Centauri

Nyomtatóbarát változat

Hát, ha tényleg kíváncsi vagy, elmondom, hogy augusztusra annyira tetű lett a helyzet, hogy a napokban már nem csináltam semmit, csak olvastam. Egész éjjel, megállás és evés nélkül, minden nap, csak hugyozni jártam az udvarra. Ez nem vicc! Nem azért, mert nem volt jobb dolgom, hanem mert a szitu most már katasztrofális. És mivel semmit sem tehetek, olvasok. Rém nagy blamázsokról szóló könyveket. Persze, vannak, akik azt állítják, minden rosszban van valami jó, de ha tényleg tudni akarod az igazat, a rossz olyan, amiben semmi jó nincs. Ez az én tapasztalatom. Attól rossz, hogy nincs jó benne, nem? Hogy mégis van, csak azok ismételgetik, akik megjátsszák magukat, és azt hiszik, hogy az ilyen veretességektől okosabbnak látszanak, meg olyannak, aki pozitívan áll hozzá az élethez, meg minden, de valójában sehogy sem állnak hozzá, csak azt szajkózzák, amit korábban másoktól hallottak. Azoktól, akik szintén megjátszották magukat. Így megy ez generációról generációra, figyeld csak meg, és ez nagyon hervasztó.

Egész gyűjteményem van olyan mondásokból, amiket utálok. Pozitívan állni hozzá az élethez? Micsoda hülyeség. Mintha az élet valami villamossági dilemma volna. Azt is hányszor hallom jómódú seggfejektől: A pénz nem boldogít. Na ja. Ide a rozsdás bökőt, hogy aki ilyet mond, sosem váltja vissza az üres üvegeket. Tudod, mit? Ha még egyszer ezt mondja nekem valaki, a pofájába vágom:

– Akkor adj egy kis gempát, oké?

De őszintén szólva, tudom, hogy nem lesz ehhez bátorságom, majrés gyerek vagyok, ez az igazság. Nem beszari, csak majrés. Amúgy is, minek mondjam, ha egyszer tudom, az ilyen egy petáktól sem válik meg, csak az arca nagy. De ha azt nézem, még ebben a lózungban is van valami. Mert most, hogy nincs, valóban nem a pénz boldogít, hanem a könyvek. De azért azt se felejtsük el, hogy azokat is pénzért vettem, kivéve, amit K27, a haverom ajándékozott nekem. De ő is perkált érte, az istenit! Ha egyszer elolvastam mindet, és pénz sem lesz, K27 se küld többet, vagy ilyesmi, akkor írok egyet. A magam örömére. Guberálok papírt és tollat, és írok.

Egyébként is szoktam olvasni, néha nagyon is sokat, szeretem a könyveket, tényleg, talán azért, mert a fater sok verset írt, szegény. Rendes tag volt, nem hiszem, hogy megjátszotta magát, de nem volt valami szerencsés, és ha érdekel, a versei egészen pocsékak. Tíz éve is van, hogy utoljára olvastam őket, lelomboznak nagyon, nem azért, mert szomorúak, hanem mert dög rosszak. Meg aztán az ember nem olvasgatja az apja szonettjeit minden nap, még akkor sem, ha egytől egyig remekművek, mert az ilyesmihez hangulat kell, nekem legalábbis. Anyám is bezsongott a könyvektől, bár őrült egy nő volt. Egyszer felrántotta magát valamin, és elégette apám verseinek nagy részét. Nem egy-kettőt, legalább fél könyvtárnyit. Nem vicc! Rendben, biztos nem volt könnyű apámmal, bár nem csajozott, nem ivott, nem dohányzott, olyan szorgalmas és hűséges fazon volt, hogy az eszem megáll, de akkor sem lehetett vele könnyű. Mert álmodozott. Ez csak azért volt súlyos, mert anyám nem. Megértem anyámat. Kergethet álmokat apám, ki tilthatja meg neki?, de ha lehet, kergesse egyedül. Mondjuk, anyám is kapcsolhatott volna hamarabb. Még mielőtt hozzáment, rájöhetett volna, hogy nem akar álmokat kergetni, apám álmait biztosan nem. Ilyet viszont akkor sem csinál az ember, hogy elégeti a másik verseit, nem igaz? Mit fáj az neki? Akármi van, nem égeti el. Balhézik, kiabál, fejéhez vágja a fazekat, megcsalja, elválik, meg minden, de a verseket nem égeti el. Azokhoz nem nyúl egy ujjal sem. Eszébe sem jut.

Anyámék házassága teljesen gajra ment, de szerették a könyveket. Sokan utálják például a brokkolit, ha az egymást gyilkoló ősök azt szeretik. Ilyen alapon akár gyűlölhetném is a könyveket, mégsem utálom, bár az is igaz, hogy csak nagyon keveset szeretek. Itt van például a legutóbbi, a Zabhegyező, nem tudom, hogyan legyek vele. Egy biztos, tegnap olvastam csak, de a szerzőjétől, J. D.  Salingertől már tegnapelőtt kiborultam. Ő is csak egy gennyes barom, megjátssza magát, és alaposan átrázza az olyan tizennyolc éves spinkókat, mint amilyen mondjuk Joyce Maynard. Tényleg. Falra mászok attól, ahogy a kiscsajnak az észt osztotta. Ez a Joyce viszont jó bőr lehetett, már amikor nem hánytatta magát negyven kilóig. Jó, már a fiatalkori képein is olyan karikás a szeme, mint valami drogos ribancnak, melle meg egyáltalán nincs. Nem úgy nincs, mint akinek nem nőtt, hanem úgy, mint akinek levágták mindkettőt. Én ettől lehervadok, olyan mokkás, foszlatag az egész spiné, olyan gizda, sápadt, meg minden. Átment rajta az úthenger, vagy mi. Illetve J. D.  Salinger.

Szóval, általában mindenhez analfabéta vagyok, de elég sokat olvasok. Én azt szeretem, ha a könyv néha legalább érdekes. Szerintem egy nagy átbaszás, amikor azt állítják, hogy a sztori nem számít, mert mindent megírtak már. Ugyan, ki mondta ezt? Honnan veszik? Akik ezt állítják, ott voltak minden időben, minden ember sarkában, olvastak mindent már, hogy ezt merik állítani? Ha jól tudom, egy Rimbaud nevű idióta mondta először, hogy megírtak már mindent, aztán ezt is szajkózni kezdték, mint azt, hogy minden rosszban van valami jó. Ez fáj! Hervasztó. Ha a rosszban van valami jó mégis, akkor az nem más, mint hogy tudhatjuk, hogy úgy rossz, ahogy van. Hogy nem kell már benne keresgélni a jó után. Ettől megnyugszik az ember. De amikor azt hiszi, hogy jó is van benne, keresgélni kezdi, ha meg hirtelen nem találja, állati ideges lesz.

Egyébként azt is szajkózzák, nagyjából ugyanezek a tagok, hogy minden ember egyedi meg különleges. Én is sok különleges taggal találkozom, és mondhatom, nagy tömegben különlegesen unalmasak. Na mindegy, maradjunk annál, hogy mindenki egyedi. Hát akkor mindenkivel történhet olyasmi, ami korábban másokkal pont úgy még sosem, nem igaz? Ha éppen kíváncsi vagy az igazságra, megmondom, hogy tökéletesen hidegen hagy, amikor körmönfontan írnak a semmiről, és azt mondják, hogy valaki a nyelv mestere. Egyébként is mindig az a hátsó gondolatom támad, hogy ez nem az írásra, hanem a szexualitásra vonatkozik. Amúgy pedig azt látom, hogy a nyelv változik, és a lényeg nem a kunsztokban van. A gondolatban, a sztoriban sokkal inkább. Persze, amikor én beszélek, mert néha sokat beszélek, nem tudom, miért, de így van ez, szóval azt mondják, hogy egysíkúan fejezem ki magam. De tudod, mit? Szerintem csak megjátsszák magukat. Ezzel foglalkoznak, ahelyett hogy arra figyelnének, amit mondok, amiről szó van, meg minden. Egyébként is, megmondaná valaki, hogyan ítéljem meg – vegyük akkor ezt a példát – Salinger stílusát, ha egyszer fordításban olvasom? Na mégis, hogyan? Tanuljak angolul? Aztán pedig franciául, spanyolul és finnül is? Marhaság, az istenit! Egyébként is rosszul vagyok, ha azt mondják: Ennek az embernek van stílusa. Figyeld meg: az olyan embernek, akinek stílusa van, a stílusán kívül szinte semmije sincs. De aztán lehet, hogy mégis azoknak van igazuk, akik a sztorikat meg a puhafedeleseket fikázzák. Amennyiben ők speciel úgy élnek, hogy abban már nincsen semmi új. Nem kell azt szégyellni, sokan élnek így, felkelnek, lefekszenek, esznek, isznak, böfögnek, úgy undorítóak, ahogy vannak, meg minden. Lehet, sőt, nagyon is valószínű, hogy én is úgy élek, és ugyanolyan unalmas vagyok, mint a többi barom. Mégsem állítom, hogy senki sem élhet újszerűen, és mindenkivel annak kell történnie, ami korábban másokkal már ezerszer megtörtént. Még ha úgy lenne is, akkor sem állítanám, mert ezt mondani állati hervasztó. Mit szólt volna apám, ha azt mondom neki:

– Idefigyelj, fater! Nem tudom, hány férfi verseit égette el a saját asszonya, úgy tippelem, nem soknak, de azért biztosan megesett már másokkal is. Nincs új a Nap alatt – mondanám, és persze hánynék magamtól, hogy én is szajkó lettem.

– Úgyhogy fel a fejjel!

Ha ezt mondanám, az apám helyében jól helyben hagynám magam.

Shakespeare vajon miért nem gondolt arra, hogy szerelmi történetet írni tré? Vagyis hogy megírták már. Ha az idő hosszát nézzük, a Shakespeare előtti több ezer évben jóval több szerelem volt, és valószínűleg többet is írtak róla, mint a Rimbaud utáni száz-egynéhány évben. Ilyen alapon már Shakespeare is irtózhatott volna a love-sztoriktól. A Rómeó és Júliát is hagyhatta volna a francba, nem igaz? Mégis megírta, ma is olvassák, én is olvastam. Nem vicc! Nem rossz, de meg kell mondanom, azért nem veszek meg érte. Szeretem őket, meg minden, de néha olyan bosszantóak. Sokkal jobban sajnáltam Mercutiót, amikor megölték, mint Rómeót és Júliát. Tény, hogy Rómeót már nem nagyon szerettem azután, hogy Mercutiót leszúrta Júlia unokabátyja, az a tetű Tybalt. Az Rómeó hibája volt, és engem állatian lelomboz, ha valakit megölnek, pláne, ha más hibájából.

Nincs semmi bajom a halállal, szerintem nem nagydobás. Voltaképp a halál is frankó, minden az, ha jól csinálják, csak épp pocsékul intéz mindenki mindent. Ez az én tapasztalatom. A háborúval is csak az a gondom, hogy mielőtt kinyírnak, csomót kell lövöldöznöm másokra. Ha már az első napon golyót repítenének a fejembe, az rendben lenne, és azt mondanám:

– Háború? Oké, jöhet!

De így? Felejtsenek el! Rohadt dolog lelőni másokat, akármilyen barmok is. Csak azért, mert épp háború van, mert így döntött néhány genny, lyuggassak szitává másokat? Megmondom úgy, ahogy van: én majrés vagyok, és nem akarok végigrettegni heteket, hónapokat. Ha rossz a lapjárásom, éveket is kínlódhatok. Akkor már inkább állítsanak falhoz, rögtön a sorozás után. Nem kell sok pénzért felzsuppolni, és elvinni a világ túloldalára. Minek? Olcsóbb agyonlőni Pennsylvaniában. De ha egyszer az a mániájuk, hogy senki se haljon meg a szülőföldjén, mert ettől háború a háború, hogy mindenki ott hal meg, ahol nem kéne, oké, viszont akkor ne totojázzanak. Ezért tartom az évszázad legnagyszerűbb találmányának az atombombát. Mert hatékony. Tényleg.     

Azt is hallottam, hogy a háború valójában titkos népesedési politika. Vagyis, ha túl sok a manusz, háború ürügyén kinyírnak ennyi-annyi százalékot. Nem tudom, igaz-e ez, de ha igen, miért nem jelölnek ki egy szigetet? Együtt, közösen, a háborúskodó országok. Olyasféle szervezet, mint az ENSZ. Sorozás helyett megtenné a sorsolás is, és irány a sziget, és amikor mindenki megérkezett, elég egy jó nagy bomba. Béke lehetne ezer évig, nem igaz?

Olvastam klasszikusokat is, rengeteget, például az Otthon a szülőföldön-t, és szeretem is az ilyesmit, és háborús könyveket és dekcsiket is olvastam, meg minden, de nem kentek a falhoz. Engem az ken a falhoz, amikor olyan a könyv, hogy az ember a végén azt szeretné, ha az író a haverja lenne, akit akkor hív fel, amikor akarja. Ámbár ez nem gyakori. Isac Dinesent például felhívnám. Ring Lardnert is, de úgy tudom, hogy meghalt már. Vagy vegyük például Somerset Maughamtól az Örök szolgaságról-t. Tavaly nyáron olvastam, nagyon jó könyv, meg minden, de azért Maughamot se hívnám fel. Nem tudom, valahogy ő nem olyan, akit az ember felhívna. Akkor már az öreg Thomas Hardyt inkább.

De mindent összevetve az utóbbi időben igazán keveset olvastam. Vagy melóztam, vagy lógtam. Most sem akartam, csak ez a tetű helyzet, hogy elreccsent a számítógépem, persze a legrosszabb időben, amikor határidőre kellett volna leadni munkákat. Máskor is szorítanak a határidők, de most még jobban, mintha satuba fognák a zacskóm, és amúgy is elég rohadtak a körülmények. Talán el sem kellene mondanom, de én nem játszom meg magam, és ha épp érdekel az igazság, akkora szarban vagyok, hogy már víz sincs a házban. Néhány nap múlva áram se lesz. Ez fáj! Két hónapja nem vettem kaját, egy fonnyadt zsemlét sem, esküszöm. Nem vicc! Azt eszem, amivel itt-ott megkínálnak, a csapból meg épp csak csepereg a víz. Ha este fürödni akarok, már délben megnyitom, hogy estére félig legyen a kád. Lehet, hogy link vagyok, talán igen, talán nem. De ennyire biztosan nem, az istenit! Világválság van. Egyesek szerint talán igen, talán nem. Bárhogy is, újabban felszívódtak az adósaim, nem mintha olyan sok volna, de még az a kevés is. Én meg korábban, amikor még vastagon fogott a toll, hitelt vettem fel, mert azt mondták, ha nem cserélem ki az összes vezetéket, leég a ház. Azt már csak nem hagyhattam, nem igaz? Ki van cserélve, szétverettem az egészet, a fogyasztásom a negyedére csökkent, ahogy mondom, negyedére. Frankó, nem ég le semmi, csak épp jött ez a tetű válság, és annyit kell fizetnem, hogy a számlákra se futja. De nehogy azt hidd, hogy rinyálok, egy frászt! Jó nekem így. Tudod, mit mondok? Éhséget hónapok óta nem érzek. Dolgoztam tovább. Azt gondoltam, az megold mindent, csakhogy ekkor elreccsent a gépen. Az, amin dolgozom. Segíts magadon, az Isten is megsegít! – na, mostantól ezt se mondja nekem senki, mert beverek neki. Beverek, esküszöm, akármilyen majrés vagyok is. Azt meg elásom a kertben, aki azzal jön, hogy: Aki nem dolgozik, ne is egyék! Nem vicc. Elásom a gesztenyefa alá. Vagy megeszem. Az egyik haveromnak, Bobnak van igaza. Büdös bunkó, meg minden, de ügyes tag, gondoltam, összejövök vele, hátha tud valamit. Azt mondta, a gyümölcsösökben is a fán rohad a termés, inkább, minthogy munkásokat vegyenek fel. Már „szedd-magad” sincs. De én csak forszíroztam a dolgot, végül megelégelte, elszaladt az idő is, és azt mondta:

– Nincs nekem időm pénzt keresni. Munka mellett? Ne hülyéskedj!

Igaz is, melós, annyit én is szakítok, mint ő, még sincs víz a csapban.

Egy másik haverom meg, aki irtó rendes tag, a legrendesebb, akit valaha ismertem, és mindig segít, és ért a számítógéphez, pont ekkor Münchenbe ment. Így aztán itt maradtam kaja, víz és gép nélkül. Öt percig úgy gondoltam, fogom a gépet meg a monitort, és kivágom a bezárt ablakon. Na, az lett volna a jó a rosszban, kivágni a cuccost, meg utánanézni a kitört ablakon át, megcsodálni, ahogy szétfröccsen a teraszon, de csak néhány kört tettem a szobában. Mondom, hogy majrés vagyok. Még a monitort sem hajítom ki. Aztán elhatároztam, hogy olvasni fogok. Jobb, mint begőzölni.

Régebben azért hagytam fel az olvasással, mert egy idő után úgy éreztem, hogy az írók megjátsszák magukat. A színházat sosem szerettem, mert csak arra tudtam figyelni, hogyan játszanak a színészek, és nem a darabra. Ezért a színdarabokat is inkább elolvastam. Csakhogy egy idő után olvasás közben meg csak azt figyeltem, hogy a szerző jól ír-e. Ez hervasztó. Elolvasol egy könyvet, és a végén csak arra emlékszel, hogy pocsék a szerző, és valószínűleg civilben is seggfej. Nincs értelme. Tényleg.

Ezért olyan könyvet választottam, amiben az írókról írnak. Azt reméltem, hogy így talán azt fogom figyelni, amiről szó van. Említettem már, hogy a múlt nyáron olvastam az Otthon a szülőföldön-t, és tetszett, és most találtam egy könyvet, aminek majdnem ugyanez a címe: Otthon a világban. Ráadásul olyan tagról szól, akiről hallottam már, erről a bizonyos J. D.  Salingerről.

Van egy elvarázsolt haverom, a húgommal járt együtt a középiskolában, igazi könyvmoly, annyira művelt, hogy az már néha fáj, de igazán jó haver. Elhúzott innen rég, legalább tíz éve, K27-nek hívom, és majdnem minden héten küld egy csomagot. Nem olvasok újságot, ha szerzek is, csak azért, hogy egyenlő darabokra tépjem, és kitöröljem a seggem. Nehezebb leöblíteni, de sokkal olcsóbb, mint a klotyópapír. Isten se tudja már, hogy hány novella, vers meg címlapsztori végezte a budiban. Télen meg a napilapokkal a legkönnyebb begyújtani. Nem tudom, megfigyelted-e már, de a magazinok egyszerűen semmire se jók. Törléskor ott is összekenik a segged, ahol addig nem volt szaros, begyújtáskor meg a vastag fa is már régen ég, amikor a magazin még csak színes füstöt okád. Nem vicc! K27 viszont rengeteg újságot olvas. Jó tíz évvel ezelőtt azt találta ki, hogy az érdekes cikkeket kivagdossa, és elküldi nekem. Komolyan, azóta legalább ötvenezer cikket kaptam. Tíz éve szinte minden héten. Ezt nevezem én barátságnak. Van is lelkifurdalásom, ha néhanapján, jobb híján, K27 cikkeit használom erre-arra, de a többségüket megőriztem. Azt is, ami Salingerről szól.

A Red Dragon nevű bárfélében olvastam el. Az a hely régen nagyon penge volt, de azért nem jártam oda, mert egy Elizabeth nevű lány ott csalt meg, és attól kezdve nem volt kedvem az RD-ben dekkolni. Betévedtem még párszor, de mindig rossz kedvem lett, nem volt hangulatom hozzá többé. Sok évvel később gondoltam egyet, és újra bementem, azért is, mert csak ott árultak bambuszpálinkát. Kértem is, de már azt sem tudták, mi az. Ez fájt! Figyeld meg, ez van mindenhol. Ha valahol találsz valami jót, és évekkel később keresed, holtbiztos, hogy nem találod, és az egykor kedves, csinos pultoslány helyén valami nyegle, nagyarcú rihe kelletlenkedik ide-oda. Örülsz, ha egy pillanatra se látod, nemhogy stírölnéd, mint a tíz évvel korábbi lányt. Na mindegy, beértem a teával, kibontottam K27 levelét, és a salingeres cikket olvastam. Volt két fotó is. Az egyik Salinger postaládáját mutatta, a másik az írót. Azt olvastam, hogy ez a tag tökéletesen elvonult a világtól, és a kép is suttyomban készült róla. Olyan is volt, mintha a bozótból fotóznának egy ritka majomfajt vagy ilyesmit. Úgy nézett ki ez a Salinger, mint valami tagbaszakadt erdőkerülő, és meg kell mondjam, elég rossz bőrben volt. Meg is írtam K27-nek, milyen feltűnő, ahogy ráncokba gyűrődik hátul a gatyája, mert egyszerűen nincs benne egy normális segg. Álmomban se gondoltam volna, hogy azért nincs, mert hülye szokásai vannak. Tetszett nekem a fotó, és a farát leszámítva a figura is. Most meg, ahogy kajtatok a polcokon, rábukkanok Joyce Maynard könyvére, az ismerős címmel, és azt olvasom a fülszövegen, hogy a spiné együtt élt ezzel löttyedt farú remetével. Gondoltam: ez a könyv kell nekem! Ezzel ütöm el az időt, míg a haver vissza nem tér Münchenből. Addig sem tépelődöm. Akik meg arra várnak, hogy jelentkezzem, hadd várjanak. Úgysem hinnék el, hogy még a gépem is befuccsolt. Nem tehetek semmit, így is, úgy is azt hiszik, hogy oltári nagy link vagyok, meg minden.

Ha épp kíváncsi vagy az igazságra, megmondom, ez a Joyce nem semmi. Olvastam én már korábban is olyan könyvet, amit nő írt híres íróról, például Jack London feleségétől, de a belem is kifordult. Az egekbe ajnározza a szerelmüket, és közben egy szóval sem említi, hogy azért kemény menetek is voltak, például megcsalta Jacket, és ennek is szerepe volt abban, hogy a férje végül fellógatta magát. Egy büdös szó sem esik erről. Nem vicc! Nagyon utálom, amikor az emberek azért szépítik a dolgokat, hogy önmagukat jobb színben tüntessék fel. Tényleg.

Hát ez a Joyce Maynard nem játssza meg magát. Igaz, elismeri, hogy évtizedekig megjátszotta, ahogy a családja is, főként az anyja, de amikor ezt a könyvet írta, nem szarozott. Imponál nekem ez. Mert szerintem jobbak az olyan csajok, akik talán nem annyira szépek, viszont belevalók. Őszinték, ami a szívükön, az a szájukon, lehet velük hülyéskedni, beszélgetni, meg minden. Tíz-egynéhány évvel ezelőtt a Red Dragonban is ilyen buksza volt a pultos. Szerintem ez a Joyce is a javából való. Nem rejti véka alá, hogy furcsa szokások uralkodtak náluk. Például az, hogy még középiskolásként is együtt aludt az anyjával, aki rendszeresen simogatta. Dédelgetésnek hívták ezt. A nővérét sokszor idegelte Joyce dédelgetése, de vele legalább nem csinálta az öreglány. Mások is szóvá tették, hogy ez nem kóser, de az anyja mégiscsak cirógatta, simogatta meg babusgatta. A pusziféleségeket még osztályozta is, és külön nevet adott nekik: szívós, cuppanós, filmszínésznős... Nem vicc! Kíváncsi lennék, pontosan miféle lehetett a szívós. Nem egyszerű a csaj, hogy ezt leírja. Én inkább levágnám a karom, csak ezt ne kelljen leírnom. Inkább félőrülten lövöldöznék sárga rémekre évekig Saigon környékén a bambuszban, csak ne kelljen leírnom. Mondom, nagy majrés vagyok. Arról aztán végképp hallgatnék, ami ezután jön. Inkább az atom!

Valahányszor a kanadai nagymama meglátogatta őket, mindig egy furcsa, zöld színű, Zambuk nevű kenőcsöt vitt nekik ajándékba. Gondolom, juharszirup helyett. Sosem derült ki, hogy ez a bizonyos Zambuk mire jó, Joyce anyja meg semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy a lánya hüvelyét, egészen felső tagozatos koráig, azzal kenegesse. Ez fáj! Micsoda spiné! Nem volt százas, az már biztos. Nem is tudom, mit tettem volna, ha az apám esténként a farkam akarja kenegetni. Talán hamarabb patkol el, mint valójában. Olvastam én több pszichológiai műben is azt a velőtrázó igazságot, hogy a fiúknak bizonyos életkorban meg kell fogniuk az apjuk faszát. Nem vicc! Nem hiszed el, de tényleg olvastam. Hát én, öregem, hiszed vagy sem, sosem akartam megfogni, és most sem érzem, hogy oltári dolog maradt volna ki az életemből. Akkor most én nem vagyok komplett? Joyce anyja meg tök normális, amikor a lánya hüvelyét Zambukkal balzsamozza, miközben családi magazinok tanácsadórovatába firkál cikkeket? Azt bezzeg nem írta meg, hogy az anyák kenegessék Zambukkal a lányuk vagináját! Figyeld meg, hogy mindenhol ez van. Hogy azok, akik hatalmasan osztják az észt, fennhangon hirdetnek téziseket, otthon, amikor nem látni őket, cseppet sem visszafogottak. Megverik a kölküket nyolckor, mert elejtette a zsírosdeszkát, de semmi baj, mert a kilences nagymisén meggyónják, és megy a nagy szánom-bánom. Tízkor már a szeretőjükkel hemperegnek a szuterénban, délben ezüstkanalakkal terítenek, este tökrészegek, éjfélkor konyakot hánynak tisztán, másnap reggel esetleg még egy tasli az ebadtának, kilenckor me­gint lehet szánni-bánni. Így megy ez, figyeld csak meg, és ez nagyon hervasztó. Szóval, Joyce Maynard hüvelyét Zambukkal kenték be minden este, így aztán nem csoda, ha gondjai támadtak. Amikor egyetemistaként cikke jelent meg a The New York Times-ban, majd ennek köszönhetően összeismerkedett a seggfej Salingerrel, akkor még minden szexuális élménye kimerült abban, hogy látott már legyeket dugni a kockacukron. Vagyis szűz volt. Ami ennél is durvább, jó darabig az is maradt. Ez fáj!

A The New York Times azt akarta, hogy Joyce Maynard, mint a Yale növendéke, a saját nemzedékéről nyilatkozzon. De miért épp őt kérdezték? Figyeld meg, ez jellemző, épp a Yale-ről választanak, az utcáról semmiképp. Kapnék azért levegőt, ha kiderülne, hogy a Times akkori főszerkesztője is a Yale-en tanult. Az is igaz, hogy nem tudhattak a Zambukról, és azt sem sejthették, hogy Joyce súlyproblémákkal küzd. Pokoli és beteges fogyókúrát tart, és hónapokig csak uborkát és joghurtot kajál. Miért épp neki kell nyilatkozni egy egész nemzedék nevében? De ha épp kíváncsi vagy az igazságra, tökmindegy, ki nyilatkozik, mert az a nemzedék is megjátszotta magát. Azok, akiket hippiknek mondanak. Nemcsak Joyce, hanem az összes pipitéres barom. K27 egyik kivágott cikkében olvasom, hogy a hatvanas évek krisztusarcú hobóiból és lázadóiból mi lett. Tudod, mi? A nagy csövezők legtöbbje dúsgazdag bankárként, korrupt politikusként, elhízott, gennyes állatként végezte. Ez fáj! Nem hiszed? Gondolj csak Morrisonra! Félisten volt, és mekkora dagadt disznó lett belőle. Olyanná vált, mintha csak a saját, felfújható mása lenne. Szerintem nem a szíve miatt halt meg abban a párizsi kádban, egyszerűen csak beleszorult, és nem bírt többé kikecmeregni belőle. Ennyi. Ilyenek voltak ezek, szóval majdnem mindegy, kit kérdezett akkor a Times, olyan ez, mintha mindenkit Zambukkal kenegettek volna akkoriban. Ha nem Zambukkal, akkor mással. Figyeld csak meg, most is ez van, most is kenegetik a népeket, alul is, fölül is, hol ezzel, hol azzal. Szóval, tökmindegy. Ha mégsem mindegy, talán csak ezért nem, mert Joyce jobban járt volna, ha nem ő írja azt a cikket. Salinger nem kezdi el levelekkel bombázni, és nem is találkoznak. Mert aztán persze találkoztak, Salinger meg hamarosan előadta azt a tré szöveget, amit minden kamaszlány bevesz, hogy ő milyen magányos, a világ meg szar, meg minden. Hát, ha épp tudni akarod, a világ valóban szar, leginkább azért, mert a leggennyesebb alakok visszaélnek azzal, hogy ezt mások is érzik. Tizennyolc éves spinkók is. Tudom, mit beszélek, egyszer én is elmondtam a Red Dragonban egy lánynak, hogy magányos vagyok, és szar a világ. Le is feküdt velem. Meg minden.

Tudod, mi akasztott ki a legjobban Salingerben? Ahogy evett. Eszem-faszom megáll, hogyan evett! A Red Dragonban olvasott cikk alapján azt gondoltam, Salinger jókötésű, vagány, bunyós csóka, elvonult a világtól, vidéken él, mert valamiként odavaló. Halászik, vadászik, dolgozik és ír, amúgy pedig kihasználja azt az előnyt, hogy nem kell másokat bámulni. Örül a napfénynek, az esőnek, a hónak, a fáknak, az erdőnek, az évszakok váltakozásának, a boroknak, ételeknek. A baszom sok pénznek, amit a Zabhegyezővel kaszált. Megmondom őszintén, az én fejemben is megfordult, hogy északra megyek. Figyeld meg: akinek elege van, északra megy. Igen, azt terveztem, hogy lepattanok innen én is, beállok egy benzinkútra, és süketnémának tettetem magam. Előbb-utóbb megszokják, nem szól hozzám senki, ha akarok valamit, felírom egy fecnire, és idővel találok magamnak egy félnótás lányt is, együtt élünk, esténként szótlanul fekszünk a tűz előtt, élvezzük a forróságot, és persze a szexet. Tudom, miről beszélek. Úgy gondoltam, Salinger is élvezi, hogy az erdők között élhet, és rá se köpnek. Ehelyett mit csinált? Éjjel-nappal azon agyalt, hogy miként rohad meg benne az abrak.

Joyce már vele élt, amikor elmentek Salinger fiával étterembe, beburkoltak néhány pizzát, mert a fiú azt kért, de amikor egyedül maradtak a mosdóban, a világhírű barom azzal traktálta a lányt, hogyan rohad a belükben mérgező szarrá a rendkívül ártalmas pizza. Aztán megmutatta, hogyan dugja le az ujját a torkán. Nem néztem utána, de lehet, hogy ez a seggfej találta föl a bulimiát? Szóval, amit megettek, szépen, együtt, mint egy igazi szerelmespár, kirakták a mosdóba. Ez fáj! El sem mondhatom, mennyire. Inkább a Rómeó és Júlia, mint ezek. Nem megyek falnak a puhafedeles ponyváktól, de ez nálam is beteszi a kaput. Elképzelem egy ilyen pár nászútját, amint édes kettesben, Velencétől Nápolyig, végigokádják a napfényes Itáliát, és még jó, ha nem indulnak európai körútra. Hogyan emlékeznének vissza? Eszembe jutott a Szoba kilátással című film, pedig utálom a mozit, de azért eszembe jut. Ott van szó egy családról, akik az utazásaikra emlékeznek vissza. Kérdezi az egyik:  „Emlékszel Velencére?”  „Nem.”  „Tényleg nem?”  „Tényleg.”  „Dehogyisnem, tudod, ott volt az a sovány kutya.”  „Ja, tényleg!”

Salingerék is ehhez hasonlóan emlékeznének vissza. „Párizs?” „Ott hány­tunk pezsgős kaviárt, istenem, de klassz volt!”  „Oslo?”  „Emlékszel, hogyan dobtuk ki a tejszínes lepényhalat?” És így tovább, Madridtól Moszkváig, a lekváros pekingi kacsától a juhtúrós sztrapacskáig.

 Tudod, mi a legrosszabb? Van egy barátom, néha meglátogatom. Az ő felesége is ilyen. Egyszer megérkezem hozzájuk, épp csak leveszem a cipőt, épp csak az orrom alá tesznek valami ropogtatnivalót, amikor a lány felkiált:

– Képzeld, egy nagyon izgalmas kurzusra járok a környék legjobb természetgyógyászához, és ma végre megtudtam, mennyi lappangó szar van ben­­nünk! Te hallottál már erről? …Hogy mennyi szar van bennünk?

Öregem, mit szólsz? Lappangó szar. Hallottál már ilyet?

Ezt kérdezi, én meg bámulom a süteményt, linzert vagy pitét, nem is emlékszem már, mit dobott elém, és bár egy perccel korábban még piszokéhes voltam, nincs már kedvem enni. A lány csodálatosan fellelkesül, amikor bevallom, hogy a lappangó szar nekem új. Megint kérdezi:

– Hallottál már erről?

Kingkongról igen, a szabadkőművesekről igen, a Holdra-szállás megkérdőjelezéséről igen, a DNS-ről, a DDT-ről és az LSD-ről szintén, de erről momentán, eddig még nem. És már mondja is, hogy egy átlagos emberben tizennégy kiló van, amit nem bír kifosni, ami csak gyűlik és kokszosodik és erjed a bél legbűzösebb zugaiban. Mit mondhatnék erre? Klassz. Tizennégy kiló? Az már valami! Jó tudni ezt is, nem igaz? – Azt hittem, hogy elszigetelt esettel van dolgom, most meg kiderül, hogy a világ másik táján, évtizedekkel korábban, Salingernek is ez volt a dilije. A belekben rothadó étel. Kapizsgálom már, hogy miért nincs normális segg a gatyájában. Azt már jóval korábban is értettem, hogy ezzel a lánnyal beszélgetni miért olyan, mintha egy halhatatlan abortum magyarázatait hallgatnám.

Így csak azok gondolkodnak, akik sosem éheztek igazán. Akiknek nemcsak ételhez, de tűzhöz, vízhez, semmiféle érzéki dologhoz nincs normális viszonyuk. Szerintem. Na mindegy, olvasom tovább Joyce ötszáz oldalas könyvét. Annyi előnye máris van, hogy nem érzek éhséget, bár több-kevesebb megszakítással már két hónapja koplalok. Eddig sem éreztem, de nem is jön vissza az étvágy az étkezések leírásától. A könyv felénél már úgy érzem, rohadt nagy mázli, hogy nincs mit enni, legalább nem rohadok belül, nem képződnek bennem lignittelepek, meg minden. Amúgy se lenne kedvem egy falathoz sem, mivel Joyce következetesen, szinte minden esetben leírja, mit abrakolnak. Mindig ugyanazt: gyalult tököt. Ez fáj! A két életművész. Végül már csak azért is továbbolvasok, hogy lássam, esznek-e esetleg még valami mást is? Mikor csúszik be egy pirítós, amit aztán ujjledugás és hatalmas taccs követ.

Az igazat megvallva az is érdekel, hogy Joyce-nak lesz-e jó valaha a szex. Nehogy azt hidd, hogy nem találkoztam már frigid nővel, de azért ami ebben a könyvben áll, nem gyenge. Talán a kanadai Zambuk, talán anyu ciróka-marókája miatt, ha Salinger csak egy ujjal is hozzáér, Joyce hüvelye – ha akarja, ha nem – úgy beszűkül, hogy egy szívószál sem fér föl benne. Így, ahogy mondom. Salinger pedig az étrendben keresi a megoldást, és homeopátiás szerekben. Ha épp tudni akarod, az a lány, akit már említettem, és aki a Red Dragonban csalt meg, valójában nagyon frigid. És mit ad Isten, ugyanilyen hajlamai vannak, amennyire tudom, mind a mai napig homeopátiás tubusokkal flangál mindenhol, és persze semmit sem változott. Frigid és csapodár, mindkettő egyszerre. Joyce viszont egészen más, nem ő a hibás, hanem Salinger, aki a szeretet hiányát igyekezett pótolni hókuszpókuszokkal meg gyalult tökkel. Ez a fazon volt egy tök, őt kellett volna legyalulni, megmondom frankón. De az is hervasztó, milyen ostoba volt Joyce is. Rá kellett volna jönnie, hogy nem klappol valami. Öregem, szerinted szuper az, ha a tag, mivel rendesen szexelni egy év alatt egyszer sem sikerül, lefekvéskor egyszerűen rábuktatja a lányt a bambuszra, és az sem zavarja, hogy Joyce sírva szopja le? Szódával elmegy? Ez fáj! És az is, hogy Joyce tovább próbálkozik, és marad, és könyörög a nagy J. D.  Salingernek, hogy továbbra is maradhasson, kínlódhasson, és gyalulhassa azt az istenverte tököt.

Jó, fenntartásaink mindig lehetnek. Főként, ha Charmian Kittredge Londonból indulunk ki, aki nemcsak a házaséletüket kozmetikázta az elfogadhatónál nagyobb mértékben, de még az anyósáról, Flora Wellmannról se mert rosszat írni. Éreztem is, már az első pillanattól, hogy alakoskodik. Túlzásokba esett. Figyeld meg, mindig túlzásba esnek azok, akik megjátsszák magukat! Mint Charmian Kittredge London. Joyce Maynard viszont nem, ebből is arra következtetek, hogy őszinte, meg minden. Nem hiszem, hogy átesne a ló túloldalára, és csak pocskondiázná Salingert. Önmagát is keményen kritizálja. Mégis, azt mondom, jobb fenntartásokkal olvasni az Otthon a világban-t is, de ha csak a fele igaz annak, ami ott áll, az sem piskóta.

Salinger, az író, a mágus, a bölcs és remete, köszvényes kutyákat gyógyít meg homeopátiás porokkal. Amikor ezt olvasom, majd kiugrok a bőrömből, úgy örülök. Képzelheted. Az is nagyon érdekel, hogy megkapom-e a választ arra, amire Joyce tucatszor is kitér. Hogyan jobb bevenni a szereket: nyelv alá tenni tablettaként vagy vízben oldva meginni? Válasz nem születik a könyvben, de ettől azért nem megyek falnak. Jobban érdekel, hogy mi lesz szegény Joyce-szal. Salinger időnként olyan marhaságokat kérdez tőle, mint: szokott-e zöld foltokkal álmodni, szerette-e hatévesen a szedret, véletlenül nem tépkedte-e az anyai nagymama a szemöldökét, és hét és fél évesen egészen véletlenül nem dugta-e a piros ceruzát kábé félórára az orra bal lyukába. Joyce türelmesen, szorgalmasan, reménykedve válaszolgat, Salinger meg időnként felhorkan: – Ah! –, és elrohan újabb elegyet kotyvasztani. De Joyce bajára nem találják a megfelelő keveréket, a hüvelye mindvégig olyan marad, mint egy hajszálrepedés a gránitban. A Sziklás-hegységet kellene lerobbantani róla, hogy megnyíljon valahogy. Tényleg. Gyalulják a tököt, szorgosan hánynak, nem mondom, hogy mindenfélét, mert olyan egyhangúan kajálnak, mint egy teve, de hánynak azért, amikor csak lehet. Főként Joyce, ő egy idő után sportszerűen. Egész tepsi pitét vág be egy ültő helyben, majd ugyanazzal a lendülettel kidobja a rókabőrt. Következetlenek is, mert húst egyáltalán nem esznek, ha igen, kizárólag fagyasztott, majd 250 fokon sütött bárányhúst, de ha mondjuk 260 fokon sült, akkor már kihajítják a szemétbe. Nem vicc! Ugyanakkor rendszeresen rendelnek füstölt lazacot, még azzal is próbálkoznak, hogy maguk füstöljék meg, csak épp Salinger elbénázza a dolgot, néhány halacska miatt kis híján füstmérgezést kapnak, meg minden.

Végül persze ejti a lányt, olyan hidegen és mereven, ahogy én a lyukas zoknimat se dobnám ki. Mennyi hűhó, ennyiért! Joyce meg kínlódik tovább, és Salinger válik számára az újabb Zambukká. Ezt nem ő írja, hanem én mondom. Mert nézd csak meg, nem így van? Az ilyen eleve elcseszett találkozások után az egyik fél számára a másik amolyan lelki Zambuk lesz. És aki ebbe a kulimászba egyszer belekerül, olyan, mint Morrison a kádban, mint a légypapíron vergődő bogár. Ha szabadul is, nem nyílik már mások előtt, vagy ha mégis, csak nagy sokára, akkor is tökhülyén és betegesen.

Joyce alaposan meghempergett Salinger Zambukjában, és hiába lett aztán férje és gyerekei, mindvégig az ő légypapírján vergődött. Azzal vigasztalta magát szegény, hogy olyan fontos senki sem volt Salingernek, mint abban az egy évben ő. Olyan szenvedélyes leveleket biztos nem írt másnak, mint hajdanán neki. Aztán, mit ad Isten, évekkel később, valaki elkottyant valamit. Ez a valaki azt mondja: a bébiszittere levelezik a nagy J. D.  Salingerrel. Joyce persze elsápad, naná, és felébred benne a gyanú, de mit tehetne? Semmit. Figyeld meg, így van ez mindig, ha valamiben erősen hiszel. Előbb-utóbb kiderül, átvágtak a palánkon. Ismét eltelt jó néhány év, Joyce elvált a férjétől, és elhatározta, hogy megírja J. D.  Salingerrel együtt töltött idejének történetét, és ekkor eszébe jut Phillis Therorux szerkesztőnő, aki annak idején azt a bizonyos félmondatot elejtette. Felhívja, beszélgetnek, Phillis bocsánatot kér, segít, Joyce megtudja a lány nevét, meg minden. Coleen O., így hívják. Joyce tovább nyomoz, mert kíváncsi rá, vajon másnak is írt olyasmit Salinger, amit neki? Hogy például csakis mellette találja meg a megvilágosodást. Megvilágosodás! Én mindig lehervadok, ha valaki megvilágosodásról és üdvözítő dolgokról beszél, figyeld meg, ha ezt a dumát nyomják, ott mindig szar van a palacsintában. Szóval, Joyce kinyomozza Coleen volt férjének telefonszámát, és felhívja. Számít rá, hogy Salinger említésére ellenségesen bánnak majd vele, de a tag kimondottan kedves. Joyce felkeresi, és a következőket tudja meg. Coleen egy hithű, katolikus lány volt, aki valóban váltott leveleket Salingerrel, Mike-kal, így hívták a fazont, egy gyereket neveltek, boldog házasságban éltek, egészen addig, míg Coleen kapcsolatba nem került a szcientológiával. Nem sokkal később, hálaadáskor, teljesen váratlanul elhagyta a családját, és többé nem jelentkezett. Annyit se írt, hogy viszlát. Nem vicc! Nyilván ez a Coleen is marhára megvilágosodott, annyira, hogy egy levélre se futotta, na mindegy. Az elhagyott tag sokat görcsölt azon, hogy a kiskölyökkel megértesse, neki is van édesanyja, ugyanis a srác fejébe az a gondolat tapadt meg, hogy nincs anyja, az égből esett le, tökben találták, vagy ilyesmi. Mike nem adta be a válókeresetet, de amikor évekkel később megkapta, szó nélkül aláírta. Később se tudta meg, mi történt voltaképp, és azért örült Joyce-nak, mert azt remélte, hogy a tizenkét éves rejtély végre megoldódik.

Amikor az Otthon a világban írása közben Joyce újra – életében utoljára – elment Salinger lakására, kit talált ott? Ki állt Salinger mosogatójánál edényeket törölgetve? Nem találod ki. Mike tizenkét évvel korábban eltűnt felesége, a megvilágosodott Coleen. Ez fáj! Hogy ezek mennyire sötétek! Később az is kiderült, hogy akadt még pár lány, akiket Salinger szédített, mindegyik fiatal spinkó volt, és mindegyik olyan leveleket kapott, mint annak idején Joyce Maynard. Ilyesmiket: Meg vagyok mentve. Megváltott, újjászületni segített, megvilágosított, megérintett egy isteni kéz. Vagy: Egyedül vagy a világban. Senki sincs, aki olyan volna, mint te. Senki sincs, aki megért téged. Ez fáj! De amikor Joyce végre azzal szembesült, hogy ilyen sorokat nemcsak ő, hanem más lányok is kaptak, kikerült végre Salinger kulimászos Zambukjából.

Az Otthon a világban végén arra gondoltam, most már csak elolvasom a Zabhegyezőt, ha már egyszer K27 azt is beszerezte nekem. Mert úgy voltam Joyce Maynard könyve után, hogy Joyce-t szívesen felhívnám, annak ellenére, hogy már megöregedett, és nem olyan jó bőr, mint a The New York Times címoldalán. Elmondanám, ismertem én is olyan nőt, aki a dekáival mániásan foglalkozott, mígnem egy szép napon ki nem vágta a szobamérleget az ablakon. Elmondanám, hogy az elvonulásnak, az úgynevezett vidéki életnek nem lehet célja a gyalulttök-evés, és igazán nagy baromság készakarva kiokádni a félórája befalt pizzát, akkor is, ha nagy a szerelem, és azt is együtt hányjuk ki. Megnyugtattam volna, hogy nem ő az egyetlen, aki naiv, mert gondoltam már én is, hogy bizonyos dolgok csakis nekem szólnak, aztán kiderült, hogy nem. Figyeld meg, mindig így van ez, ha azt hiszed, hogy pótolhatatlan vagy, mindig kiderül, hogy nem. Mindig van egy hely, ahol nem tudsz egyedül lenni. Vagy az ágyatokba mászik be még valaki, vagy a fejetekbe. Ezt mondtam volna el Joyce-nak, de kivételesen felhívtam volna Salingert is, bár inkább elmentem volna a városába, a helyi étterembe, beburkoltam volna egy sajtos-gombás party-pizzát, észvesztő ketchupadaggal, talán utána tolok még néhány mustártól csepegő hot-dogot is, a háza előtt pedig ledugom az ujjam a vég­belemig, és a lappangó szarral együtt a grádicsára okádom az egészet. Gondoltam, mivel ezt úgysem tehetem meg, és amúgy is majrés vagyok, legalább elolvasom a Zabhegyezőt.

Tudod, mi történt? Negyven oldal után úgy éreztem, hogy mégiscsak felhívnám. Úgy, mint egy havert. Tök úgy beszélnek és gondolkodnak a könyvben, mint én. Ez a Holden Caulfield néha kicsit idegesítő, de hisz egyesek szerint én is az vagyok. Tény, hogy amikor Luce-szal beszélget, kicsit elveti a sulykot. Mégis rendes tag, és imádja a kishúgát. Phoebe tényleg zabálnivaló spinkó, ismerős is valahonnan. Rég letettem a könyvet, mégis azon gondolkodom, honnan ismerem én Caulfield húgát. És az is jellemző, hogy Caulfield letörli az iskolában a „bazdmeg” feliratokat, meg minden. És vannak olyan részek, amiket akár írhattam volna én is, velem is pontosan ugyanazok a dolgok estek meg, csak hát egy idő után rájöttem, hogy Caulfield nem azonos J. D.  Salingerrel. Amikor ez leesett, Salingert még annál is jobban utáltam, mint a Maynard-könyv után. Ez a tag talán csak kifiguráz engem. Figyeld meg, vannak olyan emberek, akik úgy tesznek, mintha komolyan vennék minden szavad, míg valójában csak leereszkedés és lenézés van bennük. Igen, Joyce is írta, hogy járt Salingernél néhányszor a lánya barátja, akiről négyszemközt egy jó szót nem mondott soha, sötét bunkónak tartotta, de amikor ott volt, egyfolytában nyájaskodott vele, és „havernak” szólította. Szerencsétlen srác azt hitte, hogy Salinger oltári kedves és közvetlen vele, ám aki jól ismerte J. D.  Salingert, az tudta, hogy ez a megszólítás valójában a megvetés jele. Talán még szórakoztatta is Salingert, hogy úgy fejezheti ki az undorát, hogy a tökfilkó erről semmit se tud. Ez fáj! Igen, azt hiszem, Holden Caulfieldnek semmi köze Salingerhez, csak a hangját lopta el, az én hangomat, és kifiguráz minket. Mások szerint nincs benne ilyesmi, de ezt olyanok mondják, akik másként beszélnek, mint mi, vagyis én meg Holden Caulfield.

És tudod, mi a legdurvább? Az én példányom elég régi, ’68-ban adták ki, K27 egy antikváriumban vette, rendes tőle, hogy megvette nekem a saját pénzén. A lapjai nem is sárgák, hanem dohánybarnák. Néhol annyira sötétek, hogy a szöveg csak erős fényben látszik, és az egész könyv valahogy furcsán ér véget. Két szokásom is van, ha olvasok. Ha az első két oldal nem tetszik, lerakom a könyvet. Ha tetszik, mindjárt a legelején elolvasom az utolsó bekezdést is. Az utolsó bekezdésekből még sosem derült ki, miről szól a könyv, nem is tudom, miért lett ez a szokásom. A Zabhegyező utolsó bekezdését is elolvastam, és teljesen olyan volt, mint egy könyv utolsó bekezdése. Ahogy előrehaladtam az olvasásban, egyre inkább vártam, történik-e valami extra a végén, ami miatt úgy dönthet az ember, hogy tele van a töke mindennel, leginkább John Lennonnal, és fogja magát, szerez egy csúzlit, és lelövi, már ha nem majrés. Van-e valami ilyesmi benne? Mert arról gyorsan letettem, hogy Joyce Maynard könyve után a Zabhegyezőből tudjak meg még valamit Salingerről. Eleinte egészen valószínűtlennek éreztem, hogy ezt ugyanaz az ember írta, akiről Joyce beszél. Azt hittem, darabos és unalmas írás lesz, amit leteszek harminc oldal után, de nem. Szóval, nagyon vártam a végét, és amikor odaértem, nagyot csalódtam. Nincs ott semmi, ami miatt valaki Lennon vagy bárki más halálát akarhatná. Ha mégis, és elképzelem a hírt, így szólna:

Egy Caulfield nevű michigani fiatalember lelőtte a saját tökföldjén kapálgató híres írót, J. D.  Salingert. Az ámokfutót a helyszínen letartóztatták. A lefűrészelt csövű karabélyon kívül csak 5 dollár 25 centet és John Lennon legújabb albumát találták nála.

A huszonhatodik fejezet mindössze fél oldal. Az utolsó mondat valóban lehetne bármely könyv utolsó mondata: Soha senkinek ne mesélj el semmit. Ha elmeséled, mindenki hiányozni fog. Nem tudom, tényleg nem, lehet-e ez a vége. Gyanús. Ez a mondat ráadásul a lap, a 205. oldal legaljára esik, aztán semmi. A könyv gerincében pedig akkora hézag tátong, mintha lapokat téptek volna ki onnan. Talán hiányzik a vége? Olyan érzésem támadt, mint amikor Caulfield át akar menni az utcán, és azt hiszi, sosem éri el a túloldalt, és csak megy, le, le, le… Írok K27-nek, mondja meg, valóban ez a vége? Ha nem, megkérem, szerezzen egy új példányt, mert ez így nagyon lehangoló, hogy nem tudhatom biztosan, vége van itt. Épp elég tetű ez a hét, nem kell még ez is. De ha ilyen a vége valóban, és érdekel, akkor annyit mondhatok, hogy Joyce-nak épp attól kezdve nem hiányzott már Salinger, amikor megírta az Otthon a világban-t. És miután mindezt elmeséltem, nekem se hiányzik senki és semmi.

J. D.  Salinger telefonszáma a legkevésbé.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges