, és újra hátravetett fejjel kortyolta az esőt. Hebrides indulatosan, azzal a határozott szándékkal trappolt az ajtó felé, hogy bárki áll a túloldalán, valamilyen ürüggyel mindenképp letorkolja, de amikor kérdezés és kémlelés nélkül kinyitotta, megütközött.

A lány hajából olyan hevesen patakzott a víz, mintha esőzne a lépcsőházban is. „Átázott a födém” – gondolta Hebrides, és ösztönösen a mennyezetre pillantott. A lány ugyanígy tett, épp azzal a mozdulattal, amellyel korábban az esőt itta, majd Hebrides felé fordult. Halványkék ruhája közelről még vékonyabbnak tűnt; a szemében szilaj csillag ragyogott; a haja sűrű, súlyos és sötéten aranyló volt; a válla, mint a gyertyaviasz: fehér, fluoreszkáló és lázforró. Kulcscsontjain, hattyúnyakán és a tarkóján jól láthatóan gőzölgött a bőr. Összecsukott, szakadatlanul csepegő ernyője tarka denevér módjára lógott hosszú combjai előtt. Derűsen és szünet nélkül mosolygott. Egyszerre áradt belőle a kánikulák délibábos bágyadtsága és az ázott cinegék didergése. Hebrides ezúttal jól látta az arcát is, hisz olyan közel volt hozzá, hogy csak a karját kellett volna felemelnie, és megérintheti. A küszöb előtt állva is pontosan azt a kettősséget sugalmazta, amit távolról, a park széléből. Érinthetőnek, valóságosnak és elevennek látszott, ugyanakkor olyasminek is, ami nem létezik. Valószerűségében és valószínűtlenségében – egyikben is, másikban is – összebékíthetetlen vonások adódtak össze. Egyszerre volt jelen mindkettőben a szeplőtlen leány naiv nyugalma és a túlérett nő nyugtalanító, árapályra való hajlama. A klasszikusan ívelő szemöldök alatt, a gótikus tekintetben együtt fénylett az eszement bujaság és a családanyák kifogyhatatlan megbocsátóképessége. Hebrides néhány percre voltaképp a hosszú eszméletvesztéseket követő, rövid, ám jellegzetes, felemás állapotba került. Félig bent, félig kint állva tudta is, meg nem is, hogy mi történik. Tudta, hogy tud már, de hogy mit, azt még egyáltalán nem.

– Talán tévedtem, bocsáss meg, nem akarlak zavarni – mondta a lány búvópatakhangon, és a következő minutában alig láthatóan megrezzent, akár halk, de mechanikus zajra egy apró madár, mely alig érezhetően a szárnyát rebbenti. Félő volt, hogy rögtön hátat fordít, és leszalad a lépcsőn.

– Nem zavarsz – válaszolta gyorsan Hebrides, de továbbra is magatehetetlenül álldogált.

– Tényleg bocsáss meg. Láttalak az ablakban, és úgy tűnt, hogy egyedül vagy. Gondoltam, kérhetnék tőled egy teát. Félek, megfázom, igaz, meg is érdemelném, de ha gondolod, el is mehetek…

– Ne! …Maradj! Egyedül vagyok, csak egy percet kérek – mondta Hebrides, és végre elmosolyodott, valamiféle bocsánatkérő gesztust is tett, az ajtót kissé behajtotta, visszasurrant a szobába, és kinézett az ablakon. A piros kispad továbbra is vigasztalanul ázott az egyre viharosabb, sörétesebb esőben, de már nem ült rajta senki, csak egy lomha sirály küszködött a szembeszéllel, épp fölötte. Hebrides furcsállta a dolgot, mivel még mindig úgy emlékezett, hogy a lány a padon ülve az esőt itta a csengő megszólalásakor is. Rövid töprengés után viszont arra jutott, hogy pusztán a másnaposság miatti, abszolút pontatlan érzékelés tipikus esetéről van szó.

Az idővel amúgy is hadilábon állt, nemcsak a napokkal, órákkal, percekkel, hanem időnként a hónapokkal is. Gyakran hitte, hogy június van – augusztusban. Márciusban, hogy május; éjszaka, hogy nappal; nappal, hogy éjszaka. Elbóbiskolt délután, mindössze fél órára, és abban a szent hitben ébredt, hogy másnap reggel van már. Máskor lefeküdt délelőtt, két teljes napot aludt, és amikor felébredt, azt gondolta – mert úgy érezte –, hogy aznap van még, úgy dél körül. Hebrides időérzéke kiszámíthatatlanul működött, tisztában volt ezzel ő is, s ennek rovására írta, hogy hamarabb hallotta a csengőt, mint hogy a lány felállt volna a padról. „Túl sokat ittam tegnap, nem meglepő, ha zavarodott vagyok.” Aztán egyfajta belső hangként – valószínűtlen, de így igaz – Sławomir Mrożek krákogó hangja szólalt meg benne: „Az idő, barátom, olyan, akár az áradó Visztula. Összességében előrehalad, de néhol azért egy-egy örvénye visszakanyarodik.” Akár így van, akár nem, vitán felüli, hogy Hebrides időérzéke alulfejlett volt, s nem is javulhatott, mivel – ahogy néha maga mondta – magasról tett az időre. Úgy kezelte a napokat, órákat és perceket, akár a tárgyakat. Éppúgy nem tett rendet köztük, amint az albérlet tárgyai között sem. „Érzésből” intézett mindent. Szokása volt írás előtt akkurátusan dátumozni, felírta mondjuk, hogy augusztus hetedike, de ez csak egyfajta példa volt a dátumozásra, semmi több. Vagy augusztus hetedike volt épp, vagy nem. Sosem ellenőrizte. Jó kérdés, hogy akkor minek dátumozott egyáltalán? Mert így az adott írás, az adott (és egyébként ismeretlen) óra (perc) fontosabbnak tűnt? Talán igen. Lehetséges az is, hogy a szíve mélyén mégsem tett olyan magasról az időre, csak épp erőtlen volt ahhoz, hogy végre az időben is rendet rakjon, esetleg beismerje ezt a szégyenteljes erőtlenséget. Jobb lett volna, ha egyáltalán nem datál, mert ha egyszer azt írta este, hogy augusztus van, másnap reggelre elhitte, és ez a tévhit hetekig tartotta magát, akár tovább is, míg csak valaki nem közölte, hogy az októberből sincs több hátra néhány napnál. „Október? Nahát! Ki hitte volna?” – csodálkozott Hebrides némiképp sértődötten, és még hozzátett valami effélét: „Hát akkor legyen október, nekem édes mindegy.” Ez­úttal is megnyugodott, mintha azt írná a papírra: augusztus hetedike. Vagy nyolcadika? Már ha nem július! Mit számít az? Nem mindegy, hogy a lány először feljött, és aztán csengetett, vagy épp fordítva? Hogy mi volt előbb, a tojás vagy a tyúk? Hát nem tökéletesen mindegy?

Visszament tehát, kitárta az ajtót, elvette az ernyőt, a fürdőszobába rakta száradni, majd rögtön törölközőt keresett. A mosdó mellett három is lógott, de akaratlanul is újat, tisztát vett elő, konkrétan a legnagyobbat, legpuhábbat és legmelegebbet. Azt a törölközőt, amit sosem használt más, csakis ő, és amit sosem vitt ki a házból. Egyrészt kultikus tárgyként kezelte, másrészt ez volt a legjobb törölköző. Az igazán jó törölköző ritkaság, féltette is mindenkitől, rajta kívül nem használhatta senki. Végül pedig, bár meleg és puha, rendkívül jó darab volt, ugyanakkor páratlanul ízléstelen. Fekete törölközőt még sosem látott, erről sem tudta, miként került hozzá. Eredetileg talán nem is törölközőnek szánták, bár alakja és anyaga szerint nemigen lehetett más, legfeljebb frottír gyászlobogó. De az sem, mivel voltaképpeni ízléstelen­sége abban rejlett, hogy a koromfekete textúrát mindkét oldalán aránytalanul nagy, lavórzöld rózsák díszítették, helyesebben csúfították. Miféle gyászlobogó az, amelyen óriási, salátazöld rózsaklónok éktelenkednek? És egyáltalán: miféle rózsák azok, amelyek ekkorák, s ilyenek? Egyszer – egyetlen­egyszer – magával vitte mégis, egy deres, téli, decemberi vagy januári (esetleg februári) napon az uszodába, mert úgy gondolta, hogy újabban szokatlanul fagyos a versenymedence, és mire leússza az ötezret, már csak a perzselő meleget kívánja. Hogy valami, bármi, legyen az csúf és otromba, de szívja fel rögtön a hideg és túlklórozott vizet. Bár a törölközőt gondosan a leg­kisebbre hajtogatva baktatott át a fülledt öltözők és fojtogató szaunák között, aztán a lelátók előtt, a síkos műmárványon, mégis utána fordultak, nyilván az ordenáré törölköző miatt. Ezúttal is eszébe juthatott volna, hogy rossz fényt vethetnek rá a ritka ízléstelen, obszcén cuccai, ám ezúttal nem gondolt ezzel. Csak az számított, hogy a csapzott lány gyorsan megszáradjon, és ami ennél is fontosabb: azzal törölközzön, amivel ő szokott. Amelynek minden bolyha érintette már az ő testének összes részletét. Ez a gyászos plüss érintse most – minél hamarabb – az ázott lány titokzatos testének minden centiméterét. Ez az éjfekete frottír, amely a legkönnyebben issza magába a külső és belső comb, a tojás alakú váll, a párás tarkótáj, a mellbőr és a csaknem légnemű haj illatát. Találjon egymásra, simuljon össze a frottír és a bőr, a kétféle szövet; a törölköző test­idegen szövete és a lány édesen lélegző testszövetei. Hebrides úgy adta azt a törölközőt, mintha a testét osztogatná, vagyis azt a feszes, épp csak érett férfimatériát, amelyben bizonytalan, félig még gyermeki pszichéje raboskodott. Ezt osztogatta akkor úgy, amint vasárnaponként a tiszta és ízetlen ostyát porciózzák; amint egyre-másra dugdossák a közeli Szt. Sebestyén-dóm oltáránál a falfehér szüzek eper ízű, pipacspiros szájába.

Miután a törölközőt a lány kezébe nyomta, előresietett a konyhába, kapkodva tüntetett el néhány mosogatásra váró tányért, a túlterhelt hamutálat pedig ügyes mozdulattal az évek óta halott aszparágusz kaspója mögé rejtette. Vizet tett fel, és csészéket rakott az asztalra. A lány néhány méterrel lemaradva, illedelmesen követte, és ahogy az a jó házból való, tisztelettudó úrilányoknál szokás, a küszöbön megállt. Hebrides elhatározta, hogy nem hagyja veszni ezt a napot, semmit a kínálkozó lehetőségekből, és fittyet hányva a benne raboskodó, patológiás időérzéketlenségben szenvedő, infantilis pszichére, magához ragadja az irányítást, és még azt sem kérdezi meg a lánytól, hogy mit kér a teába. Tudja ő jól, mi való ilyenkor a teába, szódába, borba, és általában is tudja, mi kell ilyenkor! Akkor miért ne döntene egyedül? Legpuhább és legnagyobb törölközőjéhez hasonlóan, most is amellett döntött, ami a legtöbb meleget, meghittséget és érzékiséget ígérte. Már csak azon vacillált, hogy rumot vagy fahéjat vessen be. A mozdulatai magabiztosak voltak, a víz gyorsan felforrt, és lelkesen lobogott; éppoly hevesen és könnyedén, amint ezekben a pillanatokban Hebrides is legbelül, míg képzelt béklyóitól szabadult. Úgy érezte, hogy egy csapásra megszűnik a külvilág részvéttelensége, a béke és a harmónia olajfoltszerűen terjed az éterben, még a tárgyak is nagykoalíciót alkotnak, és hatalmas szövetségre lépnek vele is. A víz, odakint a szúrós eső vize, odabent a csapvíz, a kanna vize, a kanna, a csésze, a kiskanál, a filter és a rum. Az illatok is, amelyek talán eli­minált szentenciák az olthatatlan vágyról. A levegő is, amely az illatokat mediátorként közvetíti. A levegő, amely – mint egy médium – lehetővé teszi majd, hogy akkor is megérinthessék egymást azzal a lánnyal, ha egyébként hét fényév választja el őket az érintés lehetőségétől.

– Vékonyan öltöztél. Így még nyáron is megfázhatsz – mondta Hebrides fontoskodva, testével takarva a csészéket és a rumot, önkéntelenül is megvallva, hogy másra gondolni sem bír, csak a lány csaknem mezítelen testére.

– De hiszen nyár van.

– Úgy értettem, akkor is, ha jó az idő – válaszolta Hebrides, tovább matatott a szövetségre lépett tárgyakkal, és valamiféle választ várt. Ám sokáig még neszezést sem hallott a háta mögül, ezért megfordult. A lány abszolút mozdulatlansággal, csaknem vigyázzállásban várakozott az ajtófélfa mellett, kezében a törölköző, a szempillája sem rebbent, és a tekintetét zavarba ejtő nyíltsággal Hebridesre függesztette. Épp úgy, amint egy jó házból való, tisztelettudó úrilány sohasem tenné. A fiúból abban a pillanatban eltűnt minden magabiztosság, a tárgyak nagykoalí­ciója is azonnal felbomlott, kezéből kihullott a kiskanál, és amikor utánakapott, a rum is kiborult. A lány szeméből az őstörténeti időkből származó erő, északi szél természetű, erős fény zúdult ki. Érdes, kék szemcsék léptek ki belőle két sugárban, és ahhoz hasonló érzést keltettek Hebridesben, mintha nagynyomású mustármagnyalábban vagy brutális homokviharban állna. Úgy érezte, hogy átvilágítják, akár egy celofánt. Durva és irtóztató röntgen­képet készítenek róla – káros, nagyon káros sugarakkal. Bizsereg tőle a hús – rosszul, nagyon rosszul bizsereg. Szétmállik a csont. Vacog a gerincvelő. Pulzál az agy. Forrong, nagyon rosszul forr tőle a vér. Rémisztő és förtelmes ez a jégből metszett nézés. Nem tudható, honnan fakad, mi a célja, miből táplálkozik. Mert táplálkozik valamiből vagy valakiből. Gonoszul, nagyon gonoszul táplálkozik. Zabál valahol, másutt, és nem másért, csak hogy itt és most őt is a szemével téphesse szét.

Dacolva az immár másodszor érzett fojtogató félelemmel, Hebrides próbált eltökélten visszanézni, ám csúfos kudarcot vallott, mondhatni, csöbörből vödörbe esett, mivel a féktelen tekintet olyan volt, akár egy kút. Szűk és mély. Hebrides iszonyt érzett – tér­iszonyt. Nagy magasság-mélység legszélén tántorgott, és pontosan tudta, hogy két választása maradt. Véget vet azonnal mindennek. Itt és most. Nem néz többé a lányra, se most, se máskor, kitessékeli és elfelejti. A másik lehetősége az, hogy állja mégis ezt a rideg, vadállati nézést, akkor is, ha tudja, hogy elég csak egy perc így, ebben az átvilágításban, és a tántorgás szédülésbe csap át, aztán pedig akarata ellenére a lány feneketlen kútjának alján találja magát. A lány továbbra sem mozdult, nem szólalt meg, ám a szem szilaj kékjében megjelent a közeli diadal nyugodt és végérvényes árnyalata. Hebrides észre sem vette, mi történt. Azt hitte, gondolkodik. Dönteni készül megfontoltan. És míg ezt hitte, elfelejtette elfordítani a tekintetét, minek következtében bámulatra méltó erőtlenséggel, hullamereven, fejjel előre beledőlt a lány kútjába – édes és sötét vágyainak egéből végzetes magatehetetlenséggel alábukott.

A lány úgy tett ekkor, mint aki végtelenül kegyes. Levette röntgensugarait a fiúról, és a kéziratokkal borított íróasztal felé nézett.

– Tudom, ez a törölköző nem a legszebb, de jó darab – mondta gyorsan Hebrides.

A lány lassan és méltóságteljesen tekintett le a saját kezére, amely a puha törölközőt halott, de még mindig langyos zsákmányállatként fogta.

– Épp ellenkezőleg. Csodálatos. Micsoda rózsák! Csodálatos, csodálatos! – válaszolta túlzó elragadtatással, és habozás nélkül, gyakorlott mozdulattal előrevetette a haját. Csaknem mezítelenül állt ott, a testére tapadó, átázott ruhában, míg a haját törölgette. Hebrides ezúttal azt is látta, hogy a szoknya alatt semmit sem hord. Szerette volna megkérdezni, mi a neve, honnan jön, hová tart, hány éves, de a szégyenérzettől mukkanni sem tudott. Szíve szerint épp olyan gátlástalanul bámulta volna, amint korábban a lány fixírozta őt.

Hebrides nyugtalan lett, és feszült; minden erejével azon igyekezett, hogy ne kerüljenek szemtől szembe. Bár a lány lehajolt, mégis a hátában érezte a tekintetét. Zavartan tett-vett, és abban bízott, hogy egyszer csak alábbhagy ez a kellemetlen érzés. Hiába. Kíméletlenül addig erősödött, míg végül teljesen eluralta. Nem az a zavarodottság, amit a férfi egy túl szép és ígéretes nő közelében érez; annál jóval nagyobb, mélyebbről fakadó feszültség, amelynek nincs magyarázata, egyszerűen csak van, mindig is volt, csak épp most körvonalazódik, és amikor elnyeri végleges és tisztán kivehető kontúrjait, váratlanul, ám törvényszerűen rettegésbe csap át. Hebrides lehunyta a szemét, hogy valami derűs gondolatot találjon, de csak egy férfit látott, leginkább a száját, egészen közelről, és egy ragyogó, dinnye nagyságú almát. Valamivel később pedig azt, amint a száj hirtelen, vadul és édesen az alma lédús húsába harap. Nem is harap, inkább mar, akár egy ragadozó a vért lövellő húsba, amint Ádám haraphatott a tudás almájába hajdanán, s ez a kép annyira rettentőnek tűnt, hogy Hebrides megrázkódott, és kinyitotta a szemét. A kép ennek ellenére is vele maradt, oly erősen, hogy életében először fényes nappal, nyitott szemmel is eltűnt előle a külvilág, és néhány pillanatra még a lányról is megfeledkezett. Pislantott, mégsem látta a konyhát, az ablakot, az ablakon legördülő vízcseppeket, a csészék fölött örvénylő gőzt, sőt a rum illata is elillant az orrából, és valami egészen más, eleven és erős testszagfélét érzett. Állatszagot, emberállat szagát, elszédült, kapaszkodott és pislogott, oly erősen, mint aki gerendát akar kipislogni, egészen addig, míg a száj és az alma el nem tűnt, s az ablak vízcseppjeit újra nem látta.

A lány szédítően szép lett, gyorsan száradó haja vékony szálakra bomlott, bearanyozta az arcát, ragyogott a válla, aranylott a nyaka, illatozott a halántéka, mint egy édenkerti szeglet. Bárki megirigyelhette volna Hebridest, mégis elesettnek érezte magát. Habár úgy tervezte, hogy a rumos teát egyenesen a lány kezébe adja, lehetőleg véletlenszerű érintés kíséretében, most csak az asztalra tette, és annyit mondott:

– Tessék.

Hidegvérűséget vagy közönyt akart színlelni, de a hangja ebben az egy szóban is megbicsaklott. Megszégyenítő vereség. A lány mosolygott, a teát jó darabig figyelemre se méltatta. Most már felszegett állal állt, tekintetét újra Hebridesnek szegezte. Amikor végre leült, akkor sem nézett maga elé vagy a csészére, a kiskanálra, a teát vakon vette el és húzta lassan magához, vakon kanalazta bele a cukrot, vakon kavargatta, ütemesen, hosszú-hosszú ideig, és végül vakon emelte szájhoz. Egy szusszal itta meg. Hebrides továbbra is a mosogató körül tett-vett, mindezt csak félszemmel látta, és amit látott, azt sem fogta fel igazán. A lány visszatette az asztalra a csészét, és felállt.

– Mennem kell – mondta, összehajtogatta a fekete törölközőt, és a kijárathoz indult. Most végre megint háttal volt Hebridesnek, aki mohón fordult utána. Villámgyorsan és mechanikusan a lány is visszanézett, olyan akrobatikus mozdulattal, mintha találatot vinne be egy képzelt páston, ugyanakkor továbbhaladt a kijárat felé. Hebrides ismét olyasmit érzett, amit korábban még nem. Szúrást a gyomrában, égő töviseket az ádámcsutka körül, és heves lüktetést a homlokában. Bárhogy erőlködött, a szeme lassan, de ellenállhatatlanul könnybe lábadt. A lány kilépett az ajtón, hangtalanul surrant lefelé a lépcsőházban, a kanyarokban újra Hebrides emeletére nézett, kezét mindvégig a korláton csúsztatta, ugyanazon a korláton, amit odafent Hebrides magatehetetlenül, erős és egyenletes fájdalmak közepette, görcsösen markolt, míg az alagsort elérő lány végre el nem engedte. Akkor, mint a kötélről levágott marionettbáb, a fiú egyszerűen a földre rogyott, és hosszú időre úgy maradt. Azt hitte, hogy csak percekig ült a jéghideg kövön, ám valójában több mint másfél órát. Ez idő alatt a nadrágja az összes vizet felszívta – azt a vizet, amit korábban a lány ruhája, csapzott haja és csukott ernyője bocsátott ki magából.

Hebrides betámolygott a lakásba, és helyére akasztotta a láncot. Kiszáradt a torka, néha rángatóztak a lábizmai, és még mindig könnyezett. A konyhába igyekezett, igazán nem távolság, korábban észre sem vette volna, de most messzinek, nehezen elérhetőnek tűnt, a folyosó pedig hágóra kapaszkodó, keskeny ösvénynek. Meredek, nagyon meredek emelkedőnek. Meglátva az asztalon a teáscsészét, a széktámlán a fekete törölközőt, Hebrides a megvilágosodás erejével érzékelte, hogy se a csésze, se a szék, és a törölköző sem valóságos. Az egész konyha, az egész albérlet, a város, az eső, a táj, vagyis a parkok, ligetek, hidak, utak, hegyek, öblök összessége, mindaz, amit a szem befoghat, és amit az értelem érteni vél, csak illúzió, nincs semmi más, csakis az, ami az almába harapó férfiszáj körül és az óriási almán túl van valahol.

Miután vizet ivott, arra nem maradt ereje már, hogy visszatérjen a szobába. Leroskadt a kiszáradt aszparágusz mellé, mintha a lelkiismerete mellé roskadna le. Mint két akut alkoholista, úgy ücsörögtek ott, szomjazva és kiszáradva, és ebben a mozdulatlanságban Hebrides némi nyugalomra talált. Lassan elhalványult a szúrás, minden égő és lüktető fájdalom, csak a lány szeméből visszamaradó nomád kékség tartotta magát makacsul, mintegy megfestve Hebrides körül a világot. Violakék volt a piros padló, ibolyakék a fehér mennyezet, pávakék a zöld kárpit, opálkék a párkány, indigókék a fekete frottír törölköző. Hebrides átsétált a szobába. Ott is kéknek látott mindent. Leült a főbérlő hintaszékébe, rágyújtott, és még az ablakot se nyitotta ki. Cseppet sem törődött azzal, hogy a házirend szerint csak a balkonon dohányozhat, így ráadásul percek alatt a legfelső sarokban is füst gomolyog. Halványkék cigarettafüst. Köd lett körülötte is. Világoskék köd.

Rohamléptekkel érkezett a nyirkos est. A platánok gubbasztva, öregesen és ellenségesen, mint kitömött óriásbaglyok bámulták a kicsi és szokatlanul piros padot. A park menti lámpák vibrálva kaptak fényre, a kidőlni készülő kandeláber már az út fölé is behajolt, s ettől már inkább fenyegető, semmint barátságos volt, mintha arra várna csak, mikor csúszkál arra valaki a széttaposott giliszták nyákján, hogy végre, a kellő pillanatban kidőlhessen, és agyoncsaphasson valakit. Az eső egyre csak esett, mosta és mosta az oszlop tövét, a sárrá váló földet, a kilazuló macskaköveket és a félrebillent csatornafedeleket, egyre szaporábban, és amikor a giliszták és falevelek egyvelegétől végleg bedugultak a csatornák, sötétbarna víz árasztott el mindent. Végül olyannyira felázott minden, s ez a levelek és férgek mellett kiköpött rágógumikat, valamint buszjegyeket is tartalmazó tészta olyan összefüggővé lett, hogy úgy tűnt, a továbbiakban már nincs másról szó, csak e sűrű tészta további cseppfolyósításáról. Egészen addig, míg az egész hóbelevanc, mintegy betetőzve az ember által ismert világ hígítását, egyesül a tengerrel, esetleg fogja magát, és egy addig nem működő, ám bizonyos határon túl váratlanul mégiscsak megnyíló csatornanyíláson át egyetlen svunggal lefolyik, lezúdul, minden limlomjával együtt a feneketlen alvilágba, az utolsó cseppig, olyan tökéletesen, hogy még vákuum sem marad a helyén.

Nyugtalan, hét mérföld hosszú éjszaka volt soron. Éjfél után potyogni kezdett a homlokzatról a felázott vakolat, és valóban átázott a lépcsőház fölötti födém. Eleinte csak apró koppanások hallatszottak, később csobogás, végül tágas tavasbarlangban tétován evező ladikos evezőcsapásai is. Az álom csak kerülgette Hebridest, aki csapóvasra tűzött húsdarabnak gondolta magát. Az álom, az öntudatlanság volt a farkas, és ő csali. Ha lehunyja a szemét, ha elszenderül, ráveti magát az álom réme, rácsapódik a cápaszájú éj, a sötét jobb és bal fele egyetlen csattanással préseli ki belőle a szuszt, meg is érdemelné, gondolta a fiú, mégis úgy érezte, kár lenne érte, az utolsó álomért, még ha az csak rémálom is, és ezt nem engedheti. A farkascsapda tehát aznap semmit sem fogott, s benne érintetlen és éber maradt a hús. Nyitott szemmel ült a székben Hebrides, amikor rátalált a virradat a füstből szőtt, világoskék köd közepén.

A szokottnál órákkal később ért véget az éj, és ki sem világosodott egészen, mivel a város fölött lágy ólomfelhők torlódtak egymásra, továbbra is rendületlenül esett, sziszegősen, ősziesen, a park fái alatt baktériumgomolyagok elszabadult foszlányai szálltak, időnként viharossá fokozódott a szél, a fákat kopasztotta, és minden létező ajtót, ablakot, kaput kinyitott. A táj kihajított, szintén nyitva hagyott bélyegalbumába a lucskos kezű, fanatikus szél egész nap leszakadt falevelek elázott bélyegeit ragasztgatta. Minden elképzelhető felületre; autókra, falakra, táblákra; üvegre, fémre, fára; válogatás és rendszer nélkül. Valamivel kevesebben, mint előző nap, és egyre gyöngülő erővel, inkább már csak szimbolikusan, de a járdákon továbbra is elgémberedett giliszták próbálkoztak valamivel, amire már előző nap sem volt esélyük.

Hebrides a délután első óráit voltaképp éber kómában töltötte. Négy óra felé vizelnie kellett, és ez végre felfrissítette. Átesett a holtponton, kinézett a lépcsőházba, és látta, hogy a víz két sugárban ömlik. Az egyik a fal felé lejtő lépcsősor belső oldalán patakzik, kanyarodva minden saroknál, és hegyi patak módjára, csobogva halad lebucskázva a kőgrádicsokon az alsóbb emeletre. Egy másik, jóval vastagabb sugár oldalirányból egyenesen a lépcsőház légterébe lövell, és szabadeséssel, millió cseppre porladva zuhan az alagsorig, ahol pedig ezüstös vízfelület fodrozódik. Hebrides hallgatózott, vajon jár-e valaki a házban, merik-e már a vizet, tesz-e valamit valaki, de árva hangot sem hallott. A csönd és a víz csobogása felvillanyozta, szépnek látta, valószínűtlennek és gyönyörűnek, és ettől valószínűtlenül éber lett. Visszatérve a lakásba kiszellőztetett, eső vert be, levelek hullottak a padlóra, nyirkosság ömlött odakintről, és cseppfolyós rosszindulat, Hebrides mégis váratlan jókedvet és tetterőt érzett, kávét főzött, és elhatározta, hogy alvás helyett írni fog. Nem is akárhogy. Leül, elkezdi, nem tudja még, miként, de nekilát, és csak ír és ír majd, egészen addig, míg a végére nem ér. Most először megcsinálja, amit eddig egyszer sem sikerült, vagyis egy ültő helyben ír végig valamit. Mert ez az a nap, amely alkalmas erre, gondolta, és az íróasztalt az ablak mellé húzta, ahonnan jól láthatta a piros padot. Füzetet keresett, de mivel nem talált, beérte a levélpapírral. Magához vette a fekete törölközőt is, ugyanis biztos volt abban, hogy ott lesz benne, a bolyhaiban, erősen és markánsan a halványkék lány hajillata, aurájának maradványa, ám beletemetve arcát a ronda holmiba, visszahőkölt. A törölköző szagtalan volt, és halott. Ha valami elmondható róla, akkor épp az, hogy nem volt még a történelem során olyan törölköző – és más ruhanemű sem –, amely ilyen tökéletesen nélkülözött volna minden illatot. A lány nemcsak a hajillatát vitte magával, hanem azt is, ami a törölköző sajátja volt. A textúráét, a Hebridesről visszamaradt és a mosáskor kapott idegen illatokat is. Egytől egyig mindet! Nem hagyott benne egy halvány illatemléket sem. A szagok világában a törölköző immár nem volt más, csak egy fekete lyuk, amelyen át semmi sem érződik. Hebrides csodálkozott, a törölközőt mégis az asztalra tette. Kiborította a hátizsák tartalmát, a kacatok közül kihalászott néhány tollat meg két doboz cigarettát, felvett egy pulóvert, és nyitott, fregolival kitámasztott ablaknál, a be-belóduló szél, a parkból felhallatszó lombfújtatás és a lépcsőházi zuhatag zenéjétől kísérve megdátumozta az első lapot – „1987. augusztus 07.” – és írni kezdett:

Rohamléptekkel érkezett a nyirkos est. A platánok gubbasztva, öregesen és ellenségesen, mint kitömött óriásbaglyok bámulták a kicsi és szokatlanul piros padot, mintha érezték volna, hogy ma is jönni fog. A park menti lámpák vibrálva kaptak fényre, a kidőlni készülő kandeláber már az út fölé is behajolt, s ettől már inkább fenyegető, semmint barátságos volt, mintha arra várna csak, mikor csúszkál arra Lejla a széttaposott giliszták nyákján, hogy végre, a kellő pillanatban kidőlhessen, és agyoncsaphassa, ezzel egyszer s mindenkorra feloldva egy réges-régi dilemmát. Az eső egyre csak esett, elszántan mosta az oszlop tövét, a sárrá váló földet, és amikor a giliszták és falevelek egyvelegétől végleg bedugultak a csatornák, sötétbarna víz árasztotta el az utakat. Végül annyira felázott minden, s ez a kiköpött rágógumikat és buszjegyeket is tartalmazó tészta olyan összefüggővé lett, hogy úgy tűnt, a továbbiakban már nincs másról szó, csak e sűrű tészta további cseppfolyósításáról. Egészen addig, míg az egész hóbelevanc, mintegy betetőzve az ember által ismert világ hígítását, egyesül a tengerrel, esetleg fogja magát, és egy addig nem működő, ám bizonyos határon túl váratlanul még­iscsak megnyíló csatornanyíláson át egyetlen svunggal lefolyik, lezúdul, minden limlomjával együtt a feneketlen alvilágba, az utolsó cseppig, olyan tökéletesen, hogy még vákuum sem marad a helyén.

Pocsék éjszakám volt. Aludtam volna, de éjfél után potyogni kezdett a homlokzatról a felázott vakolat, és átázott a lépcsőházi födém. Eleinte csak apró koppanásokat hallottam, később csobogást, végül tétován evező barlangi ladikos evezőcsapásait is. Az álom csak kerülgetett, és azt gondoltam, hogy csapóvasra tűzött húsdarab vagyok. Az álom, az öntudatlanság a farkas, én pedig a csali. Elég lehunynom a szemem, ha csak egy pillanatra elszenderedek, rám veti magát az álomvilág réme, és akkor, rácsapódik a cápaszájú éj, a sötét jobb és bal fele egyetlen csattanással kinyírja. Meg is érdemelné, gondoltam dühösen, ugyanakkor azt is éreztem, hogy kár lenne érte, az utolsó álomért, még ha az csak rémálom is.

A viharos időjáráson kívül talán a kimerültség lehetett az álmatlanság oka, mivel az előző napon harminckét órán át írtam egyfolytában, igaz, amit elkezdtem, be is fejeztem. Zöld ernyő a címe, hosszú és fárasztó, esős és borús, mint odakint a park és a tengerpart. Ilyenkor gyakran fordul elő, hogy épp a világosság hozza a megváltó álmot. Az ájulást. Épp a reggeli verőfény ver fejbe végleg, és úgy alszom át a napsütötte delet és délutánt, mint más halandó a legsötétebb éjszakát. Vártam hát a rózsaujjú hajnalt. Ha ennyire várom, mindig kíméletlen lassúsággal jön, gondolom, csak azért is, ám ezúttal minden korábbinál többet, órákat késett, rá­adásul ki sem világosodott egészen, mivel a város fölött lágy ólomfelhők torlódtak egymásra, és persze továbbra is rendületlenül esett, sziszegősen és ősziesen. A délelőttöt és a délután első óráit voltaképp éber kómában töltöttem, s alig emlékszem valamire. Négy óra felé vizelnem kellett, és ez felfrissített. Átestem a holtponton, és ez jobb volt, mint órákon át nem csinálni semmit, csak lankadtan várni, hogy végre ne gondoljak semmire, ne lássak és ne halljak semmit. Mert amikor már halálosan kimerültem, minden fáraszt. Nem kívánom az ételt, bármilyen régen ettem is, ásításra se akarom már kinyitni a számat, irritálja a fény a szemem, és még a távoli emlékképektől is hunyorgásra áll. Miután a vizelés valamilyen oknál fogva megélénkített – mintha aludtam volna mégis egy kicsit –, kinéztem a lépcsőházba. Láttam, hogy a víz két sugárban ömlik. Az egyik a fal felé lejtő lépcsősor belső oldalán folydogál, és hegyi patak módjára, csobogva bucskázik le a kőgrádicsokon. Egy másik, jóval vastagabb sugár oldalirányból egyenesen a lépcsőház légterébe lövell, és szabadeséssel, millió cseppre porladva zuhan az alagsorig. Beláttam, hogy nincs esélyem. Eddig nyugodt helyen laktam, ám most egy mini Niagara mellett találtam magam, ahol egyelőre lehetetlen pihenni. A lépcsőházban senki sem mozgott, s ezt felettébb csodáltam. A házmester nem tesz semmit, és a lakók sem. Talán szólnom kellene valakinek, hogy beázik a ház, gondoltam, de ahhoz végképp nem maradt erőm, hogy kimozduljak vagy bárkivel is szóba álljak. Visszaakasztottam még a láncot is, nehogy valaki rám törjön, és elhatároztam, hogy ha csengetnének, én akkor sem nyitok ajtót, ha ébren vagyok még. Inkább dolgozok tovább – végkimerülésig. Az majd segít. Így aztán fél öt felé kávét főztem, és elővettem Lejla füzeteit. Bemelegítésként megszámoztam őket fekete tűfilccel, és magam is meglepődtem, milyen sokat adott. 365-öt. Lejlának az a má­niája, hogy ezer füzetet ajándékozzon nekem, és én írjam tele mindet, mert mint mondja, gyakorlat teszi a mestert, és ez az írókra éppúgy érvényes veretesség, akár az asztalosokra vagy ácsokra. Én egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy még mindig írnom kell, ő annál inkább, és az ezer füzet programjához is eszelősen ragaszkodik, csakúgy, mint az együttélésünkhöz. Ahogy ő mondja: a közös jövőnkhöz – amelyben én írok, ő meg minden este füzeteket hord nekem a papírgyári selejtraktárból. Közös jövő? Lejla imádja a frázisokat. Lejla panelekben beszél, és bár nem tudja még, de attól tartok, úgy is szeret – panelekben. Én sem vagyok neki más, csak egy frázis.

Folytatjuk.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges